Feministának lusta – észak-budai sanzon

„Csilla csak azért nem feminista, mert lusta!” – mondta a barátnőm férje, amikor ehhez a cikkhez inspirációkat gyűjtve felvetettem, vajon minden anya magáénak érzi-e a harcot az esélyegyenlőségért a munkaerőpiacon. Érdekelt az is, milyen hatással vannak a családpolitikai intézkedések a gyermekvállalásra egy hagyományosan keresztény, nagycsaládos közegben. A válasz egyszerű: a családok anyagi megbecsülésének jóleső érzésén kívül nagyjából semmilyennel – nem mintha ez mellékes lenne persze, csak itt nem az állam hozzáállásától függ, hogy megszületik-e egy gyerek vagy sem, ahogy negyven éve sem ettől függött.

Kép: Unsplash
Kép: Unsplash

Kép: Unsplash

Csilla nem akadt ki a férje véleményén, egyrészt, mert van humorérzéke, másrészt neki se kell a szomszédba menni egy kis beszólásért. Vele együtt mindenki jót nevetett az asztaltársaságban, mivel tudtuk, hogy a férje mire gondolt: három kicsi gyereke kitölti annyira az életét, hogy ha megadatik napi egy vagy két óra csend alvásidőben, akkor – a kisiskolásoknak tartott heti két kosáredzésen kívül – nem akarja magát a társadalom által is elismerten hasznossá tenni. Amúgy már az anyukája is ilyen volt: diplomásként otthon maradt vele és négy testvérével, amíg az édesapjuk a vállalkozását építette. Csilla más oldalról is kapja az ívet rendesen: a kozmetikus például jelezte neki, hogy ő úgy tudja, négy gyerek az ideális. Ez egy ilyen környék…

Mielőtt megsajnálnánk Csillát mint a gyermekei, egy vicces férj, a kotnyeles kozmetikus és egyáltalán, az egész begyöpösödött, patriarchális, konzervatív magyar modell áldozatát, gyorsan leszögezem: a férje otthonról dolgozik rugalmas munkaidőben, és elég tevékenyen részt vesz a gyerekei – és így a felesége – életében. (Talán ezért is mer ilyenekkel viccelődni.)

Mielőtt pedig az apa családi munkájában mélykonzervatív testvéreim a lopakodó liberális-feminista összeesküvés egy, már a konzervatív családmodellt is mételyező (a világot felforgató, férfi-és női szerepeket elmosó, stb., stb.) jelét sejtenék, előjövök a farbával: ez a környék egyike a legkonzervatívabb budai területeknek, ahol egy masszív keresztény, nagycsaládos, középosztálybeli, értelmiségi réteg alkotja a lakosság meghatározó részét, amelynek önazonosságában és önmeghatározásában, így életvitelében is szubsztanciális az első két jelző.

Komolyan veszik a házastársi eskü szövegét: szeretik egymást és kiveszik a részüket egymás életéből, jóban-rosszban.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden rózsaszín: pusztán arról van szó, hogy a keresztény értékrend és életérzés – és az, hogy ezek beváltak – meghatározó szervezőerő ezen a környéken. Egymást érik a házaspári közösségek, templomi családos közösségek, ministráns közösségek, lelkiségi mozgalmak csoportjai, cserkészcsapatok; fontos érintkezési pont a katolikus óvoda, az ökumenikus iskola, az asszony-imaközösség – amely a rendszeres közös imák és beszélgetések mellett gondoskodik a gyermekágyas kismamáknak ebédről – és a férfi-imaközösség.

A humánerőforrás itt nagy érték; a pénzkereset célja általában nem a dubaji szelfi, hanem egy a jövőért is felelősséget vállaló életmód finanszírozása.

Mindenki máshogy csinálja

Persze a hétköznapokban mindenkinek más az útja. A legtöbb anya itt abban hisz, hogy összességében úgy a legjobb mindenkinek – beleértve saját magát is –, ha otthon van a gyerekekkel, és mivel az egyik szoptatás befejezése után nagyjából rögtön újra szülni fog, nem a tanult hivatására összpontosít a kisgyermekes korszakban. Ehhez persze hozzátartozik, hogy sokan tanárok, vagy segítő hivatást választottak annak idején, így ha nagyon akarnak, tudnak heti néhány órát a végzettségüknek megfelelő dolgokkal foglalkozni. Persze nem mindenkinek megy ez bűntudat nélkül, de a beidegződések (tudniillik, hogy a család mellett másra is vágyni nem illik) kevésbé tapasztalhatók itt, mint olykor más típusú keresztény közösségekben, ahol az anya mindent is elbír (mert már az anyja is elbírt, a nagyanyjáról nem is beszélve), természetesen mosolyogva.

