Férfiruhában a fronton, a cirkuszból a csatatérre – női hősök ’48-ból

A 19. század első fele, melyet a reformkor és a szabadságharc fémjelez, a magyar történelem egyik legizgalmasabb időszaka, egyszersmind az első olyan korszak, amely korábban soha nem látott módon mozgatta meg a nép legkülönbözőbb rétegeit. A társadalmi szerepvállalás is példátlan méreteket öltött, így a történészek számára mind a mai napig folyamatos kihívást jelent felfedni a forradalom hétköznapi hőseit. 

Az utóbbi évtizedek kutatásai egyre nagyobb figyelemmel fordulnak a női szerepvállalás kérdése felé, így sorra kerülnek előtérbe olyan nevek és történetek is, amelyeket korábban leginkább csak a lokális emlékezet őrzött. 

Pedig jócskán akadtak női kardforgatók, karitatív szervezeteket működtető asszonyok, kémnők, felcserkisasszonyok és még sokan mások, akik köré, bár nem épült nagy kultusz, a forradalom szempontjából mégis nélkülözhetetlen munkát végeztek.

Hímzőtű helyett kard

A női szerepvállalásokon belül is megkülönböztethetünk különböző kategóriákat, társadalmi elfogadottság szerint. A kor nemi szerepeihez illő feladatok végzése kifejezetten dicséretesnek számított, azonban egyértelműen megjelentek a tiltólistás tevékenységek is, amelyek közül élen járt a seregbe való belépés és a harcban való aktív részvétel. Bár explicit módon semmi nem tiltotta, hogy nők is csatlakozzanak, az 1848. évi XXII. törvénycikk határozottan kimondta a nemzetőrségről, hogy a szolgálat a 20–50 év közötti férfiak kötelessége. 

Ennek ellenére akadtak olyan harcoslelkű amazonok, akik zekét öltöttek magukra, és bárminemű hivatalos előképzettség nélkül lóra pattantak, kardot ragadtak, hogy a fronton szolgáljanak. Közülük talán a legismertebb kardforgató a Karl álnéven harcoló Lebstück Mária, aki több mint öt ütközetben állt helyt, leszerelése után mégis az aradi várbörtönben raboskodott. Életének viszontagságos történetét Jókai Mór is lejegyezte, az 1940-es években pedig opera is készült Lebstück kalandos útjáról, azonban ma már nyilvánvaló: korántsem ő volt az egyetlen nő, aki megfordult a fronton.

Álruhában, szépséget villantva

Kevésbé ismert közülük Pfiffner Paulina története, aki édesanyját még gyerekkorában elveszítette, így katonatiszt apja nevelte fel. A kislány gyakran elkísérte apját az erdei vadászatokra, ennek köszönhető, hogy már gyerekkorában kiváló lovassá vált, nem mellesleg férfiakat megszégyenítő módon lőtt célba. Ezzel szemben a háztartás vezetéséhez fikarcnyit sem értett, nem csoda hát, hogy hivatását nem a kor klasszikus női szereplehetőségei között kereste. 

Pfiffner még tizenöt éves sem volt, amikor lázadó korszakába lépve férfiruhát öltött, hogy Pesten színészként érvényesüljön. 

Az álcázás nagymestereként az sem jelentett gondot, hogy a forradalom kitörésével egyidejűleg Ligeti Kálmán néven álljon be Bem József seregébe, ahol a piski ütközetben olyannyira jeleskedett, hogy tiszti előléptetést kapott. 

1849-ben azonban találat érte, így lőtt sebe kezelése során mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy Pfiffner kijátszotta elöljáróit, így kitoloncolták a seregből. Ez azonban nem szegte kedvét, hiszen a későbbiekben is gyakorta álruhába bújt, és ügyvédbojtárként próbált elhelyezkedni Kolozsváron. 

Bányai Júlia a cirkuszi porondról került a csatatérre, többek közt a gyulafehérvári, dévai és kolozsvári ütközeteknél is segédkezett, Pfiffnerhez hasonlóan Bem seregében szolgált. Rendkívül csinos és pallérozott elméjű műlovarnőként azonban nem kellett álcáznia magát, amellett ugyanis, hogy részt vehetett a fegyveres harcokban, tábornoka előszeretettel bízta meg hírszerzési feladatokkal. Bányai sokszor táncosnőként lopódzott át az osztrák és az orosz táborokba, hogy a magyar stratégiaalkotás szempontjából érdemleges információkat csikarjon ki az ellenfelektől. 

Úgy tűnik, már-már tendencia, hogy a színpadról az ütközetek felé egyenes út vezet, ugyanis Hilley Emma és Nyári Mari színésznők is hasonló utat jártak be – míg előbbi honvédfőhadnagyként harcolt, utóbbit tiszti ranggal tüntették ki, miután több csatában is jeleskedett. Ők azonban csak néhány példa abból a közel kétszáz hadviselést vállaló nőből, akikről a történészeknek hála ma már tudomásunk van.

Ki foglalkozik majd a gyerekekkel?

