Mikor válhat szentté Ferenc pápa?

II. János Pál pápa temetésén transzparensek jelentek meg a tömegben, amelyeken ez állt, „Santo subito”, vagyis szentté, azonnal! Az április végén elhunyt Ferenc pápa temetésén egyes források szerint szintén elhangzott a nevezetes mondat a hívek között. A szentté avatási folyamat ennél sokkal hosszadalmasabb és bonyolultabb. Kik dönthetnek egy személy szentté avatásáról?

A szentté avatás megindítását alapesetben a halálozás helye szerint illetékes főpásztor indíthatja meg. Az első dokumentumok beszerzését követően a szentté avatási kongregáció hagyja jóvá az ügy elindítását. Ugyanakkor ahhoz, hogy a szentté avatás elinduljon, a vox populi (vagyis a nép hangja) meggyőződésének kell lennie, hogy az illető személy szentség hírében hunyt el, azaz az életútja olyan, hogy már a halála előtt tisztelet övezte. 

Mi a következő lépcsőfok?

Attól kezdve, hogy a Szentszék jóváhagyja az eljárás elindítását, a személy Isten szolgája státuszba kerül, ezt tehát az első fokozat, amikor elkezdi vizsgálni a szentté avatandó életét egy erre létrehozott bizottság. 

Hány évvel az elhunyt halála után lehet kezdeményezni a szentté avatást?

A hatályban lévő szabályozás szerint, amit II. János Pál pápa adott ki az 1983-as kánonjogi kódexszel párhuzamosan, öt évnek kell eltelnie a személy halálától számítva. Természetesen a pápa minden egyházi jogszabály alól felmentést adhat.

Ezért avathatták szentté a korábban kialakult gyakorlathoz képest viszonylag rövid időn belül II. János Pált?

Esetében erre a kivételre volt példa. 

Halálát követően nem várták meg az öt évet, hanem XVI. Benedek pápa egy szűk hónap elteltével megindította a szentté avatási eljárást. 

Persze ez nem jelent azonnali szentséget, hiszen az eljárás hosszú, amelynek van helyi, majd azt követően egy központi, római szakasza. II. János Pál esetben kilenc évet vett igénybe a procedúra, 2011-ben lett boldog, 2014-ben avatták szentté.

Pontosan milyen feltételeknek kell teljesülni ahhoz, hogy a szentté avatási folyamat kezdetét vehesse?

A boldoggá és szentté avatás történetének három nagy korszaka van – amelyben most vagyunk, az a 17. században kezdődött VIII. Orbán pápával. Ő alakította ki azt a kétfázisú szabályozást, amely a mai szentté avatási eljárásokat meghatározza. A szentség hírével kapcsolatban a helyi püspök tájékozódik, összegyűjti a rendelkezésre álló okmányokat, majd amikor engedélyt kap az eljárás megindítására, felállít egy bizottságot, amelyben történészek, teológusok találhatók. Megvizsgálják a személy írásait, az életét, összegyűjtik a tanúvallomásokat az életéről. Ha jóval korábban hunyt el az illető, s már nincs élő tanú, akkor a közvetett vagy írásban ránk maradt tanúságtételeket vizsgálják. A cél annak igazolása, hogy az illető boldoggá, majd szentté avatásának felételei fennállnak-e. 

Ennek három módja lehet: a klasszikus, történelmi lehetőség a vértanúság, amihez a 4. századtól csatlakozott a hitvalló, aki nem hal meg a hitéért, de élete során az erények, az isten- és emberszeretet olyan magas fokú gyakorlásáról tesz tanúságot, amivel kiérdemeli a tiszteletet. 2017 óta létezik egy új módozat, amit Ferenc pápa vezetett be, ez a kategória azokra a személyekre vonatkozik, akik tudatos, szabad döntésből ajánlják fel az életüket másokért, és felajánlásukban halálukig kitartanak. Ez is egyfajta életáldozat, de nem vértanúság. 

Kép

Öt bíboros szentté avatása a Szent Péter-bazilikában egy metszeten, 1690, Metropolitan Művészeti Múzeum

Az Isten szolgája, a tiszteletreméltó, a boldog és a szent között mi a különbség, az egyes fokozatoknak mik a „kritériumai”? A felsorolt fokozatok minden esetben csak egymás után következhetnek? Lehet valaki azonnal szent, „santo subito”?

