Hogyan találkoznak a rapperek, Petőfi és a TikTok egy roma tanárnő magyaróráin?

Sokan úgy képzelik el a tanárokat, mint akik már gyerekként is eminens, színjeles diákok voltak. Rád is igaz ez a kép?

Egyáltalán nem. Sosem voltam kitűnő tanuló, bár jó jegyeim voltak, mégsem lettem osztályelső. Ellenben mindig törekedtem a jobb jegyekre, szorgalmasan tanultam, ha pedig valami nem ment, akkor igyekeztem felzárkózni. Viszont akad egy tárgy, amiből már kisdiákként is igazán kitűnő voltam, mégpedig irodalomból: jártam szakkörre, indultam versenyeken, minden évben részt vettem a különböző kulturális programokon is. Lehet, hogy tudat alatt már akkor is a hosszú távú célom lebegett a szemem előtt.

Mindig is tanár szerettél volna lenni?

Furcsamód, sosem volt más vágyam, kiskorom óta tanár akartam lenni. Talán pont azért, mert általános iskolában is nagyon jó tanáraim voltak, és gimnáziumban is szerencsém volt hasonlóan inspiráló pedagógusokhoz. A magyar szakos tanáraim különösen nagy hatással voltak rám, a mai napig példaképként tekintek rájuk. Mindig nagyon szerettem bejárni az óráikra, élveztem a tananyagot, és azt éreztem, hogy olyanná szeretnék válni, mint ők.

Még általánosban történt, de a mai napig emlékszem rá, hogy egyszer egy nagy témazáróra rengeteget készültem, mégis csak négyest kaptam rá. 

Nagyon elszomorodtam, főleg, amikor egy osztálytársam gúnyosan megkérdezte: „Így akarsz te tanár lenni?” 

Az alsós tanárnőm viszont mellém állt, és azt mondta: „Nem kell vele foglalkoznod, ez egyáltalán nem jelent semmit.” Az ilyen apró biztatásai, ez a hozzáállás nagyon sokat adott, ahogyan a jelleme, a szakmaisága, a hiteles jelenléte is. Igazából ő indította el bennem a hivatás szeretetét, más pályakép nem is körvonalazódott előttem, teljesen természetes volt, hogy tanár szeretnék lenni.

Neked már teljesen más kihívásokkal kell szembenézned, mint amikkel anno a te tanáraidnak kellett. Hogyan lehet áthidalni azt a generációs és technológiai szakadékot, ami meghúzódhat tanár és diák között?

Szerintem a kulcs az odafigyelés. Érdekel, mi foglalkoztatja őket, milyen trendekkel találkoznak, és igyekszem ezeket beépíteni az óráimba. Mindig megkérdezem a véleményüket, az ötleteiket, és komolyan is veszem ezeket.

Fontosnak tartom, hogy közös élményt teremtsünk, mert szerintem ez az alapja a hatékony tanulásnak. Az a tapasztalatom, hogy ha egy tanórán közösen elkészítjük egy költő fiktív Instagram-profilját, akkor az sokkal emlékezetesebb, mintha felírom a táblára az életrajzot és az adott szerző főbb műveit. Hasonlóan hatékony módszer a költői képekhez lejátszani egy-egy rap- vagy popszámot. A legtöbb diák ismeri és hallgatja ezeket, de sokszor észre sem veszik, hogy tulajdonképpen ezek is a kortárs költészet részei, és csak úgy hemzsegnek a költői képektől, alakzatoktól.

Egy másik eset a közelmúltból, amikor épp Petőfi Minek nevezzelek? című versét tanultuk. 

Először arról beszélgettünk, hogyan becézik egymást a szerelmesek, aztán a mesterséges intelligencia segítségével közösen utánanéztünk a legnépszerűbb és legviccesebb beceneveknek.

Hatalmasakat nevettünk, a gyerekek azóta is emlegetik. Szerintem jólesik a diákoknak ez a bizalom és nyitottság, közben pedig én is rengeteget tanulok tőlük.

