„Igyekszem szoros kapcsolatot fenntartani a Mindenhatóval” – Lukács Sándor Ferenc pápa szerepét alakítja

– Magyarországon 2019 decemberében debütált a Netflixen „A két pápa” című film, amelynek forgatókönyvét és színpadi verzióját is Anthony McCarthy készítette el; a darab jogait Magyarországon elsőként a Rózsavölgyi Szalon kapta meg. Az előadás XVI. Benedek és Bergoglio bíboros, a későbbi Ferenc pápa elképzelt vitáját mutatja be szeretetteljes humorral, miközben fontos témákat boncolgat. Hogy érzi magát Ferenc pápa szerepében?
– Jordán Tamás és én jutalomjátéknak fogjuk fel XVI. Benedek és Ferenc pápa szerepét. Két közismert karizmatikus személyről van szó, akiknek élete és munkássága méltó arra, hogy színpadon is megörökítsék. A mi előadásunk helyszíne a Vatikán – itt kell egyezségre jutnia a konzervatív Benedek pápának és a leendő egyházfőnek, a liberálisabb szemléletű Ferenc pápának azzal kapcsolatban, hogy mely irányba vezessék tovább a katolikus egyházat. Mindkettejüknek megvan a maga sajátos teológiája és mentalitása, ebből fakadóan ellenszenvet is éreznek egymás iránt, de közös bennük, hogy mindketten a kereszténység szolgálatáért küzdenek. A vita során sok minden változik a főszereplők lelkében. Szerintem színészként ezt a bizonyos ívet a legnagyobb kihívás megmutatni, pontosabban azt a folyamatot, ahogyan a kezdeti ellenszenv szeretetté, végül pedig baráti öleléssé változik. A rendező Vecsei H. Miklós a Vígszínházban is kollégám. Ő a maga friss, fiatalos lendületével, meglátásaival és nagyfokú műveltségével igencsak sokat tanított nekünk – azt hiszem, ezt Molnár Piroska (Brigitta nővér), Trokán Anna (Sophia nővér) és Jordán Tamás nevében is mondhatom. Minden javaslatával egyet tudtunk érteni, és feltételezem, hogy ő is tudott profitálni valamit a mi negyven-ötvenéves színészi tapasztalatainkból.

– Ferenc pápa megosztó személyiség: egyfelől hasonló rajongás övezi, mint annak idején Szent II. János Pál pápát, ugyanakkor beiktatása óta rendkívül sok támadás is éri úgy migrációs, mint a szexuális és nemi kisebbségeket érintő nyilatkozatai miatt.
– Jorge Bergoglio, vagyis Ferenc pápa szélsőségesebb megítélésében valószínűleg nagy szerepet játszik latin-amerikai mivolta, hiszen az Egyháznak még soha nem volt amerikai születésű vezetője, és nem Európából származó is nagyon régen. Máshogy szocializálódott, más élethelyzeteket tapasztalt meg. Sok esetben talán a sajtó ferdíti el szavait. Az előadásunkból kiderül, hogy régebben tangózott, illetve, hogy mielőtt a papi hivatás megfordult volna a fejében, egy tangóklubban volt kidobó ember.

Kétségkívül egy, hogy úgy mondjam, nyitottabb egyházat képvisel, mint Benedek pápa, tanításai koherensek az egyház tanításával, de bizonyos pontokon – úgy, hogy az nem sértő, nem eretnek – egy kicsit eltolja a hangsúlyokat.

Szerinte például a fiatalokat nem az érinti meg, ha prédikálnak nekik, hanem az új, kreatív megközelítések. A művészetek, a sport mind a pozitív lelkipásztori tevékenység területei.

– A próbák során lett kedvenc Ferenc pápa-mondata?
– Rengeteg lett, persze, de kettő különösen közel áll a szívemhez, az egyik így szól: „A gyónás csak a bűnös lelkét tisztítja meg, de az áldozatokon nem segít. A megbocsájtás nem elég. Ugyanakkor a bűn nem stigma, hanem seb, és nekünk az a feladatunk, hogy begyógyítsunk minden sebet.” És a másik: „Nekünk mindenki mellett ott kell állnunk. De az embereknek nem kell mellettünk állniuk, ha nem érzik magukat jól mellettünk.”

– Hisz abban, hogy van egy nálunk feljebbvaló segítő erő?
– Természetesen! Istenhívő ember vagyok, gyerekkorom óta, csak én puritánul, egyházi szokások, közvetítők nélkül gyakorlom a vallásom. Mindennap elmondom az imám, és igyekszem szoros kapcsolatot fenntartani a Mindenhatóval. 

Kép

Kép: Molnár Miklós

– Mint említette, a két főszereplő sok mindenben különbözik, mégis képesek nyitottak maradni egymás érveire, s úgy vitatkozni, hogy álláspontjaik közeledjenek. Ehhez képest milyennek érzékeli a jelenlegi hazai vitakultúrát?
– Nekem úgy tűnik, mintha nem a problémák megoldására törekednénk, és nem az a cél, hogy eljussunk A-ból B-be, vagy hogy egymás álláspontját megértsük. Egyértelműen egymás legyőzése áll a középpontban. Viszonylag sok televíziós vitát nézek meg, de ott is azt érzem, hogy nem tudunk vitatkozni, mert folyton egymás szavába vágunk, rosszul érvelünk, és sokszor direkt nem az adott kérdésre válaszolunk. Jó volna, ha intelligensen, érvekkel alátámasztva próbálnánk részt venni a diskurzusokban, s ha ellentétek helyett az értékeket keresnénk végre egymásban.

Tudni kellene néha egy kicsit félresöpörni a saját rögeszméinket, s meg kellene tudni hallani a másik ember gondolatait is.

Kíváncsinak kellene lennünk mások kultúrájára, világára, szokásaira, mert az csak gazdagabbá, netán bölcsebbé tehet bennünket. „A két pápa” előadásunk szerintem kiváló példa arra, hogy két különböző mentalitású és habitusú személyiség hogyan tud sikeresen eljutni egymás értékeinek felfedezéséhez és megértéséhez.

– Mi az oka annak, hogy önt egyáltalán nem látjuk-halljuk nyilatkozni a hazai színházi világban zajló események kapcsán?
– Aggodalommal figyelem a hazai színházi világban zajló eseményeket, látom, hogy elképesztő mély árkok keletkeznek a szellemi életben, s pontosan érzékelem az ország kettéosztottságát, de a Jóisten engem és a színészkollégáimat is megáldott egy olyan hivatással, amellyel lehetőségünk van arra, hogy indirekt módon, egy-egy szerepen keresztül fejezzük ki a véleményünket.

Nem szeretnék megmondóember lenni, mert nem akarom elveszíteni a nézők köréből senkinek a bizalmát, és mielőtt bárki azt mondja, hogy ez opportunizmus, jelezném, hogy szó sincs opportunizmusról!

Egyszerűen arról van szó, hogy én, a színész mindenkinek – ha úgy tetszik jobbra és balra is – szeretnék katarzist okozni. Természetesen megvan a saját véleményem mindenről, de hangsúlyozom, hogy azt vagy a szerepeimen vagy pedig a verseimen keresztül szeretem kifejezésre juttatni – nemrégiben jelent meg például hetedik verseskötetem „Földi szokásaid” címmel a Nap Kiadónál.

– Elégedett azokkal a szakmai lehetőségekkel, amik mostanában megtalálják?
– Hetvenhárom éves vagyok. Ez egy olyan kor, amikor az ember már nem dúskál úgy a szerepekben, mint régebben, de hálás vagyok azért, amit az élet ad, hiszen a jelenlegi repertoáromon kizárólag olyan előadások szerepelnek, amiket szívesen játszom és nagyon kedvesek a lelkemnek. Ilyen például, a II. Richárd, a Honderű a Pesti Színházban, vagy a Kaddis a meg nem született gyermekért című monodráma a Vígszínház Házi Színpadán. Az élet elég korán megtanított arra, hogy a szerepálmokkal csínján kell bánni, nem szabad rájuk nagyon vágyni. Mert aminek meg kell találnia, az megtalál úgyis, de ha mégsem, akkor jön olyan szerep, mint például nekem 1978-ban Petronius a Caligula helytartójában, ami, őszintén mondom, felért egy Hamlettel.

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem szabad túlaggódni vagy görcsösen akarni a dolgokat: meg kell tudni elégedni, és néha igenis rá kell bíznunk magunkat a Gondviselésre!