Kultúrsokk a házasságban: mi lesz a különbségekkel?

Az emberek kényszerből, kalandvágyból, sokfajta okból vándorolnak határokon, sőt egész kontinenseken keresztül, ezért mára jól ismert a kulturális sokk jelensége is. Amikor bekerülünk egy vadonatúj közegbe, és elveszítjük tájékozódási képességünket, nem tudunk kommunikálni, elbizonytalanodunk, nem értjük az ottani élet játékszabályait… akkor ránk törhet az idegenség érzete: „én nem tartozom ide! Nem ide tartozom! Haza akarok menni!” Az azonban, hogy egy nemzeten, városon, vagy akár utcán belül létrejött párkapcsolat, házasság feszültségeinek is hasonló lehet az oka, nem jut eszünkbe. A konfliktust, a rossz érzést ráterheljük a másikra, „…az a baj, hogy őneki már csak ilyen a természete, meg kéne változnia!” Pedig mindkét félnek lehet honvágya az otthon után, amelyben addig élt.

Nézd meg az anyját…

…aztán apját, testvéreit, nénikéjét, keresztanyját, házukat, udvarukat, fiókjaikat, tányérjukat, ünnepeiket, mindent! Egy párkapcsolatnál hosszú ideig a szerelem kezdeti, mindent beburkoló áldott ideje gyakran kifejezetten vonzónak láttathatja az ismeretlen szokásokat. Gyakran csak később – amikor megtapasztaljuk, ez nem egy turistaút, ez az állandó otthonunk – esünk kétségbe a társunk tulajdonságaitól, mindattól, amit ő otthonélményként családjából hozott. Nem kell ahhoz egy zulu törzsfőnökhöz nőül menni, hogy különbözzünk, például fizikális szükségleteinkben.

Ízek, szagok, ételmennyiségek, alvási feltételek, lakáshőmérséklet, korán/későn kelés, családi zajszint, testi érintkezés, piszok és rendetlenségküszöb – megannyi terület, ahol nagyon is különbözhetnek az igényeink.

Egy férfi egyszer így fakadt ki: „Akkor váltam először lelkileg otthontalanná, amikor láttam, hogy a feleségem beleeszik a lábosba. Nálunk ez otthon szigorúan tilos volt.” Ilyenkor családi „bevándorlóként” azt érezzük, hogy „nem egy nyelvet beszélünk”.

Felemás megoldások

Identitásunk nagy részét azok az értékek adják, melyek velünk együtt nőnek fel. Egy családi kultúrsokk folyamatában megszokott értékrendünk akár teljesen megkérdőjeleződhet: „Korán kelek, egész nap dolgozom. Erre jönnek nekem azzal, hogy kinek akarok ezzel megfelelni. Hát nem is értettem a kérdést! De azt mondják, ne legyek munkamániás. Engem viszont arra neveltek, hogy állandóan csináljak valamit. Most akkor hogyan kell élni?” Mit tehetünk, ha kínzóan felszaporodnak az idegenségélmények? Megoldási kísérleteink is hasonlíthatnak a nemzetek közötti kultúrsokk megoldásaihoz.

A legegyszerűbb, a „hazamegyek a mamához”. Ez hasonlíthat egy turistaútról való hazameneküléshez. Kész, vége, visszatértünk a jól ismert rendbe. Az ÉN visszatért külsőleg vagy lelkileg az eredeti MI-hez. Választhatjuk, hogy az asszimiláció útjára lépünk. Mint egyfajta „kisebbség,” nyom nélkül beolvadunk. Párkapcsolatban ilyenkor erőfölényről van szó: asszimilálódás esetén valamelyik fél egyértelműen veszít. Lehet, hogy a szerelmi köd idején minden jó, amit a másik mond, de egy idő után ebből komoly alárendelődés születik. És mindig egy irányba. Ilyenkor a „MI” voltaképpen azt jelentheti: „TE.” Szegregáció esetén nagyon is megtartjuk egyéni vonásainkat, de peremre kerülünk: elkülönülünk, falakat építünk. A magányos farkas nem érzi magát otthon a családban, és a családtagok sem körülötte. Ilyenkor nincs is „MI”, csak „ÉN” és „TI”, rosszabb esetben. Nagyon vonzó megoldásnak tűnik manapság a „multikulti”. Élni és élni hagyni. Templom, mecset, vegaétel, sertéspörkölt...

Én színház, te fitnesz, én barátok, te családod, én Balaton, te Thaiföld. Én itt, te ott. Nem egymással, hanem egymás mellett élünk, igazából nem tartozunk össze. ÉN és TE.

Kék+sárga=zöld

Egy sikeres házasságban el kell bizonyos mértékben hagynunk az eredeti „otthonélményt,” annak ízeit, értékeit, szokásait, törvényeit. Nem azért, hogy asszimilálódjunk, és a párunkét vegyük át, vagy önmagunkét tegyük etalonná, hanem, hogy integrálódni tudjunk. Bele kell adnunk a közösbe azt, ami jó, ami érték, ami hasznos, anélkül hogy egyedül érvényesnek kiáltanánk ki. Így aztán el is veszítünk belőle.

Ez hosszú, keserves munka: dialógus, egyeztetés, tervezés, küzdelem, megbeszélés, őszinteség, elviselés, kipróbálás, gyakorlás. Veszekedés, sírás, nevetés, veszteség, nyereség. Idő és türelem.

„Először keményen huzakodtunk, veszekedtünk, aztán elkezdtünk engedni. Aztán cseréltünk egy ideig. Most legyen úgy, ahogyan te szereted, most úgy, ahogyan én. Ez már nagyon nagy lépés volt. Odaadóan jött velem túrázni, én meg rettenetes erőfeszítéssel tanultam a sakkot. Egyszer könyvre költöttünk, egyszer digitális kütyüre. Hősi idők voltak! Amikor megszületett a kisfiunk, akkor viszont rájöttünk, ez nem megy tovább, hiszen egy gyerekkel nem lehet azt csinálni, hogy most apa akarata, most anya akarata legyen. Rákényszerültünk, hogy valami újat, közöset hozzunk létre. A karácsonyunk, a nyaralásunk, az életstílusunk, az most már se nem a páromé, se nem az enyém. Valami más jött létre az évek alatt. Mint amikor a kék meg a sárga színt összefolyatod, és zöld lesz. Benne vagyunk mindketten. Ja, és Balázska is.”

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>