Nem lehet kihagyni egyik lépcsőfokot sem, egyből szent senki nem lehet. Vegyük előbb a vértanú és nem vértanú közötti különbséget! 

A vértanú boldoggá avatásához nincs szükség csodára, később, a szentté avatáshoz van szükség egy csoda igazolására. A többi esetben ahhoz, hogy valakit boldoggá avassanak, csoda szükséges. 

Összefoglalva: először Isten szolgájaként tekintünk az illetőre, a vizsgálat lezajlása után a dokumentumok Rómába kerülnek, ahol a kongregáció megvizsgálja azokat. Készül róla egy pozíció, teológus és bíborosi bizottságok határoznak arról, hogy az összegyűjtött tanúságtételekből igazolható-e, hogy az illető hősies fokon gyakorolta az erényeket. Amikor ezt megállapítják, a személy tiszteletreméltóvá válik, és mindaddig annak tekintendő, míg nem sikerül igazolt csodát kimutatni esetében. 

Ez utóbbit ki igazolhatja?

XII. Pius pápa óta egy külső, akár nem vallásos tagokból is álló orvosi bizottság feladata a vizsgálat. Ezek az esetek jellemzően csodás gyógyulások, amelyek a tudomány mai állása szerint nem megmagyarázható, gyorsan bekövetkező, tartós gyógyulások. 

Bárki jelezheti, hogy a szentté avatandó személy közbenjárását kérve gyógyult meg?

Igen, ez egy nagyon fontos elem. Amikor tiszteletreméltóvá válik valaki, erről tájékoztatják a közvéleményt, a hívek ettől kezdve kérhetik a közbenjárását, s ha a közbenjáró ima meghallgatásra talál, jelezni lehet. Az esetet kivizsgálják teológusok és orvosok, hogy a fejlemény megfelel-e a csoda fogalmának. 

Az illető életében kialakulhat csodatévő tisztelete?

Nyilvános tisztelete nem, csupán a szentség híre. A szentté avatás, a szent tisztelet kialakulása eredetileg alulról építkező folyamat volt – legkorábban a vértanúkat tisztelték így, majd a 4. századtól már másokat is, a keleti egyházban először Remete Szent Antalt, a nyugatiban Szent Mártont. Fontos hangsúlyozni, hogy utóbbi szentek esetében ez még nem Róma döntésének az eredménye, hanem a helyi közösség tiszteletét ismerte el és hagyta jóvá a helyi püspök. 

A 9–10. században kapcsolódik be a pápaság a folyamatba, és a 11. században rögzítik: ahhoz, hogy valakit boldogként, szentként lehessen tisztelni, szentszéki jóváhagyás szükséges. 

Mi a különbség ebben az időszakban a kettő között? 

Előbbi azt jelenti, hogy az illető tisztelete a helyi egyházban megengedett, míg a szentté avatott személy tisztelete a világegyházban is engedélyezett. A 17. századig ugyanakkor sok helyen tovább élt az a hagyomány, hogy egy-egy szerzetesközösségben vagy egyházmegyében a helyi tisztelet nyomán a közösség kérésére a püspök vagy a helyi elöljáró pápai jóváhagyás nélkül is engedélyezte a szent tiszteletet, amit a Szentszék is tolerált egészen 1625-ig. 

Akkor VIII. Orbán pápa húzott egy határvonalat, és azt mondta, hogy az 1534 előtti nyilvános tiszteletnek örvendő személyeket egy speciális eljárással utólag szentként ismerheti el a Szentszék. Ekkortól azonban már igazolni kell, hogy nincs még nyilvános tisztelete a személynek: a szentséghíre már megvan, de még nem engedélyezték a nyilvános tiszteletét, abban az esetben ugyanis már másik kategóriába sorolódna, amelyben emberemlékezetet meghaladó tiszteltre lenne szükség.

Lefordítva mindezt Ferenc pápa esetére: legkorábban egy szűk évtized múlva tisztelhetjük a szentek között. Elképzelhetőnek tartja, hogy XIV. Leó pápa változtathat a jelenleg érvényes procedúrán? 

