Így válik a nevetés fegyverré a hatalom oldalán – Amikor Ludas Matyi a pártot szolgálta

A diktatúráknak tipikus műfajai vannak a művészetben: tömör, az örökkévalóságnak szóló szobrok, harsány plakátok, gigantikus méretű épületek, szlogenek… Nem gondoltam, hogy egy szatirikus lap, amely humoros rajzokat tartalmaz, lehet a diktatúra szócsöve. 

A Ludas Matyi a Rákosi-éra egyik legfontosabb propagandaeszköze volt, ma is alig akad olyan ember, akinek ne lenne valami érintettsége vele kapcsolatban, akár úgy, hogy a nagyszülők padlásán bukkannak fel az összekötözött számok. A Ludas Matyi a háborús helyzet lezárását követően azonnal útjára bocsáttatott. Hosszú, erőt próbáló háború után voltunk, az élelmezés beindítása akadozott, óriási papírhiány volt, ennek ellenére a lapot hihetetlen gyorsasággal kezdték terjeszteni. 

Nem is hírlapot, hanem egy karikatúrákkal teli „szatirikus” újságot… 

1945. május 20-án jelent meg az első lapszám. Még a Magyar Kommunista Párt hetilapjaként indult nagy, A3-as méretben. Amikor egy ekkora címlap megjelent, az egy plakáttal felérő összhatást nyújtott, alig lehetett lapozni, szét kellett rázni. Egy lapszámban nagyjából ötven karikatúra jelent meg, a címlapok pedig hatásukban megfeleltek egy-egy vezércikknek. 

Milyen előnye lehetett a humoros ábrázolásnak a felhívó jellegű szövegekkel, cikkekkel vagy egyéb befolyásolási technikákkal szemben? 

Ma nem gondolnánk erre, de az írás-olvasás tudással akkor, főleg vidéki viszonylatban akadtak problémák.  

A pártnak fontos volt, hogy a politikai tartalmakat minden társadalmi csoporthoz el tudja juttatni, és úgy gondolták, a képi tartalmat mindenki megérti.  

Az újság példányszáma igazolta az elképzelésüket, volt olyan időszak, hogy az elérte a majdnem félmilliós számot. Falvakban, ha egy-két helyre járt az újság, azoknál a házaknál összegyűltek az emberek, együtt nézegették a karikatúrákat, beszéltek róluk. Ez nem kötelező irodalom volt, hanem érdekelte őket.  

Nekem a karikatúra, a szatíra műfaja a hatalom oldaláról kicsit veszélyes üzemnek tűnik, hiszen a karikaturisták akkor is művelt, tehetséges, kreatív emberek voltak, akik esetleg csomagolhattak képi megoldásba saját gondolatokat, abszurd humort.  

Olyan emberek dolgoztak a lapnál, mint Kaján Tibor, Toncz Tibor, Szegő Gizi, Pályi Jenő. Pályi nekrológjában azt írta az ismeretlen szerző, hogy ő olyan karikaturista volt, aki „szerette a népet, és gyűlölte a nép valamennyi ellenségét”. Ez érthető úgy, hogy kiszolgálta a hatalmat. Kaján Tibor mondta el egy interjúban, hogy aki abban az időben karikaturistaként akart karriert csinálni, annak meg kellett alkudnia, márpedig egy karikaturistának az a mindene, ha kap egy fehér lapot maga elé és egy ceruzát a kezébe. A Ludas Matyi ehhez magas szintet biztosított, de kevés esélyt adott a hatalom megfricskázására.  

Milyen csatornán át valósult meg ez a nyomás, esetleg öncenzúrává is vált egy idő után? 

A Ludas Matyi a legmagasabb, központi szinten a Sajtó Osztályhoz, később az Agitációs és Propaganda Osztály ellenőrzése alá tartozott. Természetesen volt olyan, hogy a készülő lapszámokat bekérték, de igen kevés kifogást emeltek, mert a rajzolók tudták a dolgukat. Például Szegő Gizi és Szűr-Szabó József ellen indult egy-egy fegyelmi eljárás, ha nem azt kapta a hatalom, amit megrendelt; volt, hogy pénzbüntetést róttak ki rájuk, de ritkán hibáztak.  

