Juhász Judit: „Reménykedtem abban, hogy jobb szelek fújnak majd”

„Érződött, hogy változás előtt áll az ország, s hogy a rendszer bomladozik, recseg-ropog. De azt, hogy földindulásszerű változás indul el, s hogy szabad választások lesznek, nem mertem volna gondolni” – emlékszik vissza a rendszerváltást megelőző évekre Juhász Judit, aki 1990-től csaknem négy éven át volt az első szabadon választott kormány szóvivője, egyben az első nő ezen a poszton. A rendszerváltás 30. évfordulója alkalmából a családi történelmi tudat fontosságáról, az Antall-kormányról és a szóvivő szakma kihívásairól is beszélgettünk.

Juhász Judit

– Csaknem húsz éve dolgozott szerkesztő-riporterként a Magyar Rádiónál, amikor 1990. május 13-án Surján László, a népjóléti miniszteri poszt várományosa maga mellé hívta önt szóvivőnek. Egy évvel később dr. Antall József kereste meg azzal, hogy legyen az általa vezetett kormány szóvivője. Az élete gyökeresen megváltozott, új, kihívásokkal teli terepen kellett bizonyítania. Hogyan élte meg a markáns váltást?
– A történelem hullámverése engem is kimozdított egy olyan hivatásból – a Rádióból –, amit életre szólónak gondoltam. 1973. január elsején kerültem gyakornokként a Magyar Rádió belpolitikai rovatához, a Családi tükör volt az egyik legismertebb műsorom. Amikor Surján László megkeresett azzal, hogy csatlakozzam az alakulóban lévő minisztériumához, kértem egy nap gondolkodási időt, majd úgy döntöttem, megpróbálom. 1990 októberében üzent nekem Antall József miniszterelnök: átmennék-e a minisztériumból kormányszóvivőnek. Igent mondtam, de bevallom, hónapokig kétségek közt mentem az Arany János utcai épületbe dolgozni, és eltöprengtem azon, hogy vajon nem a Bródy Sándor utcában, a Magyar Rádióban lenne-e inkább a helyem.

A pénzügyi, gazdasági és morális válsággal sújtott országban az tűnt okosnak, aki kivárt, és megpróbálta túlélni ezt az időszakot. A taxisblokád drámai napjai alatt erősödött meg bennem a meggyőződés, hogy helyesen döntöttem, s hogy jó helyen vagyok.

Való igaz, hogy egy szinte ismeretlen terepre kellett lépnem, de úgy gondoltam, hogy ha rám van szükség egy újfajta kommunikáció megteremtésében, akkor állok tisztelettel a feladatok elébe. Ráadásul teljes mértékben képes voltam azonosulni azzal az értékrenddel, amelyet az első szabadon választott kormány képviselt, Antall Józseffel az élen.

– Lehetett ekkoriban érzékelni valamit abból, hogy a Kádár-rendszer megbukik?
– A lazulást magam is érzékeltem a Rádiónál. A nyolcvanas évek elején még a legegyszerűbb, legártalmatlanabb műsorokat is lehallgatta adás előtt a rovatvezető, de volt, hogy a szuperlektor is. Ám lassanként érzékelhetővé vált a belső szigor lazulása, érződött, hogy változás előtt áll az ország, s hogy a rendszer bomladozik, recseg-ropog. De hogy földindulásszerű változás indul majd el, s hogy szabad választások lesznek, azt nem mertem volna gondolni. Reménykedtem abban, hogy jobb szelek fújnak majd.

– Magyarország első női kormányszóvivőjének lenni a sok férfi tisztségviselő között úttörő vállalás lehetett!
– Csak 1992-ben, egy amerikai szakemberek által vezetett szóvivői tréningen tudatosult bennem, hogy – egyetlen palesztin kolléganőmet kivéve – az egész világon nem volt rajtam kívül női kormányszóvivő! Elődök és példák nélkül vágtam bele egy olyan feladatba, amelyet menet közben kellett megtanulnom. Nemcsak a kormányüléseken, hanem a közigazgatási államtitkári értekezleteken is részt vettem, a döntések folyamatának megismerésével is igyekeztem bekapcsolódni a kormányzati munka menetébe. Nagy hasznomra vált az újságírói gyakorlatom: „belülről” tudtam, mire volt szüksége a sajtónak. Megpróbáltam egy kiegyensúlyozott, viszonylag szépen formált magyar nyelven közvetíteni a kormányzati döntéseket.

A „közvetítés” ez esetben kulcsfontosságú szó, ugyanis Antall József mellett a kormányszóvivő nem politikus volt, hanem a magyar kormány politikáját, döntéseit és intézkedéseit tolmácsoló szakember.

– Előfordult olyan emlékezetes eset, amikor legjobb meggyőződésével szemben volt kénytelen valamilyen döntést közölni a nyilvánossággal?
– Nem volt olyan kormányhatározat vagy parlamenti döntés, amit ne tudtam volna elfogadni emberileg, újságíróként vagy értelmiségiként. Az lett volna a baj, ha hazudnom kell, de Antall József senkitől sem kívánta, hogy hazudjon. Tőlem is azt kérte, hogy a kormány munkájának tartalmát közvetítsem. Nem kellett megtagadnom azokat az elveket, amelyek korábban vezéreltek, és ma is irányítanak. Amikor megértettem, hogy közvetítője és nem alakítója vagyok az eseményeknek, akkor már könnyebben elfogadtam azokat a néha bizony fájdalmas döntéseket, amelyeket a nyilvánossággal közölnöm kellett. Kevés felszabadító hírt mondhattam, s ami jó hír volt, azt is kiforgatta, becsmérelte az ellenzék és a sajtó.

