A házimunka hamis valósága - Munkától megkímélt gyerekeink milyen jövőt építenek?

Ez az enyhe kellemetlen érzés hamar összekapcsolódott egy másik, otthoni élménnyel. Nem mintha otthon is vendégmunkások teregetnének ki helyettem, de ott is van egy közösség, amelynek a tagjai az elvégzendő fizikai munkákról nem nagyon vesznek tudomást, megnyugszanak abban, hogy valaki más megcsinálja.

Az a valaki más, jobb híján, én vagyok.

A következő sorok nem arról fognak szólni, hogy milyen jó lenne nekem, ha valaki más is kipucolná néha a vécét. Sokkal inkább arról a takarítás közben megszületett felismerésről, hogy mindannyiunknak sokkal jobb lenne, ha minden családtag magáénak érezné az otthon fenntartásához szükséges feladatokat, így a gyerekek otthon szereznének tapasztalatot a munkáról. Majdnem biztos vagyok benne, hogy nagyobb eséllyel mentjük meg akár a Földet is, ha a legkisebb közösségben, a családban megtanuljuk tisztelni a munkát. Minden munkát. Ha ezt nem tesszük, akkor kiszolgáltatottságba taszítjuk a gyerekeinket, a társadalmunkat, végül az egész világot.

Hamis valóságképet festünk, ha nem mutatjuk meg, mennyi idő, energia, tudás- és anyagigénye van a házi és ház körüli munkáknak.

Én magam is beleesem ebbe a hibába, amikor nem írom a magam javára mindezeket. A gyerekek pedig úgy érzik, nem éri meg beszállni a közösbe, mert nélkülük is megoldódik, és csak a maguk tevékenységeitől vennék el az időt. Rengeteg a tanulnivalójuk, sportolnak, zenélnek, felvételiznek, nem érnek rá egész szombaton szőlőt kötözni, tüzelőt hordani vagy ruhákat hajtogatni. Mi magunk tesszük megkerülhetővé számukra a szükséges feladatokat, és kondicionáljuk őket arra, hogy amin nem látszik meg, hogy ki csinálta, az nem annyira fontos, mint a szignált teljesítmény.

Amin nem látszik meg, hogy ki csinálta, azt majd más csinálja.

Pedig sok bajunk származik abból, hogy aránytalanul nagy jelentőséget tulajdonítunk az egyedi teljesítménynek, sőt sokszor magának az egyediségnek, teljesítmény nélkül. Holott a szükségletek nagy része – köztük azok is, amelyek igazán boldoggá tesznek – nem kötődnek egyéni képességekhez, tehetségekhez, mégis nagyon személyesek tudnak lenni.

A család ideális hely, hogy fontos tapasztalatokat szerezzenek a gyerekek arról, milyen is a munka. Például ki kell menni apával kerítést javítani. Az osztálytársak focizni mentek, kint kellemetlen, szeles idő van, a drót és a szerszámok fájdalmasan marnak a gyerekkézbe. Már éhes vagy, de nem mentek be, különben nem készültök el sötétedés előtt. Apa ássa az oszlopok helyét, feszíti a drótot, neked mondja, hova állj, mit adj oda. Az aktív önsajnálat és szenvedés lassan átvált figyelmes jelenlétbe. Már egyszerre együtt és egymás mellett dolgoztok. Beszélgettek kicsit, de a tevékenység elfoglalja a szavak helyét. Este, vacsoránál jóleső fáradtság és elégedettség tölt el. A hétfői fizika dolgozat, az a félreértés a barátoddal, hogy nem hívtak meg arra bulira, mindez elhalkul benned. Semmi nem oldódott meg, mégis túljutottál valamin, már máshol vagy. Épp olyan a vacsora, mint mindig, de most másképpen esztek együtt. Ez a munka öröme. Csak tapasztalatból tanulható. Pedig nem is érdekelt az a hülye kerítés.

Persze nem csak ilyen nagy „megcsináltam” munkaélmények adódnak. Átszövi az életet és személyessé teszi a tárgyakat, hogy azt a poharat már legalább százötvenszer törölted el. A testvéred pólója legalább négyszer ment át a kezeden mosás–teregetés–vasalás–hajtogatás során, mielőtt ma felhúzta, és fogalma sincs a láthatatlan ujjlenyomatokról. Szüleid elejtett, örömteli félmondatai, amelyek azt sugallják, hogy te is tényező vagy, lehet rád számítani.

De ha anyukám mindent megcsinál, amíg alszom, játszom vagy hegedűórám van, akkor nem fogom számításba venni, hogy mindez mibe kerül.

Ha mentesítenek minden következmény alól, amikor szétszórom a holmimat, kilocsolom a vizet, összekenem a padlót, hogyan várhatnánk, hogy később számításba vegyem a tetteim következményeit? Ha otthon sosem hajoltam le egy elhányt fél zokniért, miért jutna eszembe olyan munkára jelentkezni, amire nagyobb szükség van, mit amilyen jól fizet?

Egyáltalán, baj ez? Amíg találunk valakit, aki felszolgálja az ételt, dolgozik az építkezéseken, kell-e aggódnunk? Biztosan van a munkaerő-mozgásnak egy optimális mértéke. De nem gyengíti-e meg a közösséget, ha nincs meg az önellátás képességének tapasztalata? Nem válik-e kiszolgáltatottá, aki nem látja át, mitől működik a mindennapi élet? És nem utolsó sorban: nem boldogabb, kiegyensúlyozottabb-e az az ember, aki képes örömét lelni az anonim munkában, mint az, akit csak az individuális siker lakat jól?