Ha a nemzet teste beteg, megbetegszik az egyén is
A trianoni veszteségek közül az emberi veszteség a legfájóbb – mondja Ablonczy Balázs, az MTA BTK Trianon 100 kutatócsoportjának vezetője. Ha csak kicsit igazságosabban húzzák meg a határokat, akkor a nagyjából 3,2–3,4 millió elcsatolt magyarnak körülbelül a fele Magyarországon maradhatott volna.
–Van esetleg valami személyes motivációja, ami a Trianon-kutatásokhoz vezette?
– Édesapám színházkritikusként nagyon sokat foglalkozott a határon túli színházakkal. Három hónapos koromban lett először útlevelem, Nagyváradra, Sepsiszentgyörgyre, Szatmárnémetibe mentünk színházat nézni. Volt, hogy a Szatmárnémeti Északi Színház csaknem teljes társulata a kertünkben sátrazott – nagy, értelmiségi találkozók voltak ezek, így tehát megvolt az érzékenység a témára.
– Minek nevezzük Trianont: be nem gyógyuló sebnek, fájó emlékek feneketlen kútjának, ami nem tud betemetődni?
– Az a mondás, hogy két-három generáció elteltével a történelmi események kihűlnek és hideg emlékezetté válnak. Ehhez képest Trianon emléke máig élő, részben azért, mert az elmúlt száz évben az elszakított területekről nagyjából egymillió ember jött át Magyarországra, több hullámban. Ez a leszármazottakkal is számolva azt jelenti, hogy él ma Magyarországon valószínűleg két-hárommillió ember, akinek van valamilyen kötődése az elszakított területekhez. A határon túli magyarok léte pedig önmagában is újratermeli a veszteség-érzetet. Ezt a traumát föl kellett dolgozni – csakhogy a 20. században nem lehetett földolgozni. A két háború között az volt a jó magyar ember, aki azt mondta, hogy mindent vissza, vagy legalább nagyrészt vissza, ’45 után pedig egyáltalán nem lehetett erről beszélni.
– Ma hogyan lehet Trianonról beszélni? A vámunió, az egységesülő Európa miatt sokan úgy gondolják, hogy már nem is érdemes Trianonról beszélni.
– Meg kell találni azokat a nyelvi fordulatokat, amelyekkel lehet róla beszélni akár nemzetközi fórumokon is.
Most nem arra megy a világ, hogy olyan típusú érvelésekkel, hogy Szent Korona meg ezer év hatni lehetne, mert a világban ez a beszédmód jelenleg nem érvényes – lehet, hogy néhány évtized múlva az lesz. Most kisebbségi kérdésről, autonómiáról, nyelvi jogokról lehet beszélni. Minden korszaknak megvan a maga nyelve.
– Ha már szóba került az autonómia kérdése: mennyiben kell ezzel foglalkozni az emlékév kapcsán?
– Az autonómia fontos és kell, de például az erdélyi magyarok kérdéseit nem fogja megoldani az, ha lesz Székelyföldön – valamikor – egy területi autonómia. Hiszen Székelyföldön az erdélyi magyaroknak körülbelül a fele él. A másik felük nem ott él, és nekik is szükségük van intézményekre, iskolákra, nyelvi jogokra, önkormányzatra. Az erdélyi magyarok nagyobbik része szórványban él, tehát olyan településen, ahol a kisebbséghez – akár 20 százalék alatti kisebbséghez – tartozik, gondoljunk például Kolozsvárra, Temesvárra vagy Aradra. Persze nemcsak területi alapú autonómia létezik, hanem például kulturális alapú is, és akár kombinálni is lehet a kettőt. De az már most látszik, hogy nem működik az az elképzelés, hogy létrehozunk egy kis Magyarországot Székelyföldön, és onnantól kezdve minden jó lesz.
– Nemrég játszották le a rádióban gróf Apponyi Albert trianoni beszédét, amelyben többek között a veszteségeinket is számba vette, többnyire gazdasági szempontból. De nyilván nem a gazdasági veszteségek a legfájóbbak.
– Az emberi veszteség a legfájóbb. Ha csak kicsit igazságosabban húzzák meg a határokat, akkor a nagyjából 3,2–3,4 millió elcsatolt magyarnak körülbelül a fele Magyarországon maradhatott volna. Húsz-harminc kilométerekről beszélünk. Felvidéken az a sáv, amit 1938-ban visszacsatolnak, a legszélesebb részén talán 60–70 kilométer széles, de van, ahol csak 20. Azt gondolom, hogy az első bécsi döntés etnikailag igazságos határokat alakított ki, az más kérdés, hogy milyen körülmények között jött létre. Nagyon gyakran felmerül, hogy 97 százalékát a fenyőerdőinknek elvették, meg az ércbányákat is – de ne felejtsük el, hogy már akkoriban is egy nyitott, globalizálódó gazdaságról beszélhettünk. Az, hogy egy országnak mindene meglegyen – rézbánya, sóbánya, fenyőerdők – nem elengedhetetlen, mert egy működő világpiacon ezek a dolgok cirkulálnak, ezeket meg lehet venni. Itt volt a földolgozó ipar, ott a bánya, volt vasút és elég fejlett hajózás, ezeket a dolgokat meg lehetett oldani. Nem véletlen, hogy a magyar gabonaipar legnagyobb konkurense abban a korszakban a fölfutó amerikai piac, mert simán átszállították az óceánon a gabonát. De az első világháború előtti korban kezdett felfutni az argentin marhahús is.
Tomka Béla tanulmánya ebben a témakörben váltott ki némi felhördülést. Két állítása volt: az egyik, hogy nem az ásványkincsek elvesztése a legfájóbb, a másik, hogy a magyar gazdaság Trianon után viszonylag hamar talpra állt. Ezzel azt állította, hogy a gazdaság a veszteségeket viszonylag hamar ki tudta heverni. A húszas évek elejére új iparágak jelentek meg: ez az az idő, amikor a magyar textilipar vagy a magyar vegyipar elkezd felfutni. Ezek húzták magukkal a magyar gazdaságot, aminek a leszakadása az európai fejlődéstől az államszocializmusban kezdődik a hibás iparfejlesztési elképzelések és a szovjet típusú rendszer bevezetése miatt. A nagyobb probléma inkább az, hogy a trianoni döntés évszázadok alatt kialakult piackörzeteket szakít szét. Hova megyünk vásárba? Honnan hozunk feleséget? Hova adjuk a gyereket iskolába?
Ezeket a viszonylag szervesen kialakult gazdasági ökoszisztémákat rombolta szét a békeszerződés, és ennek folytán halott térségek jöttek létre a határ egyik és másik oldalán is.
A füleki vasedény például valaha menő márkának számított. Ez a prosperáló vidék száz évvel később Szlovákia leginkább válság-sújtotta vidéke lett, és nem csak a roma lakosság és az elnéptelenedés miatt. Tíz évvel ezelőtti adat: a dél-szlovákiai régióban a magyarok körében a civilizációs betegségek aránya negyven százalékkal magasabb, mint a szlovákiai átlag.
– Ez a békediktátum egyik hosszú távú utóhatása lenne? Az egészségügyi következmények rövidtávon, tehát szinte azonnal érezhetőek voltak, nem?
– László Gyula régészprofesszor visszaemlékezéséből az olvasható ki, hogy az ő átjövetelük Magyarországra nem más, mint egy folyamatos betegségtörténet: tífuszjárvány, anyám beteg lett, én majdnem belefulladtam a folyóba...
A nemzet teste beteg, és ez mintha megbetegítené az egyént is. Belemagyarázásnak tűnik ez, pedig visszatérő motívum a megbetegedés, és nem csak a visszaemlékezésekben.
Nagyon sok lakáshivatali kérelmet olvastam, és mindenki vagy azt részletezi, hogy az oláhok félholtra verték, vagy a betegségeit. Nagyon sok az idegi kórkép, sok a ma már nehezen felfejthető kórisme a visszaemlékezésekben, mint például a neuraszténia, idegi kimerültség, idegi fáradtság, amelyekről nem tudjuk, hogy a korszakban mit takartak. A gyulafehérvári polgármester még a románok bejövetele előtt eljött a városából – és néhány évvel később elmegyógyintézetben halt meg Pesten. De a bártfai polgármester is megőrült, meg a lőcsei is. Vannak emberek, akik nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy a körülöttük lévő világ összeomlott. A nagy nemzeti tragédia így jelenik meg a mindennapokban, a hétköznapi emberi történetekben. Amikor a trianoni békeszerződésről beszélünk, ritkán beszélünk arról, hogy annak, hogy Párizsban meghúznak egy vonalat, olyan következményei lesznek, hogy megbolondul a polgármester, Léva, az egykor virágzó mezőváros elkezd haldokolni, menekültek jelennek meg a legkisebb magyar településen is.
– Mi lett volna, ha … nincs Trianon? Hová vezettek volna ezek az ellentétek, amiket betemetett a békediktátum?
– Nem hiszem, hogy a mi lett volna, ha ne lenne érvényes kérdésfölvetés. Azt, hogy fönn tudott volna maradni változatlan formában a történelmi Magyarország évtizedeken keresztül, nem hiszem. De tegyük föl, hogy megmarad: biztos, hogy volnának jelentős nemzetiségi tömegek is ebben az országban, és annak, hogy ez az ország egy multietnikus ország, a politikai jogokban vagy nyelvi jogokban is tükröződnie kellene. Arra kevés esély lett volna, hogy itt a románok vagy a szerbek teljesen elmagyarosodjanak. Viszont a korabeli magyar elit rohamosan fogadta magába azokat a szlovákokat, akik hajlandóak voltak legalább részben magyarrá válni.
Az volt az üzenet, hogy ha magyarrá válsz, bármi lehet belőled: Magyarország első zászlósura, sőt még esztergomi bíboros érsek is.
Magyarországot az első világháború után nem csak nemzetiségi törésvonalak szabdalták, de volt paraszt-városi ellentét is a rohamtempójú fejlődés miatt, és megjelent a feltörekvő zsidó középosztály és a keresztény középosztály ellentéte is. Ha van összefogás, vagy legalább valamiféle társadalmi kohézió, akkor valószínűleg valamivel kedvezőbb határokat el lehetett volna érni, részben fegyveres önvédelem révén, vagy úgy, hogy hamarabb kialakul valamiféle politikai konszenzus, és ennek kapcsán talán hamarabb kijut a tárgyalásra a magyar békedelegáció – de még ez sem biztos. De nem így történt volna meg Trianon, hogy 10 millió magyarból 3,2 milliót, a nemzet harmadát elcsatolják – minden harmadik embert. Nem haszontalan tehát eljátszani a mi lett volna, ha gondolatával – de az csak rövid távú projekcióra alkalmas, arra nem, hogy fölvázoljunk egy alternatív történelmet, és ezzel már át is lépnénk a regényírás világába.
– Ha már képzelet világa szóba jött: magyar filmek sorra nyerik a nemzetközi díjakat, de Trianonnal, a vagonlakók sorsával egy se foglalkozik. Mi lehet ennek az oka? Pedig kincsesbánya ez a kor, akcióban is, sorsfordulatokban is gazdag.
– Múltkor felkértek, hogy vegyek részt egy Trianonnal kapcsolatos filmklubon és az utána következő beszélgetésen, és vért pisiltünk a szervezőkkel, hogy találjunk egy jó, Trianonhoz kapcsolódó filmet – nincs. Tudok bizonyos filmtervekről, de úgy tűnik, hogy nem lesz az évfordulóra film. Pedig kellene, sok, mert a fiatalabb generáció tudásszerzése alapvetően a mozgóképen alapul. A fiatalok többsége az ’56-ról szóló ismereteit a „Szabadság, szerelem” című filmből szerezte. Pártolnám egy ilyen film létét, mint ahogy egy budapesti Trianon múzeum ötletét is, ha okosan lenne megcsinálva. A fiatal generációt újabb szoboravatásokkal már nem lehet megnyerni. Más formáit is ki kell találni az ismeretterjesztésnek.
– Jelenleg 15 ezer név szerepel a honlapon nyilvánossá tett trianoni menekültek adatbázisában. Folyamatosan érkeznek az újabb és újabb sztorik, családtörténetek. Mi kerekedik ki ezekből?
– Amikor közzétettük a menekültek neveit tavaly júniusban, elkezdtek áradni a levelek. Elkezdték beszkennelni a nagypapa naplóját, amit a vagonban írt.
Ha van értelme a történelemkutatásnak, akkor ez: közös nemzeti történetté tudott válni az az eléggé elfelejtett történet, hogy Trianon után mennyien jöttek át az elszakított területekről.
– Mi derül ki a naplókból, emlékiratokból?
– Megnéztem emlékiratokat – hangsúlyozottan nem naplókat, amelyek a pillanat hevében születtek, hanem kicsit később – abból a szempontból, hogy ki hogyan magyarázza meg, hogy eljött. Ez egy nagyon széles spektrum Ravasz Lászlótól László Gyula révészprofesszoron át Gombos Gyuláig, a népi irodalom mindeneséig. (De menekült volt Jávor Pál, Kosáryné Réz Lola és idősebb Rubik Ernő is). Olyat is kerestem, amelyik arra reflektált, hogy miért marad. Érdekes volt felfedezni, hogy nincsenek egytényezős magyarázatok: az emberek soha nem azt mondják az emlékirataikban, hogy eljöttem, mert magyar akartam maradni – hanem mindig hozzátesznek még egy okot. Magyar akartam maradni – és egyébként a felségem megbetegedett, és csak Magyarországon tudták kezelni. El kellett jönnöm, mert a helyi magyar kollégáim elárultak engem. El kellett jönnöm, mert isteni küldetést teljesítettem – írja Ravasz László püspök, akit aztán megválasztottak Duna-melléki református püspöknek – holott amúgy valószínűleg ő lett volna Kolozsváron is a soron következő református püspök. A főnököm átjött, és én ezért maradok – mondja Gyalui Farkas, a kolozsvári könyvtár aligazgatója, aki rettenetesen utálta a főnökét, Erdélyi Pált.
Nekem az a benyomásom, hogy azért kellett hozzátenni ezt a még egy okot, mert az a közösség, ahonnan eljöttek, szankcionálja őket: „Itt hagytál bennünket!”, a magyarországi pedig azért szankcionálja, mert „eljöttél, és cserben hagytad a közösségedet, ott hagytad az őrállásodat, idejöttél kenyérpusztítónak”. „Akik elmentek közülünk, azok nem voltak közülünk valók / mert ha közülünk valók lettek volna, nem mentek volna el” – írta Kányádi Sándor a nyolcvanas években a „Krónikásének” című versében. Ez egy nagyon durva mondat, de lehet húzni egy ívet Kós Károly „Kiáltó szó” című írásáig, ahol azt mondja, hogy aki elment közülünk, az a nemzet árulója.
– Hová lettek a határon túlról érkezők? Hogyan szívódtak fel, oldódtak fel az anyaországi társadalomban?
– A két háború között volt egy irredenta, revíziós kultusz, de azt nem favorizálták, hogy a menekültek fizikailag vagy irodalmilag megjelenjenek a nyilvánosságban. Valahogy fölszívódtak, és ez megnyit egy érdekes kutatási kérdést. Volt egy program a húszas évek elején, ahol az állam a rossz közgazdasági helyzet ellenére ezres nagyságrendben épített lakásokat Szombathelyen, Miskolcon, Budapesten – ilyen például a menekült köztisztviselőknek épített Nagy-Pongrác-telep, ahol még a templomtorony is erdélyies motívumokat kapott. A XVIII. kerületben, Szentimre-kertvárosban még a közterület nevei is az elszakított területekre utalnak: Hargita tér a központi tér, de van Sepsiszentgyörgy utca, Selmecbánya utca, és még a házak formája is erre utal. Ezt a telepet már a harmincas években építették menekült tisztviselőknek. A menekülteket a város teréből kicsit ki is tolták, és a közgondolkodásban is peremre szorultak. Ahogy azt a Pongrác-telepi egyesület vezetője kimondta a harmincas években: „Itt lebegünk a falu és a város között, mint Mohamed koporsója”.
Ha megnézzük, az egész telep egy zárvány, amit három oldalról vasútvonal határol, a negyediken pedig villamosvonal. De ha összeszámoljuk, hogy ezek a telepek hány embernek adtak otthont, még mindig csak néhány tízezernél tartunk. Az Auguszta-telep dokumentációjából pedig az derül ki, hogy állandó vegzálásnak voltak kitéve a telep lakói a hivatalok részéről: folyton a tűzrendészettel nyaggatták őket, részben joggal, mert a kátránypapírral borított faházak között gyakoriak voltak a tűzesetek.
A menekültek ügye szerintem azért tűnik el a húszas években a nyilvánosságból, mert a kormány nagyon tart attól, hogy jön egy újabb forradalmi hullám, hiszen itt van egy nagy tömegű elégedetlen, magasan képzett ember.
A politikai lojalitás szintjén pozitív előjellel bírt, ha valaki menekült volt – hiszen azért jött el, mert jó magyar volt –, de tömegként ezeket az embereket nem integrálta a magyar társadalom. Nincsen menekült párt, nincsen film a menekültekről, azok az irodalmi művek, amik róluk szólnak, nem kerültek be az irodalmi kánonba. Ha megnézzük az egyéni karrierpályákat, az látszik, hogy a húszas évek második felére ezen emberek többségének az élete így vagy úgy rendbejött. Még ha nem is nyerték vissza a korábbi életszínvonalukat, de társadalmi státuszukat, beosztásukat tekintve visszakerültek a helyükre. De hogy ez pontosan hogyan történt, és az állam segített-e ebben, azt ma nagyon nehéz megmondani. Főleg az államigazgatás szívta föl ezeket az embereket, fura módon legmagasabb arányban az igazságügyben jelentek meg: a bírák és a börtönőrök több mint a fele a határon túl született.
– Végezetül: a globalizáció jelensége nem kínál gyógyírt Trianon fájdalmas emlékezetre?
– Ha megnézzük a harminc évvel ezelőtti helyzetet, azt találjuk, hogy ahhoz képest a magyar nemzeti kisebbségek jobb jogi és oktatási helyzetben vannak. Ugyanakkor a kárpátaljai vagy ukrán példa is mutatja, hogy ez egy törékeny helyzet.
Nem nagyon tudok más választást, minthogy a magyar kormány beleálljon bizonyos típusú problémákba, politikai színezettől függetlenül. Magyarországnak figyelnie kell arra, hogy mi történik Ukrajnában a magyarokkal, vagy hogy Kárpátalján hogyan kezelik őket, milyen törvényeket hoznak. Vannak ugyan biztató jelek is, hiszen az ukrán köztársasági elnök magyarul is mondott néhány szót az újévi beszédében, ami szép gesztus, kérdés, hogy ezt mi követi majd. Erre lehet azt mondani, milyen kicsinyes, hogy mi az ukránokat a NATO-partnerség és az EU-csatlakozás kapcsán piszkáljuk. Lehet, hogy ez nem egy rokonszenves álláspont nagyon sokaknak, de a magyar államnak erre figyelnie kell, a magyar kisebbségek ügye fontos kérdés. Rá lehet szoktatni a nyugati világot arra, hogy ezek a mi preferenciáink, mások, mint az övék. Hogy legalább a döntések margóján fölvetődjön az, hogyha a kisebbségi jogok szűkítése zajlik, akkor a magyarok idegesek lesznek, és beteszik a pumpát a bicikliküllők közé.
A cikk a Trianon 100 emlékév alkalmából, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült. A sorozat többi darabjáért kattintson ide>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>