Hajléktalan a templomban – Kisgábor

Sok minden történt velem mostanában, így annak ellenére, hogy elkéstem, különös készülődés volt bennem, összpontosítottam az érzéseimre, figyeltem az olvasmányt. Egyszer csak zihálva, csörtetve, berontott egy erős testalkatú, csapzott férfi a templomba. Óriás lendületet vett az ajtótól, egy lépéssel majdnem a 15 méterrel távolabb lévő oltárnál termett, de szerencsére visszafogta valami, és arra a padra huppant, amelyiken ültem.

Kétségbeesett volt. Úgy éreztem, őszintén menedéket keres Isten házában. Erőteljes suttogással elkezdett hozzám beszélni. Nem értettem minden szavát, nagyon zártan beszélt, összefolytak a szavai, fokhagymaszag áradt belőle. Sem rá, sem a misére nem tudtam százszázalékosan figyelni. Igyekeztem megérteni, mi történhetett vele, időnként meg is ismételt egy-két mondatot, amit valószínűleg szeretett volna, hogy megértsek. Lapos és végtelenül fáradt volt a tekintete, de néha próbált kérlelően rám tekinteni. Kihallottam, hogy próbál dolgozni, munkát vállalni, mosogat, de… Innen nem értettem mindent, csak azt még kristálytisztán, hogy nem megy be szállóra. NEM MEGY BE SZÁLLÓRA!

Időnként koszos kezeibe temette az arcát, majdnem sírt, hangosabban kérdezte: Ahhoz mit szól majd az Isten, ha Kisgábor megöli magát?

Egy-egy arc hátra fordulva próbálta kideríteni, mi történhet hátul. Én sehova sem tudtam figyelni, mert sztereóban hallgattam az atyát és Kisgábor suttogó, kérlelő hangját: csak kétszáz forintot adjunk. Ha mindenki adna 200 forintot… Érezni lehetett a súlyát, ahogy belegondol… Szinte meg lehetett fogni azt a képet, amit látott, hogy mi lenne, ha lenne 80x200 forintja. Nem tudom, voltunk-e ennyien, de ez mindegy is. 10x200 forint is számított volna neki. A mise vége felé javasoltam Kisgábornak, hogy menjen oda az atyához, hátha segít. Úgy tudom, hogy a Szent József perselybe gyűjtött adományok hajléktalanokhoz kerülnek általában valamilyen formában. Remélem, jól tudom…  Kisgábor reménytelenül nézett rám, aztán megint egy nagy lendületet vett és kipenderült. Kicsit fellélegeztem.

Az evangélium ezen a szombaton arról szólt, hogy milyen nehezen jut be a gazdag az isten országába. Nehéz volt mindenre odafigyelni, mert Kisgábor újra visszajött és beszélt hozzám. Könyörgött a 200 forintért, és kérte, hogy adjon mindenki. A prédikáció végén az atya néhány mondatát még elkaptam, hogy pénzért ágyat lehet venni, de jó álmokat nem, gyógyszert lehet venni, de egészséget nem, lehet a perselybe adományt tenni, de ezzel nem váltasz jegyet a mennyek országába, satöbbi. Kisgábor nem tudom, mennyit hallott ebből, távolabbra már nehezebben koncentrált.

A segítő, aki egy vékony, idősebb nő volt, az igehirdetés után a szokásos módon körbejárt, gyűjtötte a hívőktől az adományokat, akik, ahogy láttam, papírpénzt is tettek a kosárba. A perselyadományon kívül elkülönítettem 200 forintot, hogy odaadom az éppen kifelé tartó Kisgábornak. Ennyit kért, ennyit adtam a pénztárcámban lévő apróból. A segítő odaszólt, hogy ne itt adjak neki pénzt, majd becsukta Kisgábor után a templom csapóajtaját. Volt még nálam papírpénz, de nem mertem odaadni. Csak úgy nem.

Eszembe jutottak Pál Feri gondolatai, aki egy keddi alkalommal mesélt arról, hogy hozzá is járnak alkoholista hajléktalanok a plébániára. Mintha ő még minőségi bort is venne nekik, hogy legalább jót igyanak, s ne mérgezzék mindig magukat…

De nem emlékszem pontosan a sztorira. Csak arra, hogy valahogy jó viszony alakult ki közöttük.

Kép: Fodor Krisztina

Mindegy is, nem tudtam visszaidézni ezt a történetet, mert Kisgábor ismét felhívta magára a figyelmet, a templom közepére, a templomcsarnokon átérő hosszú szőnyeg végére dobta hátizsákját és IKEÁ-s táskáját, amelyben a takarója volt. Azt mondta: „Tessék! Itt vannak ezek is! Adomány!” Neki már úgysem kell. Majd újra lehuppant mellém.

Közeledett az áldozás. Kisgábor tudta a Miatyánkot. Szép hangosan mondta, előre, szabatosan. Ezt pontosan lehetett hallani és érteni is. Megfordult a fejemben, hogy a Miatyánk végén majd kezet kell egymással fognunk. Szerettem volna én jobbot nyújtani neki, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez jó érzéssel töltött el. Aztán valahogy úgy alakult, hogy senkivel sem fogtam kezet, egy fiatalember megértően az utolsó padsorba hátraintett, hogy együttérez, békesség! Ezután már muszáj volt pár lépéssel előrébb mennem, hogy valamennyire fel tudjak készülni a „találkozásra”, de igazából szégyelltem magam ezért a gesztusért.

Elmentem áldozni. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy visszafelé beülök valamelyik padsorba, hogy biztonságban legyek.

De nem tettem, visszamentem oda, ahol voltam. Kisgábor már nem volt ott. Letérdeltem a helyem elé és behunytam a szemem. Próbáltam kizárni kérlelő, magyarázó, suttogó hangját. Miután ocsúdtam, megkerestem a tekintetemmel. Láttam, hogy egy szemüveges, konszolidált férfihoz beszél, aki a mise alatt végig hátul volt, úgy, mint én, de ő nem ült le a padra, állt a másik oldalon.

Közeledett a mise vége, Kisgábor ezt tudta jól, úgy érezte, talán eljött az ő ideje, hogy megkaphatja a 200 forintosait, hátul középre állva, feltartott kezekkel hallelujázott, ámenezett, hátha szerez egy-két jópontot a híveknél. Elől egy férfi átintett egy másiknak, hogy menjenek, legyenek ők az elsők, akik kiérnek. Meg akarták védeni a miséről távozókat. Feszült volt a helyzet, próbáltam fülem-farkam behúzni. De szerencsére – legalábbis addig, amíg én ott voltam – nem történt baj.

Mivel hátul voltam, én is az elsők között távoztam. Elmentem Kisgábor mellett, aki tartotta koszos markát, nehéz volt tőle kimenni az ajtón. Már nem adtam neki semmit. Siettem haza. Egy idős, jól öltözött párt hallottam a hátam mögött, hogy ez az ember már megint itt randalírozik… Én először voltam itt, Kisgábor nem tudom, hányadszorra.

Szégyenkezve mentem haza. Nem tettünk semmit, csak mint a színházban, csitítottuk a hangoskodót, nem karoltuk föl, nem próbáltuk megérteni, lelkileg támogatni. Nagyon rossz érzés, hogy nem azt teszem, amit szeretnék. Hogy együtt is ugyanolyan tehetetlenek vagyunk, mint egyedül.