„Én igavonó ló vagyok, ő szamuráj harcos”

– Hogyan találkoztatok? 
István: Ugyanahhoz az énektanárnőhöz jártunk, bár én egy kicsit korábban – pont váltottuk egymást. Aztán jött 2009 nyarán a szombathelyi Bartók Fesztivál, ahol a Kékszakállú volt terítéken. Ági a kurzus résztvevője volt, engem meghívtak, mert nem volt elég Kékszakállú, így nagyjából egy hét után becsatlakoztam kisegíteni a társaságot. Felküldtek kettőnket a színpadra, hogy valamelyik részt vezessük együtt elő. 
Ágnes: Mentünk fel a színpadra, amikor István odafordult hozzám – miután már vagy tízszer be lettünk mutatva egymásnak, igaz, sok év távlatában –, hogy „ne haragudj, te ki vagy?”. Azóta egy életre megtanulta, hogy ki vagyok. Még egy hétig tartott ez a kurzus, aztán a zárókoncert után elment a társaság egy buliba, ahol hajnalban István odajött hozzám: hallotta, bejutottam a Domingo-versenyre (ami egy héttel később Pécsen volt), és találkoznék-e ott vele, mivel ő pécsi.

A helyszínre mindketten előbb érkeztünk, így mind a ketten először egy közeli könyvesboltba mentünk be, ahol össze is találkoztunk… Attól a naptól kezdve együtt vagyunk. 

– Ágnes énekesi hivatása előtt teológus lett, István orvos. Ez a művészeten túli perspektíva hogyan ad hozzá az életetekhez? 
István: Nekem előbb volt az orvosi hivatásom, tanítottam is az egyetemen, de az éneklést is nagyon komolyan gondoltam. Az egy hosszú, sok éven át tartó folyamat volt, hogy merre induljak, van-e annyi az éneklésben, hogy érdemes legyen egy életet rászánni. Elmentem jó néhány nemzetközi versenyre, ahol nyertem is díjakat. Az egyik verseny után kaptam Olaszországba, Torinóba egy meghívást. Akkor azt mondtam, ha nem próbálom meg, biztos, hogy később szemrehányást tennék magamnak. 
Ágnes: István szülei állatorvosok, nekem apukám orvos, a testvéreink orvosok, így ez is közös pont nálunk. Szükségünk is van arra, hogy ne csak „egyutas” legyen a partnerünk. István a pandémia alatt orvosként dolgozott, az alapellátásban ügyeletet vállalt. 
Én pont a megismerkedésünk után, szeptemberben kerültem a maglódi gyülekezetbe mint „bekebelezett lelkész”, vagyis olyan valaki, aki nem vezeti a gyülekezetet, de szolgálatokat végez ott. Ha valami stabil az életemben, az a hitem. Az a bizonyosság tart meg minden helyzetben, a mélypontjaimnál is, hogy az Isten a lehető legjobbat akarja nekem. Amikor megkérdezik, hogy mivel foglalkozom, azt mondom, hogy református lelkész és operaénekes vagyok (ebben a sorrendben). Előbb lettem református lelkész, és ez az alapidentitásom nem változik meg éjjel vagy egy beszélgetés közben, vagy a színpadon állva sem – akkor sem, ha egy feslett lány szerepét játszom. Amikor például készülök egy igehirdetésre vagy írok a Bibliaolvasó Kalauzba, illetve kutatási anyaggal foglalkozom, fontos, hogy István hozzá tudjon szólni. 
István: Rengeteg új információt és új látásmódot hoz az életembe az ő lelkészsége.

Ági minden értelemben gyűjtögető: gondolatokat is begyűjt, felhalmoz, amiről én mindig értesülök, mert megosztja velem. Jó néhány gondolata engem is megragad, elmélyülök bennük, néha még jobban is, mint ő. 

Ágnes: Nemrég doktoráltam teológiából, előtte, 2017-ben én írtam az Énekek éneke-magyarázatot a Reformáció ötszázadik évfordulójára tervezett, de még egyelőre ki nem adott új Jubileumi Kommentárba. Hajlamos vagyok úgy dolgozni – főleg amíg nem voltam anya –, hogy nekiülök a munkámnak, bekészítem a kávét, és hajnali 5-kor sem hagyom abba, ha rajtam múlik. István viszont ezt nem tűri, mert ezzel ártok magamnak, és este bejön szólni, hogy „idő van”. Elolvassa a napi penzumomat, aztán leállít; de említhetném a prédikációimat is, amikor igehirdetésre készülök: nagy segítség, hogy egy másik hívő ember látja ezeket a szövegeket, és javaslatot tud adni, mit gondoljak át újra, mielőtt egy szélesebb „közönséghez” eljutna. 

– Közös döntés volt, hogy beszéljetek Ágnes betegségéről? 
István: Ági rendkívül szuverén és extrovertált ember, aki nagyon sok mindent mutat meg magából – néha ezt szóvá is szoktam tenni –, de annak kifejezetten örülök, hogy beszél az endometriózisról, mert ez most egy nagyon súlyos probléma, sok nőt érint. Ági története sokaknak erőt adhat. 
Ágnes: Miközben a legnagyobb mélységeket jártuk meg, fontosnak tartottam a kiállást. Legelőször a régi iskolámban, a Kecskeméti Református Kollégium Gimnáziumában tartottam előadást egy egészségnapon. Sok lányban felmerült, hogy érintett lehet, elmentek orvoshoz, és a mai napig felhívnak ebből a gimiből útmutatásért. Minél hamarabb derül ki ez a betegség, annál könnyebben kezelhető, annál kevesebb fájdalmat kell átélni, annál kisebb műtétre van szükség.

Az én kamaszkorom, fiatal felnőtt korom gyakorlatilag ráment erre a betegségre, 40 éves korom óta érzem jól magam. Azt is el kellett fogadnom, hogy úgy tűnt, nem lehet gyermekem. 

– Milyen változásokat hozott ez a betegség egyénként és párként? Milyen volt ezt az utat nőként megélni és férfiként végigkísérni? 
István: Miután először találkoztunk Pécsen, másnap lett először nagyon rosszul Ági. Ez a betegség végigkísérte a kapcsolatunkat, most, az utolsó pár évben van ebben egy nyugvópont. Mindenki, aki endometriózisos hölggyel él, tudja, hogy ez embert próbáló a férfi részéről is, mert nagyon sok fájdalommal jár. Ezt látni úgy, hogy nem tudunk segíteni, megterhelő. 
Ágnes: Az endometriózisból nem lehet meggyógyulni, nyugvópontok vannak. A kisfiam kétéves, de még mindig szoptatom, ez is egy védelem általában. A tíz évvel ezelőtti, kilenc és fél órás nagyműtétem előtt azt mondták, ha túlélem, sztómazsákom lesz, szóval tényleg a legvégsőkig viszi el az embert… Az erősödött meg bennem, hogy mindenért hálásnak „kell” lenni, és mindent az életben átkeretezni. Például a kisfiam még mindig nagyon sokszor ébred fel éjszaka, van, hogy hatszor, nyolcszor, tízszer is, de mindig arra gondolok, hogy milyen csodálatos, hogy van kiért felkelnem, és nem arra, hogy éppen mennyire fáradt vagyok. 
István: Számomra nagyon fontos lett a tolerancia, az elfogadás, az élet törékenységének felismerése, és ebből fakadóan az is, mennyire lényeges megélni és megbecsülni azokat a pillanatokat, amelyek örömteliek. Nem örülünk annak eléggé, hogy egészségesek vagyunk! 
Ágnes: Még egy fontos dolgot hozott a betegség a nőiességem terén: egy belső, szülői hang hatására azokat az alkotótevékenységeket, amelyeket nagyon szerettem végezni, nem csináltam, mondván, „ez időt vesz el, neked feladatod van, arra koncentrálj”. Aztán volt egy terapeuta, aki azt mondta, az a nő, aki szeret alkotni, de nem teszi, megbetegíti a méhét. Ezután megengedtem magamnak, hogy alkossak: rajzoljak, hímezzek, hagyjak magamnak erre is időt – a mai napig mindent megteszek, hogy beleférjen ez is a napjaimba. Korábban sokkal inkább férfienergiákkal éltem, lelkészként is – ez is alapvetően egy férfias szerep –, de a tudományos élet is ilyen, ami felé elmentem, ahogyan az énekes lét is: színpadon lenni, kitenni magad, karriert építeni. Az alkotással megengedtem a lágyságot, az elfogadást, a befogadást. A pszichoterápiát egyébként mindenkinek kötelezővé tennem, mert az önismeret fél gyógyulás, és mindenkinek van miből gyógyulnia, akkor is, ha vannak fizikai tünetei, és akkor is, ha nincsenek. 

– Mit értékeltek a legjobban egymásban? Miben hasonlí­totok, és hogyan élitek meg a különbözőségeiket? 
Ágnes: Amikor Antossal várandós voltam, annak az első fele maga volt a paradicsom, a második fele viszont a pokol. Emlékszem rá, hogy fájdalmas volt, de ma már nem tudom felidézni a testi érzetét, viszont az az öröm, eksztázis, amikor először érintettem meg a kisfiamat, felidézhető a testemben is. 
István: Ági alapvetően is egy örülni tudó ember. Én kicsit szemlélődőbb, introvertáltabb vagyok, de örülni én is szeretek. Ágitól erről sokat tanultam. A mi egyik kulcs­szavunk a fejlődés, és ez az élet sok területére értendő. A szakmai-művészi életünket tekintve a legjobb és legszigorúbb kritikusom Ági. Ha eljön valamit megnézni, és azt mondja, hogy az rendben van, akkor megnyugszom, ha azt mondja, hogy javítsak valamit, akkor megsértődöm esetleg, de kijavítom. Szellemi szinten is sok inspirációt, segítséget, „löködést” kapunk egymástól, de a testi egészség területéről is elmondható ez. Kell foglalkozni a fizikummal, mert ha ez nincs meg, az ember nem tudja elvégezni a dolgát, amire hivatott. Ezt Áginak nagyon kemény volt megtanulnia. 
Ágnes: Igen, mert alapvetően van egy jó („külső”) genetikám, ami nem kényszerített rá, hogy mozogjak, a „belső” genetikám viszont nagyon igényli a mozgást.

István azt mondta, „ha nem mozogsz, ne csodálkozz, hogy beteg vagy”, ő ebben nagyon szigorú volt velem, a gyógyulásom érdekében. 

István: Én egy igavonó ló vagyok, amelyik megy, és felszántja a földet; bármibe is kezdek, végigcsinálom. Ági pedig olyan, mint egy szamuráj harcos: amikor eljön az idő, két perc alatt minden erejét mozgósítja. 
Ágnes: Mondok egy példát. Tavaly március 15-én kiderült, hogy a doktorimhoz kell egy német nyelvvizsga, 16-án már elmentem egy tanárhoz, és augusztusban levizsgáztam, gyerek mellett. 

– Mi adott erőt nektek a várandósságnak ennek a második, nagyon nehéz részében, amikor a fájdalmak minden addiginál erősebbé váltak a kisbaba növekedésével? 
Ágnes: Az, hogy a kisfiunk van és lesz, mindent felülírt. Úgy fogtak bent a kórházban, hogy Istvántól el sem tudtam köszönni. Ez nagycsütörtökön volt, húsvétkor megindult a szülés, de ezt még vissza tudták tartani, két hét múlva született meg Antos. Sajnos életmentő császármetszésre volt szükség. Kisfiunk neve, az Antos az Antal régi magyar változata, azt jelenti, hogy fejedelemherceg, a második neve, a Sámuel pedig bibliai utalás: Anna, az édesanyja meddő volt, és imádkozott Istenhez, hogy gyermeke lehessen, az Úr pedig vele volt, és megkapta Sámuelt. A név jelentése: az Úr meghallgatott. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A cikk támogatója a Média a Családért Alapítvány.