Elviekben fennáll a lehetősége, de a személyes véleményem az, hogy kisebb finomításokról dönthet, nem gondolom, hogy a teljes eljárást megváltoztatná. Azt a kivételt azonban megadhatja, hogy nem várja ki az öt évet Ferenc pápa halálát követően, és előbb elindítja a boldoggá avatási eljárást, csakúgy, mint II. János Pál esetében tette XVI. Benedek. 

Kép

Fejérdy András – Fotó forrása: Fejérdy András

A korai kereszténység idején szolgált pápák szinte mindegyikét szentté avatták később, majd egyre hosszabb idő telt el, míg valakit szentté avattak. Mi ennek az oka?

Az első évszázadokban a szentté avatások számának viszonylagos nagysága két tényezőre vezethető vissza. Az egyik a már említett, a maihoz képest eltérő eljárás, a másik ok, hogy az első három évszázad pápáinak jelentős része vértanú volt. Mindez még az 5–7. századra is kihatott, még ez időszakban is a pápák jelentős többségét is előbb-utóbb szentként tisztelték. És ide kapcsolható, hogy e korszakban a pápai hivatalra is szentként tekintettek. 

Nagy Szent Gergely pápának a 7. század elején például olyan rendelkezést kellett bevezetnie a pápák temetése kapcsán, hogy az egyházfőt egyszerű ruhában temessék el, mert a megelőző évtizedekben több olyan esetre került sor, amikor az ereklyegyűjtő hívek letépték a pápáról a díszes miseruhát a szertartás során, hogy a szentből valamit magukkal vihessenek. 

Miért fordultak elő olykor hatalmas pauzák a pápák szentté avatási folyamatában?

Az egyik olyan időszak, amikor nem nagyon akadt szentté avatott pápa, a 10. században, az úgynevezett sötét évszázad során következett be, amikor a pápaság alapvetően a helyi arisztokrácia kezébe került, majd a pápaság az elinduló reformokkal és az egyház szabadságának védelmével lépett ki az említett érából. A reneszánsz évszázadok alatt ugyancsak világiasabb korszakát élte az egyház, ami egészen a tridenti zsinatig, azaz a bekövetkező reformokig tartott. A következő korszak a 18–19. század, a felvilágosodás és szekularizáció kora, amikor a szentté avatásra, a csodákra kissé szkeptikusabban tekintettek, ebben a közegben a pápák szentté avatása sem volt evidens. 

Ha már az imént szóba hozta a vértanúkat: más keresztény felekezetek hívei is elszenvedtek vértanúságot, például a 17. század során gályarabságra ítélt protestáns lelkészek. Elképzelhetőnek tartja, hogy egyszer ők is szentek lehessenek?

Nem tartom kizártnak, mindenesetre ez egy komoly előrelépés lenne a katolikus egyház velük szembeni megítélését tekintve. A vallásháborúk idején, a hit védelmében ítéletük pozitív cselekedetnek tűnt a korabeli katolikus mentalitás számára, mondván, a tévtanítás terjedését akadályozzák meg a lépéssel. Emlékeztetnék ugyanakkor arra, hogy amikor II. János Pál pápa Magyarországon járt, be nem iktatott programként elment és megkoszorúzta a gályarabságra elhurcoltak emlékművet a Debreceni Nagytemplomnál – kvázi elismerve a rabok tanúságtételét ebben az ökumenikus párbeszédben. 

Úgy vélem, protestáns oldalról emelkedne nagyobb akadály, mert a szentség mint fogalom a hitrendszerükben nem kap helyet. 

Ugyanakkor katolikus részről is mindmáig fennáll egy komoly akadály: a hatályos eljárás szerint minden jelöltnek valamennyi írását meg kell vizsgálni, nem található-e bennük olyan, amely a katolikus tanítással ellentétes. Egy protestáns lelkész esetében kicsi esélyt látok arra, hogy ennek a kritériumnak megfeleljen.

Ferenc pápa 2013–2025 között 942 személyt avatott szentté és 1541 embert boldoggá. Nem devalválja e nagy szám a szentté avatás intézményét?