Kép

Fotó: Tuza Zsófia

Mi az, amit te tanultál a diákoktól?

A legapróbb megjegyzéseikkel is tanítani tudnak. Sosem felejtem el, egy alkalommal a céljainkról beszélgettünk, amikor az egyik nyolcadikos kisfiú odafordult a szerényen nyilatkozó társához, és azt mondta: „Nem szabad kishitűnek lenni.” Ez a mondat belém égett. Épp a doktori felvételim előtt álltam, és nehéz volt a felkészülés, de akkor rájöttem: milyen igaza van! Miért ne bízhatnánk magunkban? Miért ne hihetnénk, hogy képesek vagyunk elérni, amit kitűzünk magunk elé?

Nemcsak az életről tanulsz tőlük sokat, hanem a technikai dolgokban is segítenek neked. Ha jól tudom, miattuk kezdtél el videókat készíteni a közösségi médiába. Mesélsz erről?

Ez így igaz, rengeteget tanulok tőlük ezen a téren is. Hiába vagyok fiatal, előfordul, hogy megakadok: például nincs hang az okostáblán… Ám mire észbe kapok, már egyikük ott terem és pikk-pakk megoldja. De a nyelvhasználatban is sokat tanulok tőlük: teljesen más szlengek uralkodnak ma, mint a mi időnkben, és ha nem értek valamit, készségesen elmagyarázzák.

Tulajdonképpen ők vezettek be a közösségi média világába. A pályám elején teljesen elzárkóztam a TikTok-tól. Amikor még középiskolában tanítottam, mutatták a gyerekek a trendvideókat, és én csak legyintettem, hogy micsoda butaság. Részben ma is azt gondolom, hogy rengeteg mondanivaló nélküli tartalom van fent ezeken a platformokon, viszont rájöttem arra, hogy mi is tehetünk azért, hogy a hasznos tartalmakat gyarapítsuk. 

Mivel a diákjaim folyton azt mondogatták: „Tanárnő, amit az órán csinálunk, másoknak is tetszene!”, elkészítettem az első videómat, amiben egy módszert mutattam be, és meglepő mennyiségű visszajelzést kaptam.

Egyre többen írták, bárcsak ilyen tanáruk lenne, mint én. Ez óriási motivációt adott, így folytattam, mára pedig egészen kinőtte magát ez a projekt.

A tartalomgyártóknak könnyű beleesni abba a hibába, hogy csak a szépet és jót láttatja az ember. Mi az, ami miatt néha nehéz tanárnak lenni?

Sokak fejében él úgy ez a pálya, hogy reggel nyolckor elkezdődik a tanítás, kettőkor vagy legkésőbb háromkor véget ér, sok a szabadság és minden délután üres. Hát, ez egyáltalán nem igaz, én pedig igyekszem megmutatni a tanári munka láthatatlan részét is. Itt nem a számtalan értekezletre, a szülőkkel való kapcsolattartásra, a papírmunkára vagy az osztálytermek díszítésére gondolok, hanem inkább a kreatív részre: az óratervek megírására, a módszerek elkészítésére.

Általában több óra készülést és rengeteg energiát teszek bele egy-egy tanórába, és ha a gyerekek visszajelzése pozitív, hogy élvezték, tanultak belőle, az mindenért kárpótol. De olyan is van, hogy nem sikerül úgy, ahogy szeretném. Ezt el kell fogadni, hiszen nem minden óra lehet tökéletes, de ilyenkor a rugalmasság segít. Sokszor kell rögtönözni: ha valami nem köti le őket, akkor ott helyben újratervezek, mással rukkolok elő. 

A nehézség tehát abban rejlik, hogy egyszerre kell száz százalékot adni a tanteremben, miközben rengeteg háttérmunka és iskolai program is van. Mégis kárpótol mindenért, amikor látom a diákjaimon, hogy lelkesednek, fejlődnek vagy épp visszajeleznek, hogy mennyit tanultak. Szerintem ez az, amiért megéri.

