A fiú, aki az eszével egy egész falut megmentett az éhhaláltól

„Uram, köszönjük mindazt az áldást, amit erre a családra hoztál, kérünk, hogy harcolj tovább értünk, hogy elviselhessük a nehézségeket. Jézus nevében Ámen”. A földön heverő tálban kis mennyiségű kukoricakása van, amelyet egy szülőpár, valamint két kamasz, William és Annie ül körül. Legkisebb testvérük, egy néhány hónapos kisbaba édesanyja mellett fürkészi a világot nagy fekete szemeivel. A család nehezebb körülmények között él, mint nálunk a legszegényebbek, mégis körülveszi őket valamiféle különös belső béke, amit az egymás iránti szeretet, tisztelet, törődés és a jobb jövőbe vetett hit táplál.

Kamkwambáék Malawiban, a Kasangu nevű nagyvárostól 23 kilométerre fekvő Wimbében élnek mezőgazdaságból, jószágok híján a férfiak olyan keményen dolgoznak a földeken, mint őseink az emberiség hajnalán. Keményen és tisztességesen, kezdetleges eszközökkel, kézi ekével, kapával vájják a barázdákat a nem túl termékeny földbe, hogy enni tudjanak adni a családjuknak, hiszen az életben maradásuk teljes mértékben az aratástól függ.

A család legnagyobb becsben tartott értéktárgyai a rádió és a bicikli, mindkettő luxuscikknek számít a közösségben. Az okos és ambiciózus fiú, William szülei jobb sorsot szánnak a gyerekeiknek, mint ami nekik jutott, minden erejükkel azon vannak, hogy iskoláztassák őket. Ez azonban Fekete-Afrikában a legtöbb közösségben nem magától értetődő, hiszen sok pénzbe kerül az oktatás, többek között ez is az oka az alacsony társadalmi mobilitásnak a vidéken.

Aki földműves családba született, annak minimális esélye van a kitörésre, a gyerekei is valószínűleg egész életükben a hőségben fognak aprópénzért kapálni, a lányok pedig már egészen fiatalon feleségek és anyák lesznek.

Ha sikerül is egy szegény családnak befizetni a tandíjat, a diák olyan mindennapi nehézségekkel szembesül, hogy nincs pénz olajra, amivel a lámpát lehet működtetni a sötétben tanuláshoz, vagy olyan sok fizikai munkát kell végezniük iskolán kívül, hogy az a nap végére teljesen kiveszi a testi és szellemi erőt a gyerekekből.

„Gyerekkoromban az idősek még nem vezették mindenkinek pontosan az életkorát. Ha a jobb kezeddel meg tudod érinteni a bal füledet a fejed fölött, akkor mehetsz iskolába” – mondja William édesapja félig-meddig tréfálkozva, miközben büszkén néz a fiára iskolai egyenruhában. Bár William már eléri a fülét, mégsem részesülhet abban a kiváltságban, hogy befejezze tanulmányait, a szülei nem tudnak tovább fizetni az intézménynek (aminek épülete annyira kezdetleges, hogy a csengője egy kézzel működtetett egyszerű gong).

William legjobb barátjával, Geoffry-val gyakran kilátogat a szeméttelepre, ahol olyan dolgok után kutatnak, amiket mások már kihajítottak: olaj, működésképtelen műszaki cikkek, vezetékek, alkatrészek, fémek, tükördarabok, amelyeket felfüggesztve könnyebb elvégezni a reggeli mosdást a dézsából. „Szállítmány jött!” – kiált fel Geoffry boldogan, miközben a dohánygyár frissen lehajított szemétkupacára tekint. Itt találja meg William a valóságban is azt a rossz szivattyút, amellyel később lehetővé teszi a faluban az öntözést, családok életét megmentve ezzel.

Kép

William Kamkwamba és az általa tervezett szélkerék – Forrás: Wikipedia

„Asszonyom, két napja nem ettem, nem akarok senkit sem bántani”

Malawi egy Délkelet-Afrikában található kis ország, amely ma is a világ legfejletlenebb és legszegényebb államai közé tartozik. Az ország függetlenségének kikiáltása óta az első és legkegyetlenebb éhínség a 2000-es évek elején tört ki, éppen akkor, amikor William 13 éves volt. Tömegesen haltak éhen az emberek, a katasztrófa becslések szerint akár 60-80 ezer ember halálát okozhatta.

A filmvászon és a néző közötti távolság sem teszi emészthetőbbé a brutális valóságot: az éhezők faluról falura vándorolnak, és mindent megpróbálnak megszerezni maguknak, ami ehető.

Félelmetes látni, hogyan veszik át az életben maradási ösztönök az uralmat az emberség felett.

„Asszonyom, két napja nem ettem, nem akarok senkit sem bántani” – mondja a Kamkwambáékhoz berontó idegen, aki gyilkos tekintettel méregeti a két nőt, akik otthon maradtak, és akiknek végig kell nézniük, ahogy attól a kevéstől is megfosztják őket, ami még az övék volt. Középkori állapotok ezek, ahol a túlélés mindennek az oka és a célja. Bár a kormány küld némi élelmet a faluba, de az csak néhányaknak elég, az emberek szélsebesen rohannak vödrökkel, zsákokkal megpakolva, hogy jó helyet kapjanak a tömött sorokban, hiszen tudják, hogy ami jön, abból nem jut mindenkinek. És akinek nem jut, az meghal. Azoknak a szerencséseknek pedig, akik hozzájutnak némi élelemhez, futniuk kell, mert ha valaki meglátja őket, azonnal megpróbálják elvenni tőlük a zsákjukat.

Persze a politika is okolható, hogy idáig fajult a helyzet. „A demokrácia nálunk olyan, mint az import tápióka: hamar megrohad” – mondja az apa lemondóan, amikor szembesül a hatalomért harcba szálló politikusok kampányaival. Egy fiatal demokráciában a hangzatos elveket a politikusok csak arra használják, hogy szavakkal fedjék el a korrupciót, a társadalmi ellátórendszer pedig annyira kezdetleges, hogy évtizedek munkájával és rengeteg pénzzel lehetne csak stabil lábakra állítani.

Életet menteni a „szeméttel”

„Találtam még egy akkumulátort. Ez is lemerült. Ha kivesszük a rossz cellákat, és rákötjük a pólusokat erre a másikra, lesz egy jó akkumulátorunk. De még fel is kell tölteni. Elektromosság kell. Árammal meg tudom javítani a szivattyút” – mondja a fiú a filmben a szemétkupac fölé guggolva.

William briliáns ötletének lényege, hogy egy szélturbina segítségével működőképessé teheti a szivattyút, amellyel tudnának öntözni, zöldségeket vethetnének, és nem lennének kiszolgáltatva az aszálynak. Mindehhez egy „Az elektromosság használata” című ütött-kopott tankönyvből merítette a szellemi muníciót az iskolai könyvtárban, amit a tandíj befizetése híján még csak nem is látogathatott volna. De ő kijátszotta a rendszert, küzdött a tudásért, szívta magába az információt. Kezdetben szkeptikusak voltak vele a falubéliek, arra biztatták, hogy ő is hagyja el velük a földet, ami halált hoz mindenkire. Aztán megépítette a szélkerék modelljét, amellyel elem nélkül is képes volt működésbe hozni egy öreg rádiót. A bemutató után fából, biciklialkatrészekből és a szeméttelepen talált egyéb matériákból a falu segítségével felállította a mintegy tíz méter magas szélkereket.

A katartikus jelenet örökre a szívünkbe égeti azt, amire válság idején még ritkábban gondolunk: a legfőbb erőforrásunkat nem a környezetünkben, hanem saját magunkban kell keresni.

William történetét 2006 novemberében a The Daily Times kapta fel és terjesztette szerte a világban. A TED konferencia igazgatója megkereste a fiút, és meghívta Tanzániába egy rendezvényre vendégként. Beszéde földrengésként rázta fel a hallgatóságot, a konferencián több vállalkozó is felajánlotta, hogy segít finanszírozni középfokú tanulmányait. Diplomáját a Darthmouth College-ban szerezte. A falujában csinált még napenergiával működő vízszivattyút, amely ivóvizet biztosít a lakók számára, illetve két másik szélturbinát is felépített. Emellett részt vett egy mianmari mezőgazdasági, valamint egy indiai köztisztasági projektben, továbbá támogatta a nemi erőszak áldozatait Kenyában.

Jelenleg William egy Innovációs Központot tervez Kasunguban, ahol fiatalokat segítenek a terméshozamok növelésében, valamint egy biztonságosabb élet kialakításában.

Öt dolog amire megtanít A fiú, aki befogta a szelet című film:

1. Az életkor csak egy szám.
2. A megoldásközpontú gondolkodás a barátunk, a pánik pedig az ellenségünk.
3. Ami elsőre szemétnek tűnik, az is lehet kincs.
4. Iskolába járni nem nyűg, hanem kiváltság.
5. A céljainkat csak akkor érhetjük el, ha nem félünk segítséget adni és kérni.