Jogos a felvetés, de nem Ferenc pápa járt ebben az élen, hiszen II. János Pál volt az első egyházfő, akinek pápasága alatt ezres nagyságrendben került sor boldoggá és szentté avatásra. Már az ő életében megfogalmazódtak kritikák, hogy leértékeli a szentség fogalmát, ha ennyien lesznek boldogok és szentek. Egy anekdota szerint egy újságíró felkereste II. János Pált, és a szemére vetette az előbb megfogalmazott kritikát. A pápa válaszul elküldte a rítuskongregáció főrelátorához, aki a szentté avatási ügyeket kíséri, hogy kérje el az asztalán heverő hatalmas aktakupacot, tanulmányozza át az iratokat, és ha végzett, menjen vissza a pápához, mondja el a véleményét, méltóak-e azok az ügyek a szentté avatáshoz. 

Pár hét múlva visszatért az újságíró a pápához, és bevallotta: az iratokat olvasva világossá vált számára, hogy azok olyan életutak, tanúságtevő életpályák, amelyek alkalmassá teszik a személyeket arra, hogy szentté avassák őket. A pápa így felelt: ezek voltak azok az ügyek, amelyeket félretettünk, mert az egyház kritériumai szerint nem bizonyítható be a bennük szereplő személyekről egyértelműen az életszentség. 

Angelo Amato bíboros, a rítuskongregáció egyik korábbi vezetője pedig úgy reagált azokra a kritikákra, amelyek a kongregációt „szentgyárként” jellemezték, hogy elfogadja az elnevezést, azzal a kitétellel, hogy a kongregáció minőségi gyár, ahol a minőségi gyártásra törekszenek. 

Minek köszönhető ez a szemléletváltás az egyház részéről?

Egyrészt a 20. század során számos boldog és szent a különböző diktatúrák vértanúi közül került ki, számuk a megelőző évszázadokhoz képest megnövekedett. Ez is indokolja a szentté avatások számának emelkedését. Másrészt a II. vatikáni zsinatot követően az egyházkép változásával, a laikusok szerepének elismerésével láthatóvá kívánták tenni, hogy minden egyes ember életszentségre hivatott, s mivel nem lehetetlen azt elérni, minél szélesebb körből igyekszik az egyház felmutatni ilyen életpéldákat. 

A fiatalon elhunyt, az „internet védőszentjeként” ismert Carlo Acutis szentté avatásának is ilyen üzenete van?

Ha Ferenc pápa halála nem szól közbe, a szent év kapcsán az egyik fő ifjúsági program lett volna Carlo Acutis szentté avatása. Az ő és a hozzá hasonló tizenéves korában elhunyt, szentté avatottak példája azt üzeni: a modern életkörülmények között egy fiatalember is képes olyan érett keresztény életet élni, olyan tanúságtevő istenkapcsolatra szert tenni, ami kisugárzik a környezetére, és olyan tisztelet övezi halálakor, ami kiindulópontja lehet a szentté avatásának. Ez egy üzenet a fiatalok számára: nincs olyan életkor és állapot, amikor lehetetlen lenne életcélként kitűzni a szentté válást. 

Zarándokok a Szent Péter téren, II. János Pál és XXIII. János pápák szentté avatása előtti napon, 2014. április 26-án a Vatikánban– Forrás: Profimedia – Red Dot

Mit jelent manapság az emberiség, a kereszténység számára, ha valakit szentté avatnak? Mit ad az intézmény a katolicizmusnak korunkban?

A szentté avatások a történelem folyamán mindig valamilyen üzenetet, tanítást hordoztak. Olyan ideált próbáltak felkínálni az adott társadalmi közegben, aki példa lehet a társadalom számára. Nyilvánvaló, hogy a középkori keretek között a szent uralkodó, püspök vagy szerzetes esetében tudták jobban megragadni az idol szerepét, míg a modern korban megnőtt a laikusok példája az egyházban. 

Ha tágabban értelmezzük: az egyház mind gyakrabban mutat be olyan életutakat a szentek életén keresztül, amelyek akár világi értékrend szerint is elfogadhatók, megbecsülendők és követhetők. 

Társadalmi igazságosság, felebaráti szeretet, szociális érzékenység kerül általuk reflektorfénybe. A katolikus „többlet”, hogy az egyház szerint az egyház közössége nemcsak az élőkből áll, hanem a már megholtakból is. A szentek pedig életútjuknak köszönhetően azok, akikről kvázi teljes bizonyosággal állíthatjuk, hogy üdvözültek, és mint ilyenek, közben tudnak járni az evilágban élők érdekében.