„Istenem, rád bízom magamat!” – Beszélgetés Bodó Mária szerkesztő-műsorvezetővel

– Hogy kerültél kapcsolatba az örökbefogadó házaspárral, akiket az Anyaméh gyümölcse jutalom című adásban megismerhettünk?
– Szerkesztő-műsorvezetőként dolgozom a Kossuth rádió Az Úr közel – a baptista egyház félórája című műsorban, ahol a tévéadásban szereplő Egri-Nyári Napsugár 2019 karácsonyán volt a vendégem. Akkor arról beszélgettünk, hogy örökbefogadó édesanyaként miként éli meg azt, hogy a gyermek ajándék, Isten ajándéka. Hozzá kell tegyem, Napsugárék Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, Nagyhalászon élnek, és ahhoz, hogy megvalósulhasson ez a rádióinterjú, az egész családnak fel kellett utaznia Budapestre. Amíg Napsugár bent volt a stúdióban, férje, Barnabás három kisgyerekkel várt az MTVA aulájában. Mire véget ért a beszélgetés, már tudtam, hogy nagyon szeretnék elmenni hozzájuk forgatni. Decemberben volt a rádióműsor, én pedig januárban felhívtam őket.

– A házaspár egyből igent mondott a felkérésedre?
– Igen, abszolút nyitottak voltak, csupán annyit kértek, hogy nem szeretnék, ha úgy mutatnánk be családjukat, mintha ők valamilyen rendkívüli emberek lennének, mert nem érzik magukat annak. De hozzátették azt is, hogy ha én úgy látom, az ő példájuk erőt és bátorítást adhatna másoknak, akkor nyugodtan vágjunk bele. Ez a feltételezés azután visszaigazolódott. Az egyik legnagyobb elismerés számomra az volt, hogy iskolában is levetítették az adást, majd utána az örökbefogadásról, a családról beszélgettek a gyerekekkel. Az Egri-Nyári házaspár életében az Istenre hagyatkozás kulcsfontosságú, a mindennapokat eszerint élik, és azt éreztem, hogy a műsorra is így tekintettek: milyen jó, hogy Isten „használja” ezt a filmet, sokakhoz eljut, megérinti őket.

– Mi fogott meg még Napsugárban?
– A lelkülete, a személyisége. Megragadó, ahogyan Barnabással a családról, gyermekvállalásról, örökbefogadásról gondolkodnak, és ahogy megvallják, hogy a gyermek valóban Isten ajándéka. Mindketten nagy családra vágytak, de szembe kellett nézniük azzal a ténnyel, hogy van egy orvosi diagnózis, ami megállapítja a meddőséget. Ez az állapot roppant fájdalmas az embernek, és az adásban Napsugár őszintén beszélt arról, hogyan kellett ezzel megküzdenie.

Fiatalkora óta élt benne egy kép, hogy nagycsaládos anyukaként sétál a gyerekeivel. Ezt kellett elengednie, hogy ez a kép ne kínozza, és akkor tudta azt mondani: Istenem, rád bízom magamat, vigyél tovább az utadon!

Aztán évekkel később, amikor a legnagyobb lányukat már az oviba kísérte, és ott volt mellette a három kisebb, hirtelen bevillant neki ez a kép! Megvalósult.

– Hogyan értesültél arról, hogy te lettél a díj hazai nyertese?
– Mindössze annyit tudtam, hogy velem mint az egyik, díjra jelölt alkotóval szeretne készíteni egy pár perces bemutatkozó anyagot Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője. Amikor a beszélgetés egy adott pontján Kati átadta az elismerést, meglepődésemben hirtelen nem is értettem a mozdulatsort, utána pedig alig tudtam megszólalni. Miután hivatalosan is megkaptam a díjat, rengeteg visszajelzést, gratulációt kaptam. Bevallom, nagyon meglepett, hogy mekkora publicitást kapott ez a hír, és milyen sok emberhez eljutott. Most is, ahogy jöttem erre az interjúra, az idős szomszédaim kinyitották az ablakukat, és széles mosoly kíséretében közölték, hogy tegnap láttak a Család-barát magazinban, és hogy ők is gratulálnak. Nem vagyok én ehhez hozzászokva, soha nem is gondoltam volna…

– Pedig nem egy, hasonlóan érzékeny témájú adást készítettél már...
– Úgy szoktam fogalmazni, hogy az újságíró munkája sokszor egy „láthatatlan mederben” folyik. Ha portrét készítesz valakiről, akkor a sztori az alany miatt érdekes, őt helyezed a fókuszba. Nem is más a cél, és ez így van rendjén.

– Egyébként hogy lettél nevezett a díjra?
– A díjra a tudtomon kívül nevezett egy szakmai zsűri, akik minden hónapban választanak egy díjra érdemes családbarát sajtómegjelenést. Számomra ez csak utólag derült ki, nagyon megdöbbentem, amikor a Képmás egyik szerkesztője felhívott azzal, hogy nevezett vagyok.

Kép

Bodó Mária - Kép: Antal László

– A szakmai elismerésen túl mit ad számodra ez a díj?
– Egy tévés műsor mindig csapatmunka, és én nagyon jó csapatban dolgoztam. A felvételek például Czétényi Csilla operatőr kollégámat dicsérik, aki nagyon érzékenyen követte ottlétünk alatt a család életét. Azért is örültem, hogy együtt tudtuk készíteni ezt a műsort, mert ő maga is örökbefogadó édesanya, meglátásaira abszolút támaszkodtam.

A Média a Családért-díjat február 1-jén kaptam meg, és szinte napra pontosan két évvel azelőtt, 2019. február 1-jén tértem vissza a szülési szabadságom után a köztelevízióhoz, és lettem a Vallási Főszerkesztőség munkatársa.

Elsőre nagyon más volt az ottani miliő, mint a korábban megszokott kulturális szerkesztőségé. De ahogy telt-múlt az idő, egyre sűrűbben kaptam olyan visszajelzéseket, amelyek egyértelműen azt üzenték, hogy ez az én utam, és hogy a Jóisten vezetett oda engem. Így az Ő ajándékaként élem meg, hogy a Vallási Főszerkesztőségen dolgozhatok.

– Merthogy azelőtt inkább kulturális témájú adásokban dolgoztál…
– Igen, hosszú ideig. De már amikor a kisfiammal otthon voltam, megfogalmazódott bennem a vágy, hogy szeretnék hétköznapi emberi történeteket feldolgozni. Olyanokkal forgatni, akik nincsenek reflektorfényben, de mégis hatalmas sikertörténetek birtokosai. Mert igenis óriási sikertörténet az, hogy valaki egykor alkoholfüggő volt, és ma már nem az. Hatalmas sikersztori az is, hogy ha valakinek szembe kellett nézni a meddőséggel, majd nagycsaládos lett. Ezek a mindennapi, emberi sikertörténeteink.

– Ha jól veszem ki a szavaidból, valahol a te utad is egy sikertörténet.
– Még azon is elgondolkodtam anno, hogy ha csak a saját örömömre is, de akár podcastokat is készíthetek. Aztán idekerültem, az Isten kezében című műsorhoz, amelynek pontosan ez a profilja. Olyan embereket mutat be, akik egyáltalán nincsenek reflektorfényben, viszont nagyon is megérdemlik azt. Nagy ajándék az is, hogy előtte más területen is kipróbálhattam magamat. Mindennek van megfejtése – persze erre sokszor csak utólag jön rá az ember.

– Napsugárék mit szóltak a díjhoz?
– Természetesen már a jelölésnek is nagyon örültek. Barnabással és Napsugárral az adás jelöltté válása előtt is tartottuk a kapcsolatot, és miután lement a műsor, egyből jelezték, hogy milyen sok visszajelzés érkezett hozzájuk. A Baptista Szeretetszolgálattal is kapcsolatban vagyok – tőlük tudom, hogy az utóbbi időben megszaporodtak a hozzájuk érkező örökbefogadói kérések. Szerintük ehhez hozzájárult ez az adás is, amit persze azért én kétlek...

– Miért?
– Te gondolnád a saját alkotásodról, hogy képes élethelyzeteket megváltoztatni?

– Persze, hiszen ez az interjú is sok emberhez eljut majd! (nevetünk…) Milyen témákra készülhetnek a közeljövőben az Isten kezében nézői?
– Azt is szeretem ennél a műsornál, hogy szerkesztőként számtalan téma közül válogathatok. Januárban egy olyan férfivel forgattam, aki egy évvel ezelőtt még börtönben volt, most pedig a ferences rendház gondnoka, teológiára készül, és egy mélyen megtért ember, sőt, börtönmisszióval szeretne foglalkozni. Februárban Malek Andreával forgattam, az ő megtéréstörténetéről beszélgettünk. A következő műsorban, ami majd virágvasárnap lesz, a járvány miatti félelemmel való megküzdést, a szembenézést a halállal és a remény jelenlétének témáját szeretném körbejárni.

– Szerinted milyen társadalmi üzenete lehet a Média a Családért-díjnak?

– Minden dolgozó nő tudja, hogy borzasztó nehéz megtalálni az egyensúlyt a munka és a család között. Rengeteg nő őrlődik is emiatt, és ez a megállapítás különösen igaz a médiában dolgozókra.

Állandó dilemma a hosszú forgatások, vágások és a kisgyerekkel való együttlét között megtalálni a helyes egyensúlyt. Média a Családért-díj – ez az elnevezés elgondolkodtatott, hogy én, kisgyermekes anyukaként, újságíróként kaptam meg ezt az elismerést. Mégis, a díj üzenete nagyon jól kijelöli a prioritást: a család van az első helyen, tehát a média van azért, hogy a kiemelje a családot. Nem tagadom, nagyon fontos számomra a munkám, de közben soha nem szabad elfelejteni, hogy nem a családom van a médiáért, hanem pont fordítva.