„Csak én és a Jóisten hallottuk, hogy kimondja az igent”

Abban, hogy egymásra találtatok, mintha a Gondviselés keze is benne lett volna.

Éva: Először 1994-ben találkoztunk. Laci ekkor végezte a Zeneakadémián az operaénekes– művésztanári szakot, én pedig a tanárképző szakot a Zeneművészeti Főiskolán. Hallottam, hogy növendékeket keresnek a tanárjelöltek számára, és elmentem a meghallgatásra, majd be is válogattak. A Zeneakadémián aztán ő lett a tanárom. Másfél évvel később kereszteződtek ismét útjaink. Egy előadásra készültünk egy zenekarral, amikor eszembe jutott Laci, hogy milyen rég hallottam róla, és biztos őt is érdekelné a koncert. 

Gondoltam, elhívom, amikor megcsörrent a telefonom. Ő volt az.

László: Édesapám, Csányi János, az Operaház egykori hőstenorja, örökös tagja és édesanyám is szerveztek fellépéseket, ahová hegedűst kerestek, ezért felhívtam Évit. Ugyanaznap jutottunk a másik eszébe – úgy hisszük, a Jóisten terelgetett minket egymás felé, és azóta is érezzük, hogy irányítja az útjainkat.

Milyen út vezetett el titeket a házasságig?

Éva: Mindketten zenészcsaládban nőttünk fel, az anyatejjel szívtuk magunkba a zenekultúra, az opera világának szeretetét. Nagyon hasonló az ízlésünk, ami összekötött minket. Egy-egy fellépésre készülve mindig előadtam az adott tételt Lacinak, számított a véleménye. A kapcsolatunk akkor mélyült el, amikor összeköltöztünk: megismertük azt is, kinek mi a hóbortja, és fokozatosan összecsiszolódtunk. Később több nehézséggel is szembe kellett néznünk, például amikor Laci elvesztette az operaénekesi állását, de a megpróbáltatások tovább erősítették a kapcsolatunkat.

László: A fiunk mindössze három hónapos volt ekkor, nekem pedig át kellett értékelni a művészeti életben a létemet. Miközben gondoskodnom kellett a családomról, a legnagyobb szükség idején keresett meg az Operaház művészeti ügykezelésének vezetője, és állást kínált. Ebben ismét a Jóisten gondoskodását éreztem, mert mint Zeneakadémiát végzett szakembert nem engedett el az Operaházból. Innentől fogva a művészet szolgálata vált hivatásommá egy másik aspektusból, úgyhogy már harminc éve lehetek tagja e csodálatos intézménynek. De mivel nyughatatlan művészlelkek vagyunk Évivel, időközben több közös művészeti projektet is elindítottunk.

Ezek egyike az Operetthajó, amelynek csodájára ­jártak a világ számos pontjáról.

Éva: Korábban egy vonósnégyessel hakniztam egy hajón, amelynek vidám hangulata magával ragadott. Felvetettem Lacinak, hogy mi is csinálhatnánk valami hasonlót. 

László: Az Operetthajó-programsorozat a harmadik gyermekünk. Egyszerre adott kulturális, turisztikai és gasztronómiai élményt családias légkörben. A vendégek az operett- és operaslágereken, folklór műsorszámokon kívül láthattak például flamencót és sztepptáncot is. Minden nemzetiség megtalálta a neki tetsző produkciót, az idegenvezetőnk pedig a saját nyelvükön köszöntötte a vendégeket.

Éva: Rengeteg megható levelet írtak a vendégkönyvbe, amelyet aztán otthon olvasgattunk. Sokan jártak vissza – volt, aki Új-Zélandról. Egyikük egyszer azzal hívott fel: „Évike, tavalyelőtt jártunk nálatok, és megint jönnénk, emlékszel, melyik asztalnál ültünk?” Hogyne emlékeztem volna.

Sok energiát áldoztunk a projektbe, de minket nem a bevétel tett boldoggá, hanem az, ha a vendégeknek meg tudtuk adni, amit kívántak. Szolgáltuk őket szeretettel. Ez tette a produkciót egyedivé! 

László: A hajón gyakran tartottak szülinapot, házassági évfordulót is. 

Máig emlékszem, amikor egy fiú a fedélzeten kérte meg a barátnője kezét. Vagy amikor egy idős pár, a kedvenc dallamaikat hallva, megfogta szemérmesen egymás kezét az asztal alatt – őket látva nekünk is örömkönnyek szöktek a szemünkbe. 

A hajón huszonöt művészt foglalkoztattunk, igazi társulat volt, mi magunk is felléptünk. Heti négyszer volt műsor, ami évente legalább száz előadást jelentett. Így történt, hogy pénteken hajóztunk, szombaton megesküdtünk, vasárnap pedig ismét vízre szálltunk.

Esküvőtök – ahogyan Laci viccesen fogalmaz – félhivatalos volt.

László: Évi egy turnén is részt vett az esküvőnk előtt, ahol megfázott, és elment a hangja. Bár az oltár előtt mikrofont tartottak a szája elé, csak én hallottam az igent, és persze a Jóisten.

Kép

Fotó: Bach Máté

Hogy Évát is idézzem, amikor két ember eggyé válik, onnantól közös a céljuk. A ti közös célotok vagy inkább missziótok a kultúra átadása, ennek szellemében hoztátok létre a Kulturált Ifjúságért Színházat is. Erről milyen emlékeket őriztek?

László: A projekt keretében több előadást – A varázsfuvolát, a János vitézt, a Bánk bánt – én rendeztem, amelyeket budapesti, vidéki, sőt felvidéki kulturális centrumban is előadhattunk. Magas művészi színvonalú, családi finanszírozásból létrejött produkciók voltak díszletekkel, jelmezekkel, emellett utóbbi két darabban még a gyerekeink is szerepeltek. A János vitéz történetébe beleszőttem két csíny­tevőt, lányunkat, Zórát és fiunkat, Marcit, akik az alvó Petőfit felébresztik a faluvégi kurta kocsmában a vers elszavalása közbe. Ekkor „fertőztük meg” őket a kultúrával. 

Kezdeményezésünkkel igyekeztünk minél több fiatalhoz közelebb hozni az egyetemes irodalmi és zenekultúrát. Én azt vallom, hogy a modern feldolgozások előtt meg kellene ismerniük a művek klasszikus, eredeti mondani­valóját, hogy helyesen tudják elhelyezni azokat a kulturális kánonban. A digitalizáció sajnos nem kedvez ennek a folyamatnak, leegyszerűsített konzervinformációkhoz jutnak az interneten, és a nagy művek transzcendens kapcsolatai sem kapnak elég hangsúlyt manapság. A Hit a művészetekben című műsoromban is erre igyekszem felhívni a figyelmet a meghívott művészekkel. 

Nem azt mondom, hogy minden darabban kereszteket kell mutogatni, hiszen ez pusztán külsőség volna, bár valahol ez az indokolt. 

Az eget és földet összekötő emberi kapcsolatok megannyi ábrázolásának elengedhetetlen szükségességéről van szó, hiszen szomorúan látom, hogy gyakran teljesen kiforgatják az eredetileg mély, transzcendens gondolatokat felvető darabokat, és egészen oda nem illő, sokszor triviális dolgokat magyaráznak bele. Alkotóművészekként hatalmas felelősségünk van abban, hogy mit és hogyan közvetítünk a művészetek által, mert ez az egész társadalmunk, jövőnk gondolkodásmódját befolyásolja.

Saját gyerekeiteket hogyan terelgettétek efelé?

Éva: Sok klasszikus darabot, filmet megismertettünk velük, és zenetanulásra is ösztönöztük őket. Mindketten szeretik a zenét, Marci zongorázott és kiválóan szaval, versenyt is nyert, míg Zóra hegedült korábban. Nagyon tehetséges, a tanárnője mondta, hogy a kezébe teremtették a hangszert. De látta, mivel jár a szakmám, hogy gyakran vagyok tőlük távol, és ebben nem akart követni. Mi pedig nem erőltettük. Most a képzőművészet kezdte érdekelni, művészeti iskolában tanul tovább.

Fiatok, Marci sajátos nevelési igényű gyermek. Hogy hat mindez a mindennapjaitokra?

Éva: Marci nehezen jött a világra, huszonhat órát vajúdtam. Később nem akart lábra állni, de rátaláltunk a Dévény Anna Alapítványra, és a fejlesztésnek köszönhetően pár hónap alatt úgy beindult, hogy másfél évesen már nem is volt hajlandó babakocsiba ülni. 

László: Sokat segítettek a tanárai is. Az általános iskolát a társaitól lemaradva kezdte meg, de tanév végén már szavalóversenyt nyert, köszönhetően tanítójának, Magdi néninek, aki második édesanyjaként nemcsak írni-olvasni tanította, hanem a tehetségét is felfedezte. Fiunk a gimnáziumban is szuper osztályfőnököt kapott – a Jóisten mindig adott mellé valakit ott, ahol nem tudtunk vele lenni. Ma már főiskolás, teológiát tanul. 

Éva: Ettől függetlenül még most is figyelnünk kell rá: nagyon szeret segíteni másoknak, amit a kevésbé jó szándékú emberek néha kihasználnak.

Néhány éve hozzátok költözött Éva édesanyja, így jelenleg három nemzedék él együtt. Hogy működik nálatok ez a családmodell?

László: Mint minden emberi kapcsolat esetében, itt is fontos, hogy mindkét fél tudja érvényesítni az akaratát, ugyanakkor képes legyen kompromisszumra is – össze kell csiszolódni, akár a házastársaknak. De Éva édesanyja szerencsére nem olyan, mint a viccekben szereplő, mindenbe beleszóló anyós, így nem is fordulnak elő konfliktusok. Másrészt, számára is komfortosabbnak bizonyult így az élet.

Éva: Anyukám mindig is gyakran járt hozzánk, legtöbbször ő vigyázott a gyerekekre, amikor nekünk fellépésünk volt. De vitte őket sétálni, állatkertbe, múzeumba is. Sokat köszönhetünk neki, illetve a szüleinknek. Zórát és Marcit is arra neveltük, hogy becsüljék meg a nagyszüleiket, ez számunkra is alap volt. 

A házasságkötésünkkor, a szertartás előtt az első utunk Laci nagymamájához vezetett, aki akkor kórházban feküdt. A vele való találkozással vált igazi ünneppé a nap.

László: Ma a média a szingli életformát hirdeti, és le­kicsinyli a család fontosságát, holott ez az egész emberi létezés alappillére, amelyet nem lehet megkérdőjelezni. Szüleink segítsége nélkül mi sem tudtunk volna helytállni.

Amint László is utalt rá, a párkapcsolatokban felgyorsulás érhető tetten, akár a kultúrafogyasztásban: ha valami nem működik, a felek nem küzdenek érte, inkább szétválnak. Szerintetek miért és főképp hogyan érdemes egyetlen ember mellett leélni az életet?

László: Egy társ biztonságot ad, mindig számíthatunk rá – nélküle hihetetlenül egyedül volnánk ebben a világban, ahogyan a Biblia fogalmaz: „Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő.” (Ter 2,19). Persze akinek erős a hite, az sosem érzi magát magányosnak, de Isten is szeretné, hogy társat találjunk, és előbb-utóbb el is vezet hozzá. 

Éva: Konfliktusok előfordulnak köztünk is, viszont sosem fekszünk le úgy aludni, hogy ne békültünk volna ki – ebben általában Laci a kezdeményező, aki könnyebben enyhül. Ilyenkor odajön, és ad egy puszit.

László: De ha lehet, nem is várjuk meg az estét a béküléssel. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2025. január-februári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.