Keskeny mezsgye – Érdemes-e még kiállni jelképes ügyek mellett? Székely autonómia, isztambuli egyezmény, érettségi

Az első szimbolikus ügy: aláírásgyűjtés a székely autonómia ügyében

Kétségkívül heroikus munkát végeztek az utolsó héten Pesty László és munkatársai, hálásak lehetünk nekik, de azért joggal horgad fel a düh bennünk, ha arra gondolunk, hogy az aláírásgyűjtés kezdeményezői mégis mit csináltak egy éven keresztül.

Szimbolikus ügyeket akkor lenne szabad kezdeményezni, ha sikerre tudjuk vinni őket – nagy felelőtlenség érzelmileg belerángatni ilyen súlyú ügyekbe emberszázezreket, ha nem dolgozunk aztán a sikerén.

Például ha úgy teszünk, mintha elég lenne az egymillió aláírás, és nem szervezzük ezerrel azt is, hogy ez az egymillió hét EU-tagállamban gyűljön össze, sőt, úgy teszünk, mintha ez a feltétel nem is létezne. Még az egymillió aláírás összegyűlése után is több olyan cikket olvastam, amelyben ünnepelték az elért minimumot, de meg sem említették benne, hogy ez önmagában semmihez nem elég. A hasonló témájú ún. Minority Safepack kezdeményezéshez két évvel ezelőtt sikerült – állítólag érdemi szervezőmunkát mögé téve – a másik feltételt, a hét országban elért részvételi minimumot is teljesíteni. Ez tehát nem lehetetlen. A közösségi oldalakat elárasztó, aláírásra buzdító magyar nyelvű posztok azonban nem fogják elérni a horvát, szlovén, lengyel, osztrák, spanyol és svéd társakat a bajban, akik között nem lett volna lehetetlen a sokszor csak néhányezer aláírót megszervezni – ha erre a rendelkezésre álló évet felhasználta volna az a csapat, akiknek ez kezdeményezőként a feladata lehetett volna. Tudjuk, mi a feladatunk, és aláírunk (itt buzdítottunk erre mi is). De erre az utolsó néhány heti hajrára meg egy esetlegesen kisírható határidőhosszabbításra bízni egy ilyen súlyú, szimbolikus ügyet, felelőtlenség, na. Haragszom, haragszunk, haragudhatunk ezért. Csak minek, hiszen maga a kezdeményezés, jól tudjuk, csak szimbolikus erejű – nem én vagyok az egyetlen, aki nagyon meglepődne, ha valaha is egy ilyen típusú kezdeményezést az Európai Unió vagy annak bármely bugyra és bizottsága akárcsak napirendre tűzne, hát még, ha el is fogadná.

A második szimbolikus ügy: az isztambuli egyezmény ratifikálásának elutasítása

Szívszaggató, az érzelmeinkre hatni kívánó cikkeket olvashattunk megvert, megerőszakolt, tönkretett nőkről és gyerekekről, akiket látszólag nincs ami megvédjen az isztambuli egyezmény ratifikálása híján. Ezek a cikkek meg se említették a Btk. hatályos paragrafusait minden ilyen esetre, például a 163., 164., 195., 196., 197., 212/A., 218. és 222. paragrafusokat, ahogy azt a hozzáértők kigyűjtötték.

Mintha ezek a magyar törvények nem léteznének, mintha ebben az országban szabadon tombolhatna a fizikai és pszichológiai erőszak, mintha nem büntetnék a zaklatást, a szexuális erőszakot, a kényszerházasságot családon belül is már most is.

Nincs abban vita, hogy ezek súlyos és büntetendő cselekmények – az isztambuli egyezmény ratifikálását ellenző jobboldali közösség érvei nem is ezek, hanem az árukapcsolás ellen szólnak, hiszen itt a nők elleni erőszak ürügyén a genderideológia szivárog, sőt tör be a magyar jogszabályalkotásba. Miért is segítené elő ezt egy jobboldali többségű országgyűlés és kormányzat? Ez ugyan épp elégszer elhangzott már ahhoz, hogy magára valamit is adó újságíró tisztában legyen vele, de ahogy az ilyen szimbolikus ügyekkel lenni szokott, az érzelmi bevonódáshoz tiszta és együgyű képletek kellenek, semmi összetett, szofisztikált gondolat, egy egyszerű fekete-fehér ellenségkép, aztán meg is vagyunk. Szóval maradnak a megvert nők és megerőszakolt gyerekek a cikkekben, mintha ez kerülne elutasításra, pedig ez épp a közös platform.

Harmadik szimbolikus ügyünk: az érettségi

Ahogy a székelyek ügyében gyűlő aláírásoknak és az isztambuli egyezmény ratifikálásának, úgy az érettséginek sincs feltétlenül gyakorlati, pragmatikus értelme, jelentősége. Hagyománya van, személyes, mérföldkőjellegű súlya, pszichológiai, mentális jelentősége az egyéni személyiségfejlődésben – fontosnak tartjuk az érettségit. De valljuk be, egyikünktől sem kérdezték még meg soha sehol, hogy hányasra érettségizett magyarból vagy főleg informatikából meg hittanból. És bár a mostanság érettségizők számára van jelentősége egyes tárgyak jegyeinek vagy az azokon szerzett százalékoknak a felvételi szempontjából, maga az érettségi sokkal inkább szimbolikus jellegénél fogva fontos.

Talán aránytalanul nagy is a stresszhatás az épp csak felnőtté váló gyerekeinken – és ezt épp mi gerjesztjük, szülők és pedagógusok. Ki sejti azt akkor, amikor a történelemtételeket magolja (idén persze nem, mert nincs szóbeli), hogy ez az érettségi vizsga semmi ahhoz képest, amilyen vizsgaidőszakokat majd az egyetemeken kell letolni!

Mégis, rendületlenül hiszünk abban a háromrészes mesebeli szimbolában, amit az érettségivel a gyerekeink kis táskájába teszünk, hogy az mágikus erővel bír majd, hogy ez az alaptudás, alapműveltség majd segítségükre lesz a világban. És néha azt látjuk, hogy így is van.

Adhat sikerélményt az évtizedek után feltörő tudásmorzsa, ami segít kiszámolni, hogy menyi térkövet vegyünk az udvar lekövezéséhez, vagy megérteni, hogy milyen kifutásai lehetnek egy vírusjárványnak a grafikonok alapján, vagy hogy melyik az a két vegyszer, amivel nem szabad egyszerre takarítani, mert az egészségünket veszélyeztetjük vele. És minél ritkábban van lehetőségünk arra, hogy jó érzés töltsön el bármi miatt is, annál nagyobb lehet a jelentősége irodalmi olvasmányainknak, egy-egy verssor gyógyító erejének, egy idegen nyelven adott útbaigazításnak vagy egy múzeum anyagában az ismerős nevek, helyek felismerésének.

Vajon egyfajta cinikus pragmatizmussal kell-e szemlélnünk szimbolikus ügyeinket, vagy jót teszünk magunkkal, ha hagyjuk, hogy elragadjon a lelkesedés ügyek, közösségek, jelképes események támogatása mellett?

Vajon olyan világot élünk-e még, amikor van jelentősége ezek mellett (vagy ellen) kiállni, érvelni, dolgozni értük, az érzelmekre hatni? Vajon feladatunk-e gesztusokat tenni szimbolikus ügyekben a másiknak, másoknak – vajon jobb lesz-e attól ebben a világban élni? És vajon érzékeny-e még a szimbólumokra a gyerekeink generációja, akikből a héten öltönyben és maszkban, fehér blúzban és kesztyűben végérvényesen érett, felnőtt ember lett? Szeretném hinni, hogy igen.

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.