„Nem az képes áldozatot hozni, aki tart valamitől, hanem aki tart valamerre”

A legtöbb emberben él a vágy, hogy olyan dolgokkal (tevékenységekkel, kapcsolatokkal, érzésekkel, javakkal…) teljen meg az élete, melyek tartósan jók, olyasmik helyett, amik legfeljebb pillanatnyi örömöt okoznak. Ahhoz, hogy ezt a vágyat őrizzük, bátorságra van szükség, amihez a félelmeinket kell megszelídíteni. Az áldozathozatal témájával eddig is sokat birkóztam, de Krisztus feltámadásának ünnepére készülve különösen időszerű volt, hogy szembenézzek vele. Valóban afféle „szemkontaktusra” törekedtem most a szokásos gyürkőzés helyett. És mit csinál egy újságíró, ha szembenézésre kerül a sor? Kérdéseket tesz fel… 

1. Mit tekintek áldozatnak?

„A fejlődés mindig áldozatokkal jár” – ezt szoktuk mondogatni, és igazunk van. Én hajlamos vagyok az áldozat szónak csak az egyik oldalát, a szenvedés, lemondás, önmegtagadás képzetét szem előtt tartani, így valaminek a feláldozására elsősorban veszteségként gondolni. 

Pedig az áld szótőből és a szó eredeti, szakrális cselekvésre utaló jelentéséből kiindulva alapozhatnék inkább arra, hogy valamit hittel, bizalommal vagy hálából adok oda áldozatként. 

Aki áldozatot hoz, az remél. De úgy is mondhatnám: nem az képes áldozatot hozni, aki tart valamitől, hanem aki tart valamerre. Így lehet megkülönböztetni a valódi áldozathozatalt a számításból, (vallásos ön)tetszelgésből, kényszerből vagy félelemből tett lemondásoktól. A Biblia „jó illatú áldozatról” beszél, ami nem az áldozattal kétségtelenül együtt járó erőfeszítések ellentéte, hanem a kényszer „izzadságszagáé”. Áldozatot csak szabadon és hátsó szándék nélkül lehet hozni. 

És mit adhatok áldozatként oda? Időt, figyelmet, anyagi javakat. De van, amit ezeknél nehezebb feláldozni. Például az elégedetlenséget („Nem, azért sem azt nézem, mi hiányzik még.”) Az elégtételre való elvi jogosultságot („Nem dehumanizálom azokat, akik ártottak nekem.”) A bárminemű fölényt („Nem, azért sem küldöm el azt a szellemes, épp csak alig vitriolos kommentemet.”) A társadalmilag vagy erkölcsileg előnyös szerepet, akár az áldozatszerepet. A jogos igények azonnali behajtását. A kényelmet. Sőt… a nagyravágyást, ami csak a „nagy” és „nemes” jótetteket engedné elismerni. A kemény büszkeséget, ami becsmérlően beszél az apró lemondásokról, jó szándékú „áldozatocskákról”.

2. Kiért, miért hozok áldozatot?

Ehhez a cikkhez tettem fel életem első kérdését a ChatGPT-nek, mert fúrta az oldalamat a kíváncsiság. Íme: 

„Te kiért vagy miért hoznál áldozatot?”

„Ez egy mély és személyes kérdés. Az, hogy kiért vagy miért hozunk áldozatot, gyakran függ az értékrendünktől, az érzelmi kötődéseinktől és a céljainktól. Személy szerint úgy gondolom, hogy az emberek hajlamosak áldozatot hozni azokért, akiket igazán szeretnek, akik fontosak számukra, mint család, barátok, vagy akár közösség. De áldozatot hozhatunk olyan dolgokért is, amik nagyobb célokat szolgálnak, mint például igazság, szabadság vagy a környezet védelme. Te mit gondolsz? Te kiért vagy miért hoznál áldozatot?”

Nem folytattam a társalgást, mert eszembe jutott, hogy ha ezt a kérdést Istennek tettem volna fel, ő mit felelt volna… de hát tudjuk, hogy mit. A kereszténység tanítása szerint Isten leszállt a mennyből, Jézusban emberré lett, és meghalt azért, hogy az embernek többé ne kelljen önmaga rabszolgájának lennie. Elvette a világ bűneit, még azokét is, akik a fára szögezték. Azt tanította, hogy szeressük ellenségeinket, majd meg is mutatta, hogyan. 

A ChatGPT az adatokból leképezett emberi természetet vette alapul, amikor megfogalmazta a válaszát, de a keresztény tanítás szerint ennél többre kell törekednünk. 

Dönthetünk arról, hogy az isteni vagy a gépi emberképhez szeretnénk idomulni. 

Ez a mondat azért ijesztő, mert az isteni „minta” olykor teljesíthetetlennek tűnik, és amikor a saját kicsi(nyes)ségünket megérezzük, lelombozódunk. De ne tegyük, mert gondolhatunk úgy is erre a törékeny, tökéletlen emberségre, mint lehetőségre: lehetünk többek, mint amit a gép kinéz belőlünk. Hozhatunk áldozatot azokért, akik nem a családi, baráti körünkbe, közösségeinkbe tartoznak. Hozhatunk áldozatot az „áldozatainkért”, vagyis azokért, akiket megbántottunk. Azokért, akiknek sértettjei vagyunk. Azokért, akik másoknak ártottak. Hozhatunk áldozatot nem szimpatikus áldozatokért. Ismeretlenekért.

Van lehetőségünk szeretni azokat is, akiket nem szeretünk.

3. Jó, és értem ki hoz áldozatot? 

Fontos eszköznek tartom a hálanaplót. Nehezebb időszakokban (eleinte szakember tanácsára) többször írtam már össze azokat az önzetlen gesztusokat, amelyekkel mások megerősítettek, biztattak és szerettek engem. Amikor elütött egy autó, egy másik kerékpáros, aki tanúja volt az esetnek, bejött hozzám a kórházba – rám áldozta az idejét. Egy mentálhigiénés szakember jó ideig féláron vállalta a segítésemet – rám áldozta a pénzét. 

Amikor a kislányom gyógyszeréhez nem volt egyszerű hozzájutnunk, egy ismeretlen patikus ránk áldozta a figyelmét. A matektanárom, aki a pedagógusi fizetése többszöröséért is dolgozhatott volna nagy cégeknél, mégis engem korrepetált, rám áldozta a szakértelmét. (És rengeteg türelmét. Meg év végi ajándékcsokiját). Nyilván évekig, évtizedekig hoztak értem naponta áldozatot a szüleim is, lemondva a saját igényeikről, sokszor a szükségleteikről. 

De mi a helyzet azokkal az áldozatokkal, amiket észre sem veszek – vagy természetesnek veszek? Például amikor valaki jogosan tehetné, hogy ingerülten szól hozzám, de megembereli magát? Amikor valaki olyan feladatot végez el helyettem szótlanul, ami fölött én figyelmetlenül átsiklottam? Amikor valaki azelőtt kelt fel a trolin a székéről, hogy fölszálltam volna, mert látta, hogy gyerekkel vagyok?

Az, hogy mennyire érezzük szerethetőnek (és szeretve) magunkat, attól is függ, mennyire tudunk figyelni: mennyit vagyunk képesek és hajlandók meglátni az értünk hozott áldozatokból. 

Aki szeret, az nem csak „elvileg” szeret: bízhatunk benne, hogy kifejezi a szeretetét – de hogy célba érjen, ahhoz a fogadó oldalon is „venni kell a lapot”. Isten irántunk való szeretetét sem érdemes komolyan hiányolni addig, amíg nem kerestük azt komolyan. Nem teológiai kincsestérkép x-jelénél, hanem az érzékelhető realitásban rejtette el: hétköznapi emberek rendkívüli odaadásában. Nekem keresztényként ezek a nap mint nap megtörténő, érzékszerveimmel felfogható emberi áldozatok segítenek megsejteni valamit az egyetlen áldozatból, amit néha olyan felfoghatatlannak és távolinak érzek: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda…”