Illedelmesen nem tudnád kérni?

Egy tanárnő mindennapjai, avagy küzdelem az angollal, a házirenddel és a pimasz kamaszokkal.

Rendes tanár strapálja magát, és igyekszik feldobni az óráit időről időre, hogy az a szegény diák valami élvezethez is jusson. Amúgy is elvárás az inspiratív, kreatív hozzáállás, és a portfólió is attól nő szép nagyra, ha többet nyújtok annál, mint hogy én tudok valamit, amit ők nem. És akkor még nem is beszéltünk a kompetenciákról, amiket lépten-nyomon fejlesztenünk kell.

Megfigyeléseim szerint az egyik kompetencia, amely kiválóan tud fejlődni egy angolórán, az éhségérzet helyes kezelése. Ez az ősi, emberi kihívás egy kamasz életében talán még markánsabban megjelenik, és bizony ránk, tanárokra is hárul a feladat, hogy megtanítsuk a gondjainkra bízott nebulókat a helyzet felismerésére és a környezetnek megfelelő kezelésére.

Mi a teendő akkor, amikor egy kora délelőtti angolóra közepén a diák az egyes szám harmadik személy eldöntendő kérdés forma bűvöletében elfelejti, hogy nem otthon ül a szobájában, és öntudatlanul beleharap az uzsonnájába? Felháborodás, intő, ellenőrző-beszedés, szigorú pillantás, hosszabb beszéd, elfordulás – ilyesmi jöhet szóba a tanári repertoárból. Azonban felfoghatjuk spontán kialakult kompetenciafejlesztési helyzetnek is. Valahogy így:

Elnézést, de nem emlékszem, hogy engedélyt kértél volna az evéshez.

Jaj, bocsánat, Tanárnő, ehetek?

Ininglisplíz!

Jaj, ne.

Hát akkor sajnálom, majd szünetben.

Nem, pillanat, megpróbálom.

És ekkor jön egy kicsit hosszabb, de annál érdekfeszítőbb beszélgetés az ún. illedelmes kérésről, ami kerettantervi anyag: érettségi, nyelvvizsga letehetetlen nélküle.

Igen, értem, de így akkor kérnél engedélyt, ha az óvónénid lennék.

Aztán több próbálkozás után:

Ez a forma akkor működik, ha én az édesanyád vagyok. De én a tanárod vagyok. Ez olyan szituáció, amikor tisztelettel kérek engedélyt egy amúgy nem engedélyezett, de végül is megengedhető valamihez. Az angolok ilyenek, minden helyzetre van egy formulájuk, és hát azért vagyunk itt, hogy ezt megtanuljuk.

Éles eszű és/vagy nagyon éhes diákkal öt-hat perc alatt eljutunk a „May I” plusz segédige formáig, ami a többieknek is majd jól jön hasonló helyzetben. Ezzel egy nagy adag fejlesztésen vagyunk túl, ahol biztosított volt a kellő motiváltság is. De ha igazán innovatívak, és főleg kitartóak vagyunk, kipréselhetünk még egy kis fejlesztést az adott helyzetből és a zsömléjére tátott szájjal éppen rábukó diákhoz fordulva feltesszük a kérdést:

Még egy pillanat! Mondjuk, én egy angol vagyok, és érdekel, hogy mit is eszel. Ez egy teljesen reális és természetes helyzet. Az ember gyakran megkérdezi a padtársától, hogy mit hozott uzsonnára; egyik háziasszony kérdezi a másiktól, hogy mit főzött ebédre. Mondjuk, ez lenne most is, csak Angliában, és mondjuk, telefonálnánk. Yes, please?

És itt elakadunk, mert a zsömle angolul kellene, addig nincs evés, hiába indult már be mindenkinek a nyálműködése. Mi is az a zsömle angolul? Hiszen ilyen szó nincs is, de hát ebbe belegondolni is rossz, mert akkor el kell magyarázni, és már nagyon hívogató az a ropogósan ívelő héj. És a nehézkes magyarázat után derül ki, hogy a „felvágott” szó sem létezik, de a körözötthöz sincs meg a túró és a „szelet paprika” sem a legegyszerűbb, nem beszélve a kolbászkarikáról. A kakaós csiga – túrós táska – lekváros bukta péksütemény-variánsokat pedig lingvisztikai okokból is legjobb a táskában hagyni kicsöngetésig.