EP-választások és a „jobboldali szellem”, avagy a náci-kártya kijátszása

Már jó ideje nyilvánvaló, hogy az egymással legélesebben szemben álló két fél: egyrészt a magukat szuverén nemzetállamokként, továbbá keresztény berendezkedésű és értékrendű, családban és közösségben gondolkodóként definiáló tagállamok; másrészről pedig a liberális, szekuláris, globális szemléletet valló, nemzetek fölötti szorosabb együttműködést szorgalmazó tagállamok.

Ez a törésvonal pedig nem csupán Nyugat és Kelet között húzódik, hanem egybeesik az Unió gazdaságilag fejlett és kevésbé fejlett térségei közötti választóvonallal is.

Azt is látni kell, hogy az előző csoport jelentős részben megegyezik a XX. század nagy gyarmatosítóinak körével, a világháborúk győzteseivel, és akik az elmúlt évtizedekben több millió embert fogadtak be volt gyarmataikról. Az értékrendről és belügyekről szóló uniós vitákban a pénz (itt: Kohéziós Alapok) is egyre gyakrabban válik politikai gumibottá: „álljatok be a sorba, különben nincs több pénz” – mondják a másként gondolkodóknak. Holott a gazdaságilag kevésbé fejlett tagállamok éppúgy megnyitották piacaikat az anyagilag tehetősebbek előtt, gyakran a hazai termelés kárára, miként azt az előzőek tették. Hasonlóan faramuci érvelés lenne, ha a gazdaságilag kevésbé acélos tagállamok részéről olyan érvelések hangoznának el, miszerint „fizessetek nekünk többet, mert elárasztottátok a kontinenst irreguláris migránsokkal és veszélyes iszlamistákkal, akikből mi nem kértünk”.

A „náci kártya”

A szociáldemokrácia – és általában a baloldali pártok – jelentős, szavazatcsökkenésben is mérhető válsága a nyugati országokban részben a szükséges ideológiai megújulás elmaradásával és a tömeges bevándorlás okozta súlyos társadalmi feszültségekkel magyarázható. Mintha egyre nőne az űr a politika által adott válaszok és a valóság között – hallottuk már számtalanszor. Ezt természetesen a politikusok is érzékelik, amikor a politikájuk által előidézett, teljesen jogos népharaggal szembesülnek. Ezért is érezhetik szükségét annak, hogy mind pszichológiai, mind pedig retorikai szinten sokkal hevesebb érzelmek kiváltására törekedjenek a kialakult helyzetre adott válaszaikban, ezért alkalmazzák a fasizmust, nácizmust idéző párhuzamokat.

Ilyen párhuzamokat vonni nem csupán durva relativizálása a történelemnek, hanem az említett időszakok áldozatainak politikai célokra történő cinikus felhasználása is egyben.

Emellett megsérti mindazon országok méltóságát is, akik mind a mai napig bőrükön érzik a világháború(k) következményeit.

Hasonlóképp ilyen, a jelenséget relativizáló megnyilvánulás az antiszemitizmus vádjának cinikus és szelektív alkalmazása, mivel aktuális felmérések szerint az európai antiszemiták jelentős része muzulmán hátterű, vagyis nem elhanyagolható arányban olyanok is érintettek, akiket Európa befogadott a liberális bevándorlási politikának köszönhetően. Tavaly decemberben jelent meg az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének második felmérése az Európai Unió tagállamaiban érzékelhető antiszemitizmusról: a felmérés alapját 12 tagállam 15,500 lakosa képezte.

A felmérés megerősíti, amit sokan tudnak, de kevesen mernek kimondani: az európai antiszemitizmus főként muzulmán hátterű személyek körében erős, őket kevéssel lemaradva egyes baloldali beállítottságú körök követik.

Azon válaszadók szerint, akik az elmúlt öt év során valamilyen antiszemita zaklatást tapasztaltak, az „elkövetők 30 százaléka muzulmán volt, 21 százalékuk baloldali nézetet vallott, és 13 százaléka jobboldali szemléletű volt.”

