Hajcihő

Bár az apukák és fiútestvérek számára hiábavaló időtöltésnek tűnik, a különböző kislányfrizurák, copfok és fonatok elkészítése, ez valójában egy igen komplex nevelési tevékenység. Első leánygyermekünknél több mint egy évig várni kellett arra, hogy kobakján hajnak nevezhető objektum jelenjen meg. Én viszont annál inkább szerettem volna legalább egy kicsike masnit vagy egy aprócska csatot a feje búbjára, amely okafogyottá tenné a már-már nemi identitástudatát veszélyeztető gyakori kérdést: Kisfiú vagy kislány?

Így aztán, amint össze lehetett fogni a feje búbján pár szálat, buzgón gyártottam a kis „szökőkutakat”. Annak ellenére, hogy a játszótéri hajbakapásoknál egyértelműen hátránynak számított a copf, mert a kétéves gavallérok általában provokációnak vették, és megcibálták udvarlási rituálék és homokozói konfliktusok idején.

Hamarosan megérkezett a húgocska is, dús fekete hajzattal, és mivel nagylányom rendszerében lánynak azt nevezzük, akinek lányos frizurája van, minden erejével azon volt, hogy testvérkéjét ennek megfelelően kidekorálja. Miközben bőszen fodrászolta tiltakozó kishúgát a már nagyanyámtól is hallott ősi, – néha kétértelmű – bölcsességeket skandálta: „A szépségért meg kell szenvedni.” „Ha engeded, előbb szabadulsz.” Talán ennek a kiképzésnek is köszönhető, hogy pár hónap múlva kisebbik lányom copfja ellenére is a homokozó vagánya lett, meg sem kottyant neki egy kis copfcibálós hajcihő.

Ahogy a lányok kiléptek a társasági élet differenciáltabb színtereire – mint például az ovi és a délutáni táncórák – szükség volt bonyolultabb frizurák elkészítésére is. Mivel az ovis kislányok körében a parkettafonás vagy az epres hajcsat ugyanolyan szocializációs kellék, mint a felnőtteknél az időjárásról való társalgás, elmerültem a fonatkészítés rejtelmeiben. Amikor egyik éjjel fontos ügyre hivatkozva bekapcsoltam a számítógépet, férjem megütközve, bár fegyelmezetten konstatálta, hogy a négyes fonás titkait fürkészem a világhálón, mert másnap szülinapi zsúrra mentek a lányok. Azt viszont már nem hagyta szó nélkül, hogy a frizurakészítés elhúzódása miatt virsli volt a szombati ebéd, mert közben még egy vendég kislánynak is meg kellett csinálnom a fonatokat (mégsem lehet diszkriminálni egy vendég gyereket).

 A nyári afrofonatok aztán a család összes tagjának türelmét próbára tették. Akinek a haját fontam, azt kérdezgette, mikor fejezem már be az övét, aki fonásra várt, azzal nyaggatott, mikor kezdem már az övét, kisfiam folyamatosan újabb kéréseket terjesztett elő, melyeknek lényege az volt, hogy „ereszd el a haját”, férjem pedig meglehetősen szemrehányó hangon megkérdezte, hogy idehívja-e anyósomat vagy rendeljen pizzát.

Amikor az új külsővel megjelentünk az oviban a kislányok áhítattal, a tapasztalt anyukák pedig kaján mosollyal fogadták lányaim takaros kis frizuráit. Pár pillanatig büszkének is éreztem magam, azonban hamarosan rájöttem, hogy a mosolyok a lelkes kezdőnek szóltak. Az afrofonásért kuncsorgó kislányok ugyanis, miután anyáik széttárt karokkal jelezték, hogy ők ilyen szépet nem tudnak, azonnal hozzám folyamodtak, és azon kaptam magam, hogy nem létező határidőnaplóm egy hétre előre betelt, akár egy sztárfodrásznak.

Az esetből tanultam, és hamarosan meggyőztem lányaimat arról, hogy a legújabb divat a rövid haj. De most is azt mondom, hogy a frizurakészítés nagyon jó pedagógiai módszer. Türelemre, kitartásra, kreativitásra nevel. A férjem azon a héten megtanult túrós csuszát készíteni, repülőt hajtogatni és popsit törölni.