Az ön mostani kutatása a Ludas Matyi augusztus 20-i címlapjaival foglalkozik. Hogyan mentek át ezek a képi ábrázolások egyfajta „kiüresítési folyamaton”, ahogy említette? 

Augusztus 20-ának hosszú időn keresztül alakultak ki azok a hagyományai, melyek a magyar nép életének szerves részeivé váltak. Ilyen volt a Szent Jobb-körmenet, a Szent István iránti tisztelet kinyilvánítása. Az új kenyér ünneplését általában a kommunista hatalomhoz szokták kötni, amely évről évre, a diktatúra menetelésével párhuzamosan megváltoztatta az ünnep tartalmát. 1948 júniusában jött létre a Magyar Dolgozók Pártja, az állampárt, és innentől kezdve a hatalmi struktúra lépcsőfokról lépcsőfokra épült. Az első címlap még Szent István napjáról beszél, a címlap a megszokott tradíciókat tükrözi vissza. 1947-ben volt az utolsó Szent Jobb-körmenet, amit még Mindszenty bíboros vezetett.  

A ’48-as címlaprajzon Szent István neve még szerepel, az zenés ébresztőt ábrázol, stafétafutást, ökörsütést és a színpompát jelképező tűzijátékot, amit Ludas Matyi és libája ámulva néz.  

Az 1949-es évben fogadták el az új, sztálinista mintára készült alkotmányt, amely rögzítette az új címert.  

Az ez évi címlap az alkotmányt igyekszik lelkesen bemutatni úgy, hogy Szűr-Szabó József a címert rajzolta meg. A munkás-paraszt szövetséget úgy ábrázolta, hogy a címerben szereplő búzakalászt-kalapácsot egy paraszt- és egy munkásember tartja a kezében, így ez a szövetség feltűnően látványossá válik. 1949-ben viszont már kettős ünnepet tartattak az országgal, egyrészt az alkotmányét, másrészt az új kenyérét is. Az új kenyérben a kormány olyan motívumot látott, amely jól illusztrálja a munkás-paraszt szövetséget. Sok olyan hír került a lapokba, amelyekben gyári munkások szerepeltek, akik olyan eszközöket hoztak létre, melyek a falusi munkát megkönnyítették, amit a vidéki gazdák az új kenyérrel háláltak meg.  

Egy kiépülő autokrácia nem először él azzal a fogással, hogy egy meglévő ünnepre rátelepül, így a dátumot és az ünneplési lehetőséget meghagyja, de megváltoztatja annak tartalmát. 

A meglévő jelképeket is felhasználták, beépítették, merőben más tartalommal kitöltve, mert tudták, hogy közösségi élményre vagy annak legalább az illúziójára szükség van. Az 1950-es évfordulóra viszont nyomát sem láthatjuk a címlapon az alkotmánynak, mert a nemzetközi politikai válság, a koreai háború kitörése letarolta az évfordulós jelképeket. Júniustól a lapszámokat az uralta, hogy az imperialistának bélyegzett nyugat és annak vezetője, Truman hogyan szítja a háborút. Az ’50-es címlap azt szimbolizálja, hogy ha építjük a szocializmust, akkor legyőzzük a belső ellenségeket és egyben a gonosz nyugatot is, amit egy „elfüstölő” furcsa szerzet testesít meg: félig madár, de a szárnyán amerikai felségjel látszik.  

Én úgy látom, ebben van annyi abszurditás, hogy élvezhette a rajzolója. 

Akik szerepelnek a karikatúrákon, sokszor visszatérő alakjai a lapnak: Zsíros Zsiga, Reakczy Jóska és társaik. De ezen a címlapon szerepel például Klery Kálmán is, a klerikális reakció éppen meglakoló figurája. Szegő Gizi 1951-es rajza engem megdöbbentett.  

A fő elem a karikatúrán egy alkotmányból vett mondat, alatta az ünnepségre való készülés pillanata, főleg munkások látszanak rajta, de a paraszti származású pár, aki a virágot hozza, csak vörös szálakat válogatott ki, és az egész dekoráció vérvörös.  

A magyar nemzeti szín a szereplők ruháján jelenik meg, nem fő motívumként. A kötelező Rákosi-portré úgy villan fel a karikatúrán, mint az okos lány meséjében az ajándék: van is, meg nem is, ugyanis az egyik díszítőmunkás a kezében tartja, éppen készül felrakni, de még nincs a falon. Rákosi nem szerette az arcképét karikatúrán látni, így a szerzőnek szüksége volt minden leleményességére. Szegő Gizi briliánsan megoldotta, sőt még az is látszik, hogy Rákosi képe mögött még van egy portré, minden bizonnyal Sztáliné.  

Úgy tűnik, a lapnál a mesterségbeli tudás csupán a belépő volt… 

Kellett ehhez egy olyan intellektuális képesség, ami a rezonanciákat érzékenyen tudta venni. A következő, 1952-es karikatúra újabb mérföldkő volt, hatalmas változás látszik, a piros-fehér-zöld teljesen elillant, és a piros mellett a szürke, mint az elszürkülő életérzés és a fekete, mint valami lefüggönyözött fekete autó gurul rá a képre. Hátborzongató. 

Azért van rajta egy oroszlán szobra, fejével az emberek után fordulva, ki tudja, mire gondol. Meghökkentnek látszik, ahogy nézi az új munkás-paraszt képviselőket, akik munkahelyükre, a Parlamentbe igyekeznek. 

„Jó minden hatalmat a dolgozók kezében látni” – mondja a képen egy munkásképviselő szövetséges társának, míg az alatta lévő képen az imperializmus minden külső kellékével felruházott Truman így fogalmaz: „Jó minden dolgozót a hatalom kezében látni”. Truman a béke lábbal tipró kizsákmányolójaként jelenik meg, rendőrei ütik-verik az érdekes módon magyar nyelvű „Békét!” felirattal tüntető elnyomott munkást. 1952 a személyi diktatúra csúcséve volt, Rákosi hatvanadik születésnapja, külön munkaversennyel, operaházi ünneppel, csinnadrattákkal. Erre az évre a címlap vörösbe öltözött, a fájdalom színébe. A nemzeti zászlón a zöld szürkévé változott, mint a színét vesztett élet, és ebben az évben elveszik a tűzijátékot, az átkerül április 4-ére. 1953-ban Sztálin halálát követően Nagy Imre lett a miniszterelnök, elitcsere történt.  

Az ’53-as címlapot a Népstadion átadása uralja, amin körben vörös zászlók lengenek, melyek beárnyékolják az apró magyar zászlót. A nép stadionja, de nem a nemzeté. 

A kelléktár állandóan színen van. 

Nagy Imre rövid érája alatt csupán a Ludas Matyi harmadik oldalán szerepel egy indigókékben úszó kellemes rajz az ünnepségen részt vevő vidám párról. A fiatal hölgy a fényeknek, a vidámságnak örül, az enyhülés érzetét kelti a színvilág is. Táncolnak, szórakoznak, ünnepelnek, nincs didaktikus címlapkép. ’55-től, Rákosi újabb színre kerülésével visszajönnek a kulák témájú karikatúrák, az alkotmány, a vörös fájdalma és fenyegetése.  

Teret adott a lap a kisemberek bosszankodásainak, amivel az olvasók azonosulni tudtak, vagy ami szelepként szolgálhatott? 

Ebben az időszakban elvétve akadt erre példa, a humorosnak szánt mondatoknak is éle volt, nem nevettetni akartak. Inkább a figurák, a mozgalmasság fogta meg az olvasókat. Zsíros János és Zsírosné 1954-re János bácsivá és Juliska nénivé szelídült, de Rákosival újra zsírosodni kezdtek. Az ’56-os címlap sok kisebb karikatúrát tartalmaz, közülük egy az augusztus 20-i dátumot átírja 120%-ra, a munkaverseny eredményére. A vidéki társadalom tradíciói, például a Péter-Pál napjához kötődő aratás időben közel volt augusztus 20-ához, amikor be kellett szolgáltatniuk a terményeik egy részét. A 120% azt jelentette, hogy a kötelezőnél is többet kellett beadniuk. 

Ha egymás után nézzük a karikatúrákat, „kirajzolódik” mögöttük egy tudatos művelet, sodrásirány. 

A rajzokon keresztül az a folyamat tárul fel, amelynek során az évszázados keresztény hagyományok teremtette értékeket módszeresen kiüresítették, és megtöltötték az ünnepet új, a kommunista párt ideológiájához igazodó elemekkel.