Kép: Goodfreephotos

 

Vannak apák, akik a munkájuk jellege miatt megtehetik, hogy jelentékenyen részt vesznek a család életében (nem takaróznak a „férfi-szereppel”, pont azért, mert igazi férfiak), és vannak, akiknek erre nincs lehetőségük. Vannak édesanyák, akik ezt elfogadják, és vannak, akik változtatnának rajta, mert nehéz egyedül vinni a családi élet oroszlánrészét.

Mégsem alternatíva a könnyebb élet kevesebb gyerekkel. Ez egy olyan réteg, ahol tényleg nem alternatíva, mert a gyerek ajándék, nemcsak a családnak, hanem az egész közösségnek. A világ pedig miattuk lehet jobb, nem az elméleti szakemberek okoskodásaitól.

Lestrapált keresztény anyák – és a sárga turbán

„Cucukám, nézzen rám. Ez így nem mehet tovább, úgy festek, mint egy négygyerekes, lestrapált, keresztény anya” – kérlelte Esterházy Péter édesanyja a „befejeződött” labdarúgó karrierje után kalapszalont nyitó Bozsik Imrét, hogy adjon már neki valami nagyon extrát. Legalábbis az író így tolmácsolta a Semmi művészetben. Egy sárga turbán lett a megoldás, de most nem is ez a lényeg, bár akárhányszor eszembe jut ez a rész a könyvből (és gyakran eszembe jut, valószínűleg azért, mert nagyon is tudok azonosulni vele), mindig elkezdek sóvárogni egy kis bátorság után, ami nélkülözhetetlen lenne egy kanárisárga turbánhoz.

Persze attól még lestrapált, keresztény anya maradnék, és semmi pénzért meg nem válnék ettől az áhított és végül elért státusztól.

Három, négy, öt vagy éppen hat gyereket valódi szeretetben nevelni nyelvekkel, zenével, sporttal, és még a házasságot is szinten tartani, bizony strapás. Már nem emlékszem, hogy pontosan hol és ki, de egy női szerző rettentően kiakadt az „Egy nap” című magyar filmen, amely egy háromgyermekes anya egy napját mutatta be. Merthogy ő is fáradt, pedig nincs gyereke, viszont sokat dolgozik, meg tanul, vizsgázik, miegymás, írta a kritikájában. Talán maga sem tudja, valójában miért zavarja, hogy kismillió másik mellett született egy film az anyaságról is – ezzel senki nem vitatta, hogy gyerekek nélkül is el lehet fáradni, le lehet strapálódni. Mégis, minőségében más lestrapáltság az anyáké, hiszen évekig napi huszonnégy órás szolgálattal jár, nem feltétlenül tudnak elmenni szabadságra, ha kifáradtak, vagy kilépni a gangra elszívni egy cigit, ha felhúzták magukat egy ilyen „Egy nap”-típusú filmen.

Ezek a „lestrapált keresztény anyák” – minden politikai ambíció és megnyilatkozás nélkül – megfogható módon formálják a társadalmat: generációk óta „sok” gyereket nevelnek, akik bizony újratermelik magukat, miközben kultúrát – vele közösségi öntudatot és felelősségérzetet – szívnak magukba.

Sárga turbánnal vagy anélkül, a társadalomnak egyfajta kovászát etetik nap mint nap. Persze eközben nincs idejük és energiájuk felháborodni princípium-kinyilatkoztatásokon, meg nem biztos, hogy eljut hozzájuk a tenyészkancázás, jellemzően középületek falát sem dobálják meg festékbombával, hogy felhívják a figyelmet az „élhetetlen” magyar viszonyokra.

Hozzáállás kérdése, hogy kinek mi éri meg. Ennek a területileg elszórtan élő, de egymással mégis intenzív kapcsolatban álló közösségnek megéri áldozatokat vállalni a nagycsaládért, és ezzel elég sokat dobnak be a közösbe.

Az egyik anyatársam, akinek a férje a saját vállalkozása mellett komoly társadalmi és tudományos feladatokat is vállal (szóval az asszony viszi a hátán a nagycsaládot, amelynek tagja egy tüneményes downos kisgyerek is), azt mondta, hogy pillanatnyilag teljesen jól van ez így – és tudja, hogy ha nem lenne jó neki, akkor megoldanák a férjével, hogy máshogy legyen.

Befejezés

Igen, én is láttam már olyan nagycsaládból érkező fiatalt, aki azt mondta, hogy rossz élmény volt az egész, és eszébe sincs gyereket szülni – de még ennél is több egykét, akik azt mondták, ők meg akarják adni a gyereküknek azt, amit ők nem kaptak meg: a testvéreket. Persze vannak boldog és elégedett egykék is, tudom, a variációk száma korlátlan – én azonban most a magát évtizedek óta tudatosan és viszonylag derűsen újratermelő, bővülő észak-budai keresztény nagycsaládos rétegről írtam.

Aki nem hiszi, járjon utána!

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti