Kölnei Lívia: „A szép és a szükséges egyensúlyára épül a világ”

Miközben Líviára vártam a Kieselbach Galéria előtt, turisták kerülgették a téren a Peter Falk-szobrot meg engem, aki tangószerű lépésekkel próbáltam kitérni a Colombóval készült csoportképek és szelfik elől. Azonnal kiszúrtam a tömegből a tarka ruhás, mosolygós nőt, akiből áradt a harmónia és az életszeretet. Kölnei Lívia amellett, hogy büszke konzervatív, vicces, kiegyensúlyozott, progresszív és nyitott személyiség, akivel nem csupán beszélgetni, de vitázni is mindig jó és tanulságos.

– A Nagy István-kiállításon találkoztunk, és most egy borospincében beszélgetünk, miközben muskotályt kortyolgatunk. Laza vagy! Van jelentősége a helyszíneknek?
– Szeretem összekötni a kellemeset a hasznossal. A közelmúltban megjelent egy cikk éppen erről a kiállításról, és jó ötletnek tűnt művészeti alkotásokat nézegetni, mielőtt komoly dolgokról beszélgetnénk. Jólesik beülni arra a helyre, amit korábban gyakran látogattam a barátaimmal. Hiszen a szép és a szükséges egyensúlyára épül a világ, nem?

– De! És valóban készültem egy-két keményebb témával. Kezdjük rögtön azzal, hogy a munkásságodból kirí, hogy mennyire foglalkoztat a konzervativizmus. Mi jellemzi a 21. század konzervatív gondolkodóit?

– Egy konzervatív ember nemcsak tiszteli, hanem szereti is a hagyományokat, és úgy gondolja, hogy a múltat nem szabad „végképp eltörölni”.

Sok használható tapasztalat van, amit tovább kell örökíteni, más dolgokat pedig a kor szükségleteihez kell idomítani. A konzervatívok a lassú társadalmi átmenetben hisznek, amolyan széchenyis módon.

– Sokan úgy gondolják, hogy a konzervatívok egyben fejlődésellenesek is. Szerinted honnan ered ez a félreértés?
– Csak az gondolja így, akinek nincs elég információja. Ami nem csoda, mert a konzervatívoknak (és a keresztényeknek) eredendően nem túl jó a kommunikációjuk. Ezért is volt hasznos az a konferencia a keresztény újságírók számára, ahonnan éppen most jöttem. Nem szabad idegenkedni a kommunikáció semmilyen modern formájától a keresztény út közvetítése érdekében.

– A keresztény út, amit említettél, kizárólag a vallásosok számára járható?
– Dehogyis! Maga a keresztény erkölcs azt jelenti, hogy olyan szabályok szerint élek, amelyek lehetővé teszik, hogy mások is jól éljenek mellettem. A liberálisok ezt úgy fogalmazzák meg, hogy „szabad vagyok, amíg másnak nem ártok”. Ez is a mi keresztény szemléletünkből fakad, de a liberálisok általában nehezen birkóznak meg a közösségi szabályokkal. Mi azt gondoljuk, hogy ennek az elvnek a gyakorlatához igenis szabályokra, hierarchiára, tekintélyre van szükség.

Egy vérbeli konzervatív sosem mond le a társadalomjobbításról, a nevelői attitűdről, nem elégszik meg csupán a meglévő emberi igények kielégítésével.

Nekem persze ez könnyű, tanárcsaládból származom. Én a mai napig szívesen tanulok másoktól, és elfogadom sok téren az arra alkalmasabb személy vezetését, noha vannak területek, amelyeken én is tanítónak, kompetensnek, irányadónak gondolom magam.  

Kölnei Lívia – Kép: Gedai Eszter 

– Melyek azok a területek, amelyeken otthonosan mozogsz?
– Otthonos terepem az online újságírás. Aztán elég jól ismerem a művészet- és művelődéstörténet egyes szakaszait, például a középkor képzőművészetét vagy az orvoslás történetét, különösen az alternatív gyógymódok történetét. Az előző munkahelyem a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár volt, ahol lehetőségem nyílt kutatni, tudományos publikációkat írni. A múzeumban és a csodálatos könyvtárban, ahol ősnyomtatványokat is kézbe vehettünk, volt néhány kiváló kollégám, és tárlatvezetőként ott dolgoztak a szocializmus „deklasszált”, több nyelven beszélő bárónői és polgári származású, nyugdíjas értelmiségijei. Amikor az egyetemről odakerültem, Antall József, az éppen miniszterelnökké választott főigazgató múzeumi bársonyszéke még szinte ki sem hűlt. Különös volt belecsöppenni abba az intézménybe, amely az ő politikai felkészülésének a „terepasztalaként” is szolgált, látni annak pozitív és negatív következményeit.

Kedves témám például a keresztény és a konzervatív feminizmus, amit alig kutatnak. Egyetemi berkekben tervezik egy átfogó nőmozgalmi kézikönyv megírását, de félő, hogy ebből teljesen kihagyják majd, legfeljebb Slachta Margit nevét fogják megemlíteni. (Szégyen egyébként, hogy noha ő volt az első képviselőnő, még mindig nincs szobra a Parlamentben!) Az a téveszme él ugyanis a marxizmuson nevelkedett történészekben, hogy csak a baloldali nőmozgalom küzdött igazán a nők jogaiért, tehát csak ők voltak igazi feministák.

– Ha már itt tartunk, a közelmúltban egy cikk kapcsán több olvasó is felháborodott azon, hogy feminista retorika jelent meg a kepmas.hu-n. Hogyan lett szitokszó a feminizmus olyan jobboldali nők szemében, akik éppen a nőjogi mozgalomnak köszönhetik például a diplomájukat, az állásukat vagy a szavazati jogukat?
– Ez pont abból adódik, hogy a jobboldaliak nagy része sem tudja, hogy a feminizmusnak konzervatív irányzata is van. Még ma is a szocializmus történelmi torzításait hurcoljuk.

– Mi a különbség a kétféle nőjogi mozgalom között?

– A konzervatívok nem vetélytársként tekintenek a férfiakra, ami nem mondható el sajnos sok liberális aktivistáról. A konzervatív feministák általában családanyák, vagy anyák szeretnének lenni, és a hagyományos, egy férfi–egy nő házasságára épülő családmodellt preferálják.

Mi a gyermekszülést különleges értékkel bíró képességnek látjuk, nagyobb elismerését szorgalmazzuk; a baloldali és liberális feministák nagy része inkább csak olyan választási lehetőségként kezeli, amely beszűkíti a nők mozgásterét. Vagy ott az életvédelem, az abortusz kérdése. A konzervatív feministák szerint egy édesanya válsághelyzetét számtalan módon lehet kezelni, erről nemrég írtam is a Képmáson. A liberális feministák ezzel szemben az anya döntési lehetőségét minden esetben a magzat élethez való joga fölé helyezik.

 – Feminista-e a gender-aktivista? Szerinted egy igazi feministának feladata az átlagostól eltérő nemi identitású embertársaink egyenjogúságáért is kiállni?
– Egyáltalán nem! Sajnálom ezt az árukapcsolást. Mivel sokan érzékelik, hogy egyre több minden megvalósul a férfi–női egyjogúság területén, ezért átviszik a harciasságukat a gender-kisebbségek melletti lobbizásba. Sokkal inkább másság-aktivisták, és már alig feministák – nem is nevezhetik magukat hitelesen annak, ha a biológiai nemet sokadrangúnak tartják a társadalmi nemhez képest, és feloldják a nőiség határait a „nemek skálájának” elfogadásával. Holott még a nők esélyeinek a javításával is lenne munka.

Kép

Kölnei Lívia kollégáival a Képmás magazin 15. születésnapján

– A gender-kérdés megosztja az európai közvéleményt. De azért kutatni valamit és politikai eszközként használni nem ugyanaz. A nyilatkozataidból kitűnik, hogy te is kíváncsi vagy a témával kapcsolatos tanulmányokra.

– Persze! Egyrészt nagyon szeretem megérteni a másképp gondolkodókat. Ha megértem, miért küzd valaki nagy vehemenciával olyan dolgokért, amiket én hajmeresztőnek tartok, az elősegíti, hogy utálat helyett megértéssel vitázzak vele. Hogy ne az „ördögöt” lássam benne, hanem csak egy olyan embert, aki szerintem téved.

Jó esetben a vitapartnerem ugyanígy tekint rám. Másrészt a gender-kutatásoknak van létjogosultsága. Azt nem hiszem, hogy erre külön tanszék kell, de ez már egy másik kérdés. A kutatás mindig az információszerzésre irányul, de amikor ezt egyes csoportok jelszavakká formálják és politikai célokra használják, azt már veszélyesnek tartom. Sajnos mindig a végletekbe esünk. Például a homoszexualitást száz éve kriminalizálták, ma pedig sokan lobbiznak azért, hogy egy teljesen normális, szokásos, bevett szexuális orientációként tekintsünk rá. Ez két végletes reagálás, és én sem a büntetést, sem a propagálást nem tartom jónak, mert a végletesség soha nem vezet el az igazsághoz.

– Hogyan sikerült egyensúlyba hoznod a karrieredet a családi élettel?
– Nem voltam egy gyerektutujgató típus, de mindig is akartam családot. Emellett szerettem a tanult hivatásomat, a művészettörténetet és irodalomtörténetet is. Ám tudtam, hogy az a fizikai erőnlét és rugalmasság, ami a gyerekneveléshez jól jön, csak a 20-as és 30-as éveimben adott, a szakmám művelésére viszont akár nyolcvanévesen is módom lehet. Mivel korán férjhez mentem, nem lett volna értelme várni a gyerekekkel. Ma már harmincéves a házasságunk, és mindhárom gyerekünk fiatal felnőtt. Nyolc évet töltöttem otthon velük, utána visszavárt a munkahelyem. Sokáig dolgoztam ott, ám a vége felé már egyre több figyelemmel fordultam a közügyek, az újságírás felé. Két társammal megalapítottuk a talita.hu keresztény női online magazint, mert hiányoltuk a szabad és személyes hangot a keresztény egyházi kommunikációban. A semmiből építettük fel, és nagy igény mutatkozott rá. Az ott szerzett tapasztalataim vezettek el azután a Képmáshoz.

– És közben még regényt is írtál…
– Igen, az otthon töltött években, amikor szükségem volt szellemi alkotásra. Akkor született meg a „Jó veled”. Utána még megjelent két-három ismeretterjesztő könyvem. Félig kész a második regényem is, de még nincs időm arra, hogy befejezzem.

– Most mit szeretsz olvasni?
– Odavagyok például a nívós sci-fikért! Bradbury írásai, Asimov Alapítvány-trilógiája és Zsoldos Péter regényei a kedvenceim ebben a műfajban. Szeretek a jövőn gondolkodni. Éppen ez a Köztér rovatnak is a lényege, hogy törődünk a saját és a következő generációk jövőjével.