„Van, amit csak a ráncok adnak vissza hitelesen” – Eifert János az arcok mögötti történetekről

Fotográfusként önnek mit jelent a valódi arc?

Amikor fényképezünk, a valóság adja a lehetőséget, hogy bármit megjelenítsünk, mégsem feltétlenül a valóságot mutatjuk meg. Az arckép vagy portré, az ember képmása a személyiség bemutatására is hivatott. A jó portré nemcsak felszínes külső jegyeket ábrázol – szép kalap, megannyi ránc, tiszta arc –, hanem az ember belső tartalmát is tükrözi. Ez a jellemrajz formai megoldásában sokféle lehet: egész alakos, szűk kivágású arckép, akár csoportkép. Kell némi tapasztalat vagy pszichológiai ismeret ahhoz, hogy akit nem ismerünk régóta, annak az arcát néhány másodperc alatt a „szeleteire bontva” egy jellemet rakjunk össze magunkban. És az még nem biztos, hogy az illető valós jellemrajza lesz.

Eifert János fotóművész – Fotó forrása: Eifert János gyűjteménye

Miben különböztek a múlt portréival szemben támasztott elvárások a maiaktól?

Yousuf Karsh, a 20. század egyik legnagyobb portréfényképésze híres művészek, politikusok megörökítésével történelmi körképet rajzolt. A nagyokról úgy készített fotót, hogy egy-egy ismert személyiséget összehozott a maga nimbuszával. Választott egy rá jellemző környezetet, beállította, megrendezte a portrét, akár egy színházi előadást vagy filmet, tehát a régi portrék sem elkapott pillanatképek voltak. Karsh 1941 decemberében fényképezhette Winston Churchillt a kanadai parlament két házának együttes ülésén tartott beszéde közben. Kétpercnyi időt kapott a felvétel elkészítésére. Churchill belépett a helyiségbe, a közvetlenül azelőtt meggyújtott szivarját szívva. Karsh nem akarta, hogy a szivar is a képen legyen, ezért odalépett Churchillhez: „Uram, itt egy hamutartó.”

Ezzel nem ért el eredményt, ekkor azt mondta: „Pardon!”, majd kikapta a szivart Churchill szájából, és ebben a pillanatban le is fényképezte.

A fénykép, mely a harcra kész Anglia szimbólumává vált, Karsh-t híressé tette. Az az erő és elszántság, amely Churchill arcán tükröződött – miközben kikapták a szájából a szivart –, megerősítette az angol nép eltökéltségét, amely épp akkor viselte a náci bombatámadások teljes súlyát. Az emberek imádták a képet, arra gondolva, hogy ez a rettenthetetlen tekintetű Churchill mondja nekik azokat a felkavaró hatású beszédeket.

Mindig is elfogadott volt, hogy a fotós mondanivalót szánjon egy portrénak, s annak érdekében alakítsa?

Jó példa erre Annie Leibovitz amerikai fotográfus, akinek az elsősorban zenészekről, táncosokról, színészekről és más hírességekről készült portréi nemcsak „arcfelismerő” képek, hanem fontos mondanivalót hordoznak. Ő volt a második fotós, akinek még életében önálló kiállítást szentelt a washingtoni National Portrait Gallery. Ikonikus képein éppúgy szerepel Michael Jackson, mint Susan Sontag, II. Erzsébet királynő, Mick Jagger, Patti Smith, a várandós Demi Moore meztelenül, a testére festett ruhában, Whoopi Goldberg egy fürdőkádnyi tejben fekve, felülről fotózva. 1980-ban John Lennont a halála reggelén fényképezte le, ahogy átöleli az ágyon Yoko Onót, ez lett az utolsó fotó az énekesről. Leibovitz készítette az első hivatalosan közölt fotókat Tom Cruise és Katie Holmes gyermekéről, Suriról (2006), de erős fotói születtek a Zelenszkij-házaspárról (2022) is. Képei pont azért a kedvenceim, mert az arcfelismerésen túl fontos gondolatokat, érzelmeket közvetítenek.

Önnek mi az ars poeticája?

Számomra játék a fotográfia. Nagyon komoly játék, ami jelenti a világ megismerésének lehetőségét, találkozásokat, új feladatokat és azt a szabadságot, hogy a gondolataimat a saját képi nyelvemen közölhetem. Nézni, látni, láttatni – ez a képíró, a fotográfus feladata, miközben egyensúlyozik a képzelet és a valóság peremén.

Szokták mondani, hogy a fotóművészet a pillanat művészete, de én hozzáteszem, hogy a gondolkodás művészete is.

Amikor lenyomjuk az exponálógombot, a pillanat töredékét rögzítjük, de ezt a mozdulatot egy egész élet tapasztalata, érettsége, társadalmi háttere, a közösség, ahová tartozunk, az élményeink mind befolyásolják.

Kép

Művész hangszerével, Dr. Déry Károly, 2025 – Fotó: Eifert János

A fotográfus tehát nemcsak dokumentál, hanem koncepción gondolkozik, tudatos döntéseket hoz…

Még az is kifejeződhet a fotográfus tudatos álláspontjában, hogy mikor nem fényképez. Mert vannak emberek, helyzetek, akik, amik olyan ellenérzést, tiltakozást váltanak ki belőlem erkölcsi vagy más okból, hogy nem örökíthetem meg őket. Nem állítok szobrot nekik az utókor számára. Amikor az 1800-as évek Amerikájában egy sorozatgyilkost halálra ítéltek, még a neve említését is törölték mindenhonnan – ennél nagyobb büntetést az akasztás mellett nem kaphatott. Hiszen látjuk: merényletek, robbantások, túszejtések történnek csak azért, hogy a gyilkos fölhívja magára a figyelmet, és átmenetileg a média fókuszába kerüljön. Ez az ő „beteljesülése”, miközben a cselekedete mélyen elítélendő.

Egyetért azzal, hogy amint egy el nem készült portrénak is üzenete van, úgy egy jó fotón a valódi arc túlmutat önmagán?

Az arc „viselője” a fotón sokszor szinte csak modellként működik közre, a róla készült portré több lesz, mint a nevéhez fűződő képmás. A világ tíz legjobb fotográfusa közé sorolt, általam is nagyra becsült, már elhunyt Tóth Istvánnak van egy csodálatos, 1970-ben készült, Nehéz út volt című portréja, amely egy idős, ráncos arcú parasztembert ábrázol. A típus a fontos, az életsors, amit megtestesít. Bence Pál 1948-as Bányaomlás című sorozatából pedig a Megmenekült… című portré kitörölhetetlen az emlékezetemből. Több tucat bányász hunyt el a bányaomlásban, amit a kép alanya túlélt, még pokrócot is terítettek rá, ahogy koszosan, fáradtan, riadtan előkerült.

Egy portrén egy kifejező arc olyan lehet, mint a színész arca, aki a filmben vagy a színházban előadja a ráosztott szerepet.

Korniss Péter Leltár című kiállításának egyik alanya pedig egy székely asszony volt, aki Budapesten árult valamit népviseletben, egy nejlonszatyorral a kezében, háttérben egy lakóteleppel. Az igazi ábrázolás az, amikor nem retusáljuk le a képről a nejlonszatyrot.

És mit gondol a ráncok, bőrhibák retusálásáról, ami a digitális korban igencsak uralkodó lett?

Régen ha valaki betévedt egy műterembe, és rendelt magáról egy portrét, természetes volt, hogy retusált képet kapott. Eltüntetve a zavaró ráncokat, akár