Elfáradtunk, szeressetek minket így is!

Ha anya vagy, több esélyed van közelebb jutni magadhoz, mert a gyerekek néha kíméletlenül, marékkal tépik le rólad a héjakat. Nem életkor kérdése.

A kétnapos, aki nem akar rájönni, hogyan kellene táplálkoznia az anyja kisebesedett mellbimbóiból, és ezzel a kétségbeesésbe hajszol. Az öthetes, akinek fáj a hasa, és nem tudja elmondani neked, hogy mitől, mert ő maga sem tudja (meg beszélni sem tud). A féléves, akin kiütések lesznek, aki ugatva köhög, aki nem úgy fejlődik, aki túl kevés kiló. A hároméves, aki magára rántja, beleesik, beledugja, kihúzza, összetöri. Az ötéves, akinek nyoma vész a tömegben, aki megtanítja tüzet rakni a többieket az óvodában, aki nem szeret téged, mert nem a rózsaszín masnit kapta reggel a hajába, hanem a fehéret. A kisiskolás, aki hazaszökik, aki elveszti, aki nem akarja, aki máshogy akarja, akinek nem elég, akinek nem elég jó. A kiskamasz, aki szerint hülye vagy, minden anyukánál hülyébb, nagyon ciki, ultragáz. A középiskolás, aki jobban tudja, jobban érti, akinek több kell, akinek ötletei vannak, aki máshogy szeretné. Aki keresi a határaidat, aztán megsértődik, ha megtalálja. Akinek muszáj kipróbálni, aki röhög az egészen, aki veszélyes játékot űz, akinek megszakad a szíve, aki elfordul magától, akinek jobban fáj, mint neked. A felnőtt, aki máshogy, máshol, másvalakivel szeretné folytatni. Aki hátat fordít, aki csak akkor jön, ha baj van, aki akkor se jön, aki már nem hozzád fordul a bajával.

Hámlik a sok hagymahéj, bokáig, térdig, derékig járunk benne. Hullik cserepekre, szilánkokra, rögökre, morzsálódik, porlik, pereg.

Önképünk hamis rétegeit senki nem bontja le rólunk gyorsabban és határozottabban, mint a saját gyerekeink.

Senki nem okoz annyi fájdalmat, de annyi örömet sem, mint ők. Tanulhatunk bármennyit, bölccsé csak a saját gyerekeink tesznek bennünket, és csak akkor, ha hagyjuk. Ha hagyjuk, hogy bontogassák rólunk az álarcokat, a rosszul kitűzött célokat, megfelelni vágyásokat. Ha észrevesszük, hogy ők aztán igazán csak a szívünkhöz keresik az utat a héjazaton keresztül, néha óvatosan, sok szeretettel, néha türelmetlenül, fájdalmasan. És ha hagyjuk ezt nekik.

Mert hát kinek a szívét is ostromolják, amikor velünk vannak itt összezárva lassan hét hete? Barátok és barátnők, kortárs közösség, nagyszülők, unokatestvérek, tanárok, edzők, csoporttársak nélkül. Minket tesz próbára a dühük, amikor nem elég széles a szélessáv, nem működik a wifi és lefagy a Microsoft Teams. Amikor kedvük lenne a gépbe rúgni, belénk rúgnak.

Amikor elfogy az életkedvük, a miénkből pótolják.

És a legjobb, amit tehetünk, ha arra hajtunk, hogy ezek a hetek ne olyan emlékként maradjanak meg bennük, hogy milyen rémes volt a családdal összezárva lenni. Hogy legyenek jó emlékeik ebből az időszakból. Hogy megértettük, szerettük, feltöltöttük, megetettük, ruháztuk, szeretgettük őket. Akkor is, ha ez kiszolgálás és kiszolgáltatottság. Ha ez áldozatokkal jár. Ha elfáradunk tőle. Valid választás emellett dönteni.

Ötven nap összezártság a személyiségfejlődésünkben is nyomot hagy.

Beleadjuk magunkat a család életébe, anyaként, feleségként, háziasszonyként, dolgozó nőként, idősebb testvérként, legnagyobb gyerekként, felelősséggel, nem megúszva a munkát, a fájdalmat, a feladatot. És ha beleadjuk magunkat, elfáradunk.

Elfáradtunk. Szeressetek minket így is!

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.