Mindent latba vetve teljesen érthető, hogy sem a finom kisasszonyokat, sem a háztartást vezető anyákat, sem pedig a cselédséget nem szívesen látták a fronton. Joggal hihetnénk azonban, hogy legalább az oktatás és a nevelés terén élen járhattak. Ezt mi sem cáfolja jobban, mint az 1848-as tanügyi kongresszus, ahol Karacs Teréz személyében mindössze egyetlen nő vett részt. 

Pedig soha nincs akkora szükség az oktatásra, mint forradalom idején, nemcsak a közművelődés fejlesztése érdekében, hanem az utcákon tengődő számtalan hadiárva miatt.

Teleki Blanka, Brunszvik Teréz és Leövey Klára már a forradalom előtt megnyitották a méltán híres budapesti leánynevelő intézetet, ahol a kor nemzeti értékein alapuló színvonalas oktatásban részesítették a fiatal lányokat. Többek közt a szabadságharc olyan emblematikus alakjai is megfordultak az oktatók táborában, mint a márciusi ifjak között feltűnő Vasváry Pál. Intézményük azonban csak egy szűk réteget szólított meg, s mindössze három évig működhetett. A megtorlás évtizedeiben a forradalom támogatása és feltételezett bújtatások miatt börtönbüntetésre ítélték őket, később pedig önkéntes száműzetésre kényszerültek.

Szintén a gyermekek megsegítésének vigaszába menekült Damjanich János özvegye, Csernovics Emília, akinek Kossuth Lajos következőképp címezte már az emigrációban írt levelét: „A hős Damjanich tábornok özvegyének, aki hazám női közt tiszteletemben legmagasabban áll.” 

Csernovicsot az aradi vértanúk kivégzése után utolérte a dezilluzionizmus szele, mély kiábrándultság fogta el. Férje emléke iránti tiszteletből teljes magányban élte élete hátralevő részét, a továbbiakban csak és kizárólag a hivatásának élt. Kitűzött célja volt a hozzá hasonló hadiözvegyek és a honvédok árván maradt gyermekeinek felkarolása, amit még férje életében megkezdett. 

A forradalom leverése után Batthyány grófnéval együtt alapította meg a Magyar Gazdaasszonyok Egyesületét, hogy elegendő anyagi forrást teremtsenek egy árvaház létesítéséhez. 

A későbbiekben évente közel hetven gyermeket fogadtak itt, akiknek a lakhatás és az étkeztetés megléte mellett minőségi oktatást is biztosítottak. 

A két özvegy soha nem felejtette el az osztrák megtorlást, ezt évtizedekkel később is kifejezték jelenlétük tüntető hiányával, amikor Erzsébet császárné látogatást tett az árvaházban.

Nem engedtek a negyvennyolcból

Bizonyos értelemben a nők feladata csak a fegyverletétel után kezdődött el igazán, nemcsak a hadirokkant katonák ápolásával, hanem az osztrák retorzió által fenyegetett forradalmárok megsegítésével, akik akár éveken keresztül is bujkálhattak. Ekképpen Laborfalvi Rózának sem merült ki a szerepe annyiban, hogy március 15-én kokárdát tűzzön Jókai Mór gallérjára. A császárpárti csapatok győzedelmeskedése után ő bújtatta férjét, majd megszerezte azt a komáromi menlevelet, amelyet Jókai írói túlkapásai miatt a mai napig számos mítosz övez.

A tizenharmadik aradi vértanú, Batthyány Lajos özvegye, Zichy Antónia ezzel szemben nem maradhatott magyar földön, így Zürichben telepedett le. Svájci rezidenciája az osztrák titkosrendőrség állandó megfigyelése alatt állt, hiszen a magyar emigráció vezéralakjai az özvegy rendszeres látogatóivá váltak, akárcsak az elszegényedett bujdosók, akiket a rendelkezésére álló Zichy-vagyonból segített ki. 

Az osztrák állam kártérítését ellenben ő is megtagadta, akárcsak a többi aradi vértanú özvegye, holott emiatt nemegyszer nélkülözniük kellett. Ehhez az is hozzájárult, hogy legtöbben – férjük kifejezett kérése ellenére – soha nem házasodtak újra, ami erőteljes anyagi kiszolgáltatottságot jelentett, miután a bécsi udvar családi birtokokat és vagyonokat kobzott el.

Az apró gesztusokkal való tüntetés előszeretettel alkalmazott lázadási technika volt, ahogyan ma mondanánk, bevetették a rendelkezésükre álló női „soft powereket”. 

Nem volt ez másképp Zichy Karolina esetében sem, aki „mély sebet hordott szívében, az táplálta egy életen át tartó gyűlöletét Ferenc József császár iránt.” – írja visszaemlékezésében unokája, Károlyi Mihály. Karolina nevelési ellenállással adta meg a Habsburg-ellenes alaphangot a családon belül, a maga szerény eszközeivel ugyanis fiait és unokáit kifejezetten arra nevelte, hogy soha ne vállaljanak hivatalt az osztrák kormány alatt, továbbá az osztrákokkal való házasulást is erőteljesen ellenezte.