„Sokszor az ember kincsekre talál, miután kikapcsolja a mikrofont”
Mohácsi Edit számára az a pillanat a legszebb, amikor érzi, hogy az interjúalany megnyílik, s elfelejti, hogy mikrofonba beszél. A Magyar Rádió szerkesztő-riportere több mint két évtizede mutat be családi témákat, több ezer riportot készített, több ezer történetet ismer. Nemrégiben nyerte el a Média a Családért Alapítvány Miniszteri Különdíját, ennek apropóján beszélgettünk vele.
Sokáig közgazdászként dolgozott, riportok készítésével csak az ezredforduló óta foglalkozik. Korábban nem szeretett volna?
Sosem gondoltam, hogy a médiában fogok dolgozni. 1996-ban kezdtem el egy tanfolyamot a Magyar Rádiónál, de akkor még bemondónak készültem. Ulbrich András, a bemondótanárom ajánlotta, hogy próbáljam ki a riportkészítést, ezért a tanfolyam utolsó hónapjában áthallgattam a riporter szakosok óráira, és ott tanultam meg vágni. Egyszer hallottam az egyik tanulótársam riportját a Vendég a háznál című műsorban. Megkérdeztem, hogyan érte el, és azt válaszolta, hogy csak bement a főszerkesztőhöz, és ajánlott egy témát. Összeszedtem minden bátorságom, és én is bekopogtam Horváth Idához egy témával. Elfogadta, és ezt követően rendszeresen adtam le anyagokat ide, és több más műsornak. Később dolgoztam a Mit üzen a Rádió?-ban és a Családi Tükör-ben is. A riportkészítésre eleinte csak kevés időm jutott, hiszen volt egy közgazdász főállásom, ott volt a család, és még kórusban is énekeltem.
Mikor vált főállású újságíróvá?
Lassú folyamat volt ez. 2000-ben felmondtak nekem, így a munkahelyemről egyenesen átsétáltam a Bródy Sándor utcába, a Magyar Rádió épületébe, hogy szóljak, többet tudnék dolgozni. Hét éven keresztül egyéni vállalkozóként gyártottam anyagokat. Vállaltam újságírói és tévés munkákat is, de az én fegyverem nem a toll, hanem a mikrofon. 2007-ben lett a Magyar Rádiónál bejelentett munkaviszonyom, azóta ott dolgozom.
Évi két-háromszáz riportot készítek, és még mindig ugyanúgy élvezem, mint a kezdetekkor.
Idén februárban nyerte el a Média a Családért Alapítvány Miniszteri Különdíját a Vendég a háznál című műsorban elhangzott A magzat elvesztése című riportjáért. Mi adta az inspirációt az anyag elkészítéséhez?
Az, hogy tabutéma. Mélyen hallgatunk róla. A riportban anyukákkal beszélgettem, akik babájukat születés előtt veszítették el. A legtöbben nem beszélnek a terhességről az első trimeszter végéig, ezért ha baj történik, arról is csak nagyon kevesen tudnak. Volt egy ismerősöm, aki nem titkolta, hogy terhes. Sajnos elvesztette a pár hetes babát, és erről is nyíltan beszélt. Döbbenten szembesült azzal, hogy mennyi nő mondta ekkor, hogy velük is történt hasonló.
Kiderült, hogy milyen sokan hordoznak ilyen gyászt a szívükben, és mennyire magukra maradnak ezzel. Ezért éreztem úgy, hogy erről a témáról beszélni kell.
Volt ezen kívül még olyan téma, ami lelkileg nagyon megviselte?
Sok ilyen téma volt. Egyszer egy nyári táborba mentem a Bakonyba, ahol családokkal kellett riportot készítenem. Egy kislánnyal is beszélgettem, ültünk a lépcsőn, és egy kicsit elkalandoztunk. Ekkor tudtam meg, hogy a lány szervdonorja volt a kistestvérének. Ebből a beszélgetésből egy másik műsor született. Sokszor előfordul, hogy az ember kincsekre talál, miután kikapcsolja a mikrofont. Sosem dobjuk kukába azt se, ami a megszerkesztett műsorokból kimarad, hanem elrakjuk a „kamrapolcra”, és ezekből később műsort készítünk.
Mi alapján választ interjúalanyt?
A Vendég a háznál műsorban név nélkül beszélnek arról, ami őket érinti, s ehhez kapcsolódnak a szakértők. Van, hogy a fülünkbe jut egy történet, és van, hogy nekünk jut eszünkbe egy téma. Minden héten értekezik a szerkesztőség, ilyenkor elmondjuk az ötleteinket, és közösen találjuk ki, hogy hogyan mutassuk be a témát.
Nehéz olyanokkal interjút készíteni, akik még sosem beszélgettek riporterrel?
Nekem azt a pillanatot kell megteremtenem, amikor az illető elfelejti, hogy mikrofon van a kezemben. Olyan ez, mint az irodalom órákon a fogalmazáskészítés: van bevezetés, tárgyalás, befejezés. A bevezetés nálam az, amikor felveszem a személyes kapcsolatot a riportalannyal, és néhány kérdéssel eloszlatom a szorongását.
Rendszerint a harmadik kérdésnél már eltűnik az izgalom, s egy másik dimenzióban járunk.
A riport végeztével nem rohanok el, szánok időt arra, hogy levezessem a beszélgetés okozta adrenalint, s hogy az illető képes legyen visszarázódni a való életbe. Gyerekekkel ez még nehezebb, de annál különlegesebb!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Tartalmaink elkészítése, az oldal üzemeltetése és az új olvasók elérése azonban költségekkel jár. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t lehetőségeihez mérten. Köszönjük, hogy számíthatunk Önre!
Támogatom a kepmas.hu-t>>