A jobboldali szellem

A kampány hangulatát már év elején megalapozva és remekül időzítve (január 27-én, a holokauszt nemzetközi emléknapján), harminc európai baloldali és liberális beállítottságú közéleti értelmiségi írt alá és tett közzé egy nyilvános petíciót „Már ég a ház!” címmel, amelyben az európaiakat arra szólítják fel, hogy egy toleráns, befogadó, multikulturális és egyesült Európáért küzdjenek, szemben a „kontinens sírásóinak” kikiáltott, nemzetállamokban gondolkodó országokkal. Az aláírók közt található több Nobel-díjas író (Mario Vargas Llosa, Milan Kundera, Elfride Jelenik, Herta Müller), magyar vonatkozású aláírói Heller Ágnes és Konrád György.

Kép: Wikipédia

A szinte kivétel nélkül mind baloldali eszméket valló aláírók disztopikus és drámaian fekete képet festenek Európa jövőjéről, amennyiben tovább erősödnek a számukra „emelkedő, habzó, piszkos áramlatot” jelentő, nemzetben gondolkodó (és a korlátlan bevándorlást ellenző, a liberalizmus jelenlegi műfaját elutasító és a keresztény értékek szerint élni kívánó) áramlatok a kontinensen. Említik az immár szinte kötelező párhuzamot az 1930-as éves fasizmusával és totalitarianizmusával, amit a szövegkörnyezetben használt erőteljes kifejezések („elpusztulunk”, „megfulladunk”) hivatottak erősíteni.

Azóta Európa-szerte egyre csak inflálódtak az ehhez hasonló jelzők és érvelésnek csúfolt szavak a politikai kampányokban. „Az idei EP-választás a demokrácia vagy a szélsőjobboldal közötti választásról szól” – nyilatkozta a svéd szociáldemokrata párt legesélyesebb jelöltje, Heléne Fritzon. Egy másik interjúban hozzátette azt is, hogy az „olyan” országoknak, mint Magyarország és Lengyelország nem kellene kapniuk „egy fityinget sem” az Unió költségvetéséből. Korábban a svéd szociális ügyekért felelős miniszter hasonlította a magyar kormány által beharagozott családpolitika újabb lépéseit a „harmincas évekhez” (értsd: Náci-Németország). Ez csak két példa, akadna több is.

A „jobboldali szellem” egyre kreatívabb és színesebb alkalmazása nem más, mint annak a burkolt beismerése, hogy nincs több megalapozott érv, ami az adott politika folytatása mellett szólna.

Hogy nem maradt más hátra, mint egy heves érzelmekre apelláló riogatással szőnyeg alá seperni dilettáns politikai erők által okozott egyre nyilvánvalóbb társadalmi feszültségeket és elégedetlenséget.

Ki az európai hazafi?

Európai történelmünk során többször megtapasztalhattuk a kudarcba fulladt birodalomépítési törekvéseket, amikor a túlerőben levők érezték magukat kompetensebbnek a kisebb államoknál a döntésekben – egy ilyesfajta magatartás köszön vissza most is. Részben a kiskorúsítás, részben a be nem vallott lenézés ötvözete. Ezért az EP-kampány egyik gyakran elhangzó érve, hogy majd egy adott párt védi meg az európai demokráciát a „szélsőjobbtól”. A fent említett petícióban is azt állítják magukról az aláírók, hogy ők „az európai hazafiak”, akik majd megmentik a kontinenst a jobboldali szellemtől.

Én úgy gondolom, hogy azok a hazafiak, akik a – nem jó irányba ható ideológiai elképzelések és politikák miatt – idáig jutott Európát, ezen belül pedig a saját közösségeiket próbálják megmenteni, támogatni, erősíteni, felvirágoztatni. Amíg még lehet, amíg még bírjuk. A szavazás ezért mindannyiunk felelőssége.