– Hogyan emlékszik vissza az Antall Józseffel és kormányával együtt végzett munkára?
– Antall József környezetében mindannyian tudtuk, hogy nagyon beteg. Számomra kifejezetten nagy lelki megterhelést jelentett, hogy közelről láthattam küzdelmét a súlyos kórral. S ugyanakkor arra ösztönzött, hogy minden tudásommal és erőmmel megfeleljek az elvárásainak. Miniszterelnök úr sosem a saját állapotával foglalkozott – az ország sorsa érdekelte. Amint egyszer valakinek mondta: Magyarországot hazájának, nem pedig működési területének tartotta. Elkötelezett hazafi volt, úgy, mint az édesapja, a nagyapja és minden felmenője. „Személyes sorsom nem érdekel, mert nekem az adatott meg, ami a legnagyobb. Megérhettem, hogy Magyarország szuverenitását az én kormányzásom alatt állíthattuk helyre. A szovjet csapatkivonást, a varsói szerződés feloszlatását, a KGST megszüntetését is ez idő alatt írhattuk alá. Ez hallatlan nagy érzés nekem” – nyilatkozta egyszer.

Kép

Antall József miniszterelnök a Parlamentben, 1990. Kép: Fortepan / Szalay Zoltán

Nekünk, akik vele dolgoztunk, ezek a mondatok is erőt adtak ahhoz, hogy helytálljunk. Csodáltuk műveltségét, munkabírását, önfegyelmét, és csak imádkozhattunk érte, hogy túlélje mindazt, amit a betegség rárótt. Nem akart megfelelni és tetszeni sem a sajtónak, sem az ellenzéknek. Volt egy egészen különleges, finom humora, amit a sajtón keresztül aligha lehetett érzékeltetni. Igyekeztek gőgös, rideg, elzárkózó embernek beállítani őt. Hamisan. A kormányfői munka hihetetlen megterheléssel járt. Ha egy-egy feszültséggel teli, fontos esemény után nem szólt semmit, azt már dicséretnek lehetett tekinteni, néha viszont egyetlen szemvillanás, egy fél mondat is elég volt ahhoz, hogy az ember tudja: bizony, most nem állt a helyzet magaslatán. Fontos emlékeim közé tartoznak azok a gesztusai, amelyekkel elismeréssel nyugtázta a munkámat.

A kilencvenes években bizony történelmi átalakulás részesei lehettünk. Nem ártana, ha azok, akik ma a rendszerváltozás kormányzati szereplői felett ítélkeznek, belegondolnának, hogy milyen óriási fordulat zajlott akkoriban!

Amit kül- és belpolitikai téren létre lehetett hozni az adott körülmények szorításában, azt az Antall-kormány végrehajtotta. Szép, értékes és felejthetetlen korszak volt ez számomra, minden nehézsége ellenére vagy inkább azokkal együtt.

– A politika még a legerősebb barátságokat is képes megmételyezni. Az ön baráti köre szenvedett bármiféle csorbát a rendszerváltozás idején?
– Szerencsére nem. A tágabb családunkban előfordulnak politikai nézetkülönbségek, másként látjuk a világot, holott egy fészekből valók vagyunk. Ezt el kell fogadnunk. Éppen ezért eljutottunk oda, hogy ha együtt vagyunk, sosem beszélünk politikáról. Ami a baráti kapcsolatokat illeti: minden barátságunk épségben megmaradt, évtizedek óta szeretjük és becsüljük egymást. Tavaly voltunk 50 éves házasok a férjemmel, az aranylakodalmunkon szinte valamennyien velünk ünnepeltek. Fontos érték számunkra a barátság.

– Hogy látja, az Y-generáció tagjainál hogyan nyilvánulnak meg a rendszerváltás hatásai?
– A rendszerváltás számukra távoli történet. Jó lenne, ha nemcsak a történelemórákon kapnának képet a harminc évvel ezelőtti eseményekről, hanem a családi legendáriumokból is. Antall Józsefre is hivatkozhatok, akinek meggyőződése volt, hogy a családi történelmi tudat rendkívül fontos, mert a fiatal generáció ebben találja meg a gyökereit, a magyarságát és saját értékeit. A tízéves unokám jobban ért a digitális berendezésekhez, mint én, ebből következik, hogy az Y és Alfa generációval az én korosztályom technikailag nem tudja felvenni a versenyt. Az azonban elengedhetetlen, hogy beavassuk őket az életünkbe, s élményszerűen meséljünk nekik a családunk történetéről.

– Antall József halála után a Boross-kabinet hivatalos kommunikátora maradt, majd dolgozott távközlési cég PR igazgatójaként, három évig vezette a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Sajtóirodáját, alapítója és vezérigazgató-helyettese lett a Magyar Katolikus Rádiónak, jelenleg pedig a Magyar Művészeti Akadémia szóvivője, s az Anyanyelvápolók Szövetségének elnöke. A szakmai kihívások és megmérettetések során volt olyan életbölcsesség, amibe kapaszkodhatott?

– Az elmúlt évtizedekben rendre olyan feladatokat vállaltam, amelyekhez újra és újra neki kellett rugaszkodni, kishitűségemet legyőzve „fel kellett nőni”.

Sokat segített és segít a szentírási bátorítás: „Ne féljetek!” De Antall Józsefet is idézhetem, aki arra bíztatott, hogy mindig vállaljam a meggyőződésem, s a férjem, aki mindig mellettem áll, hisz bennem és ösztönöz, hogy továbbra is szelíd állhatatossággal végezzem a munkám. A hét unokámnak is ezeket a bölcsességeket szeretném továbbadni.

A cikk a Rendszerváltás 30 emlékév alkalmából a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti