Irány az iskola!

Az iskolát nem lehet elég tapintatosan elkezdeni. Mint a legtöbb anyukának, nekem is megvan az elképzelésem, hogyan lehet azt a bizonyos szeptember eleji napot minél pozitívabb színben feltüntetni. Ha ezt a célt vesszük alapul, akkor az egyébként látszólag csekély gyakorlati értékkel bíró programokat is mindjárt másképp értékeljük.

Sorstársakkal együtt minden traumát könnyebb elviselni, ezért aztán nyár végén forszírozni szoktam a fájdalomcsillapító hatású nyárzáró-őszkezdő gyerekbulikat. Másik bevált módszerem a „tanszervásárlós nap”, amelyet férjem és a gyerekek egyforma mértékű, bár ellenkező előjelű felfokozott lelkiállapotban várnak. A jeles eseményre a beugró, hogy minden csemete rendet rak a fiókjában, és kitakarítja a szobáját (egyrészt, hogy legyen hová tenni az új szerzeményeket, másrészt, hogy kihasználjam a motiváció előnyeit). Ha mindez megvan, az év végén kapott listákkal felfegyverkezve elindulunk a bevásárlóközpontba.

 A szupermarketben természetesen háromfelé szaladnak a gyerekek, és míg én igyekszem a listákon szereplő objektumokat felkutatni, félpercenként bukkannak föl olyan tárgyakkal, amelyek nézetük szerint elengedhetetlenek a sikeres tanévhez: például zenélő hegyező, rágóillatú radír és „nagyonmenő” szendvicstartó. Férjem lelki szemei előtt közben valószínűleg pörög a pénztári számláló, mert leplezetlen ellenszenvvel figyeli az eseményeket. Megpróbálom meggyőzni kisfiamat, hogy az otthoni radírok annak kiradírozásához is bőven elegendőek, amennyi matekórán optimális esetben a füzetébe kerül. Továbbá, hogy a szendvicstartóval sokkal nehezebb a szünetben focizni, mint – az ellenőrzői bejegyzések szerint már jól bevált – alufólia gombóccal. A lányokat is sikeresen lebeszélem a füzettartó mappákról, füzettartó mappa tartó mappákról és egyéb kétségkívül ízléses darabokról.

Közben férjemet épp ellenkezőleg arról igyekszem meggyőzni, hogy mégiscsak kellene fiúgyermekünknek egy saját melegítő, tekintve, hogy a lányoktól örökölt darabok rózsaszínek vagy virágosak, és hogy azért új festékek is fontosak, mert az otthoniakból hiányzik a fehér (nyáron azzal festettük le a felejthetetlen kézműveskedések és gyerekbulik fizikálisan is kitörölhetetlen nyomait).

Amikor a pénztárhoz toljuk a teli bevásárlókocsit, a szó szoros értelmében vett tanszer vajmi kevés van benne. Azzal biztatom magam, hogy talán a pókemberes tornazsákot kevesebbszer fogja kisfiam otthon hagyni, és a lányok is ellenállhatatlanul fognak vonzódni a topográfiához, ha térképes íróasztal-alátéten írhatják a leckét.

Az első tanítási napon aztán rendre kiderül, hogy nagyon sok minden lemaradt azokról a bizonyos listákról, és amit meg beszereztünk, az sem olyan méret, szín vagy anyag, mint amilyen kellene. Ha pedig véletlenül olyan méret, szín és anyag, akkor azért nem megfelelő, mert egyébként hiánycikk, és az osztályban senki sem tudta beszerezni rajtunk kívül. Szóval mindjárt az első napon végigjárhatjuk az akkor már kifosztott üzleteket az újabb listákkal, így estére rájövünk, hogy valójában nekünk szülőknek is elkelne egy lelkesítő ötlet. Utolsó erőmmel fölhívtam a barátnőmet, és megkérdeztem, nincs-e kedve ünnepelni, és beülni valahová.

– Ünnepelni? Mit? – kérdezte.

– Hogy egy nappal kevesebb van hátra a tanévből – feleltem.