Karácsonyi mese a karikagyűrűről

Két héttel ezelőtt azonban történt valami, ami fél-beleegyezésemet végérvényesen felülírta: egy csoda.

Édesanyám negyvenhét esztendőn át rendületlenül hordta karikagyűrűjét, amelyet édesapámtól kapott az eljegyzésükre. Büszkén viselte az első naptól fogva, s tudatni akarta ország-világgal, hogy igen, ő már menyasszony, s ha Isten is úgy akarja, hamarosan férjes asszony válik belőle. A hatos villamoson szorosan kapaszkodott a fogantyúba csillogó ékszerével az ujján, és pásztázta az elismerő pillantásokat.

Pár hónap múltán Isten is úgy akarta, hogy a szerény esküvő után elindult közös életük. A gyűrű minden áldott nap ott figyelt az ujján, vigyázta kapcsolatukat. Alig négy év hiányzott már csak az aranylakodalomig, amikor édesapám a túlvilágra költözött. A gyűrű maradt, s bár már 47. évében járt, megkopott, összekaristolódott, mégis rendületlenül kísérte édesanyám életét.

Épp az év egyik legboldogabb téli estéje után jött a reggeli döbbenet: a gyűrű nem volt a megszokott helyén. Édesanyámból hirtelen feltört a legfájóbb érzés: most érezte meg csak igazán, mit is jelent, hogy elhagyták. A gyűrű ugyanezt érezhette: elhagyták. A múzeumban, az utcán, a boltban, a téren? Mindegy volt.

Néhány nap után úgy döntött édesanyám, elengedi a gyűrűt, hiszen el kellett engednie azt is, akitől kapta. Talán még az a gondolat is felmerült benne, hogy ez akár egy égi jel is lehet, egy üzenet édesapámtól, hogy immár a gyász hosszú hónapjai után egyedül kell folytatnia tovább az utat.

Ebben a hitben telt a csütörtök, a péntek, a szombat, a vasárnap, majd jött a hétfő. Valaki talált egy gyűrűt, és közhírré tette egy közösségi oldalon. Felcsillant a remény, de amíg csak pislákolt, édesanyámat nem avattam be, bőven elegendő volt számára a közelmúltbéli csalódás. Kapcsolatot kerestem a hirdetés feladójával. Egész napi lázas várakozás után csak késő délután érkezett a válasz, s vele a kérdés: milyen férfinév és dátum szerepel a gyűrű belsejébe gravírozva? Azon nyomban megadtam az adatokat, majd újabb várakozásra kényszerültem. Néhány óra múlva jött a lesújtó üzenet, hogy téves az információ, bár kaptam még egy reménykeltő visszakérdezést a dátumra. A férfinév bizonyára stimmelt. Rendületlenül bizakodtam. Nem tehettem mást, be kellett avatnom édesanyámat is a történetbe. Kiderült, hogy a gravírozás nem az általam megadott esküvő, hanem az eljegyzésük napját örökítette meg, 1971. április 11-ét. Így már minden adat rendben volt.

A becsületes megtaláló a közeli templom előtt adta át az elveszettnek hitt kincset. A katarzis közel egyórás, pityergésbe áztatott mosolygásban nyilvánult meg, s az aranykarika másnap délelőtt már újra édesanyám ujján díszelgett.