Kiművelt emberfők vagy karrierépítők?

Sokak szerint manapság túlterheltek a gyerekek a rengeteg különóra miatt. Kéthónaposan babaúszás, egyévesen bébiangol és gyerektáncház – napjainkban a kicsik korán kezdik a tanulást. Az óvodások többsége már hetente többször jár sportolni vagy balettra és nyelvet tanul. „Ilyen még nem volt!” – mondják a napközis nevelők és a nagyszülők. Tényleg új jelenségről van szó? És vajon mi készteti a szülőt arra, hogy szabadidejében különórákra cipelje csemetéjét?

A XIX. században bekövetkező társadalmi változásoknak köszönhetjük, hogy ma már nem azt tartjuk mindent meghatározónak, hogy hová születik valaki, hanem azt, hogyan éli az életét. E kortól ismerjük a művelt polgárság fogalmát. Nem a születési előjogok a legfontosabbak, és még csak nem is feltétlenül a gazdasági erő. Jelentősége lett a társadalmi presztízsnek, a köz javáért való munkálkodásnak. Szemponttá vált az iskolázottság és megbecsülésre tettek szert azok, akik másokat segítve dolgoznak: az orvosok, jogászok és a tanárok, valamint azok, akik valami újat adnak: a művészek, zenészek vagy a mérnökök.

Aki emlékszik még a „Légy jó mindhalálig!” vagy az „Iskola a határon” világára, az tudja, hogy a gyerekek nem csak az utóbbi években találják magukat szembe nehéz kihívásokkal. A követelmények teljesítése, a versengés, a felelősségvállalás és az önfegyelem gyakorlása már generációkkal korábban elvárt viselkedésmód volt. Ami persze nem jelenti azt, hogy mindez jót tesz a gyermeki léleknek, csupán, hogy nem új jelenségről van szó.

Mióta a sikeres életet a szakmai előmenetel és a fizetés mértékével mérjük, szülőként mindennél előrébbvalónak látjuk gyerekeink iskolai pályafutását. Elmúltak már azok az idők, amikor minden nebuló a hozzá legközelebbi általános iskolába került, már a kiszemelt óvodába való bejutásért is kemény harcok folynak. Azért pedig, hogy a megfelelőnek tartott általános iskolába kerüljön a gyerek, szinte minden eszköz megengedettnek tűnik. A választás szempontjai között már ekkor szerepel a megálmodott egyetemhez vezető egyenes út, vagyis a majdani gimnáziumi felvétel esélye.

Változás és visszatérés

Manapság azt tartjuk nagyra, aki letesz valamit az asztalra, karriert épít, céget alapít és sok pénzt keres, s szülőként mindezek előfeltételeként tekintünk a jó jegyekre, a nyelvtudásra és a jól csengő nevű egyetem diplomájára. Nyugat-Németországban már a hetvenes években kongatták a vészharangot: az első közvéleménykutató intézetet megalapító Elisabeth Noelle-Neumann vizsgálatai alapján „Mindannyian proletárok leszünk?” címmel már írt arról, hogy kihalóban vannak az egykori polgári értékek. Már ekkor csökkent azok száma, akik fontosnak tartották azt, hogy udvariasságra, szerénységre, és vallásosságra neveljék a gyerekeiket. Nőtt viszont a megkérdezettek között azok aránya, akik azt gondolták, hogy az ember ne hagyja magát legyőzni, hanem érvényesüljön az életben. Noelle-Neumann szerint a társadalom egyrészt elveti a régi polgári értékeket, ugyanakkor nagy hangsúlyt fektet a középosztályra jellemző tárgyi világra. A tulajdon, a birtoklás vágya főszereplővé lépett elő.

Andreas Rödder történész szerint a polgárság a XIX. században sem volt olyan egységes és tökéletes, mint ahogy azt ma az idő távlatából gondoljuk. Nemcsak az iskolázott, művelt rétegeket számíthatjuk ide, hanem a profitért örökös versenyben élő kereskedőket és a sokszor saját zárt világukban élő kispolgárokat is. Akkoriban is sokan voltak, akik csupán a hivatali előmenetel ígérete miatt járták ki az iskolákat, de életvitelükre nem volt jellemző az értelmiségi lét.

Az első világháború sok mindent megváltoztatott Európában, a polgárság azonban igyekezett őrizni a régi rendet, a műveltség és a tudás tiszteletét. Szabó Magda ír arról a Für Elise-ben, hogy háromévesen már latinul társalgott édesapjával, aki nemcsak a holt nyelvvel, de az antik eposzokkal is megismertette kislányát, és napjainkban – pl. Ausztriában – ismét divatos a latin nyelv tanulása.

Kétféle elvárás

Sokan szeretnénk, hogy gyerekeink hozzátegyenek valamit ahhoz a világhoz, amit majd egyszer a saját utódaikra hagynak. Segíteni szeretnénk fejlődésüket és nem túlterhelni őket teljesíthetetlen követelményekkel. De nagyon nehéz meghúzni a határt a kettő között. Miközben a pszichológusok a stressz okozta betegségek okán óva intenek bennünket a túlzott elvárásoktól, felhívják a figyelmünket a mindennapi mozgás és a művészetek fontosságára és nem tagadják a nyelvismeret előnyeit sem. De ha mindezt meg akarjuk adni szemünk fényének, máris heti 3-5 különóránál tartunk…