A te esetedben a tanári pálya csak a jéghegy csúcsa, mivel mellette számtalan egyéb dologgal is foglalkozol, többek között van egy magántanítványod, akit önkéntesen írni és olvasni tanítasz. Hogyan talált meg téged ez a munka?

Nagyjából másfél évvel ezelőtt érkezett egy levelem egy anyukától, aki arra szeretett volna felkérni, hogy tanítsam a fiát írni és olvasni. Nem vagyok tanító, mégis úgy éreztem, hogy tudnék segíteni, így elmentem meglátogatni a családot. 

Legnagyobb meglepetésemre nem egy elsős kisfiú várt rám, hanem egy felnőtt férfi. 

Nem is az életkorán lepődtem meg, sokkal inkább azon a hatalmas kihíváson, ami elé az élet állított, mivel egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy visszautasítsam ezt a felkérést.

Rögtön belekezdtem a kutatásba, hogy melyek a leghatékonyabb módszerek ezen a téren, rengeteget olvastam és összeállítottam egy egyéni tanrendet, csomó izgalmas feladattal. Immár egy éve heti rendszerességgel dolgozunk együtt, nálam szoktunk tanulni, ilyenkor mindig átalakítom az egyik szobát tanteremmé. A tanítványom nagyon szépen halad, a célja a jogosítvány megszerzése, illetve most elkezdett a Dobbantó Műhelyiskolában is tanulni. Nagyon büszke vagyok rá, kiváltképp mivel munka és gyereknevelés mellett erre is fordít időt, ráadásul ilyen sok kedvvel és nagy erőbedobással!

Mindezek mellett ősztől új fejezet kezdődött az életedben, ugyanis az Esterházy Károly Katolikus Egyetemen kezdted meg a doktori képzésed, egyszersmind óraadó lettél. Milyen tanársegédként az egyetemi élet? Mi a legfontosabb dolog, amit át szeretnél adni a leendő magyartanároknak?

Most tényleg minden összesűrűsödött az életemben: doktori képzés, tanítás az általánosban és mellette az egyetemi órák. Ez most rengeteg kihívás egy időben, de szerencsére már most nagyon rajongok mind a doktoriért, mind a tanársegédi pozícióért.

Az oktatói szerepet egyelőre szokom az általános iskola után, mert itt nem az az első kérdés, hogy „Reni néni, a címet írhatom színessel?”, hanem már az első percekben felvetődnek komolyabbnál komolyabb módszertani kérdések, így már az első szemináriumokon is láttam, mennyire más közeg ez. A hallgatók nagyon nyitottak és lelkesek, így öröm velük dolgozni. Úgy érzem, valóban átadhatom nekik, amit a legfontosabbnak tartok: a rugalmasságot és a módszertani sokszínűséget. 

Szeretném, ha leendő magyartanárként nemcsak a lexikális tudást közvetítenék, hanem élményt is adnának a diákjaiknak, és meg tudnák találni az utat hozzájuk.

Zárásként térjünk rá a doktori kutatásodra, ami a kétnyelvűségre összpontosít. Miben rejlik a téma magyarországi aktualitása?

A leendő doktori kutatásom középpontjában a roma–magyar kétnyelvű gyerekek állnak, és az, hogyan tudja az iskola erőforrásként használni a nyelvi sokszínűségüket. Gyakran előfordul, hogy valaki otthon más nyelven beszél, mint amit az iskolában elvárnak tőle, és emiatt nehezebben boldogul, pedig nem a képességei hiányoznak, hanem egyszerűen más a nyelvi háttere. A transzlingválás pont abban segít, hogy a gyerekek mindkét nyelvükre támaszkodhassanak, és így ne hátrány, hanem előny legyen számukra a kétnyelvűség. Különösen érdekel, hogy hogyan lehet pedagógiai módszerekkel támogatni ezt a folyamatot, és hozzájárulni ahhoz, hogy ezek a diákok sikeresebbek legyenek az iskolában, és ezáltal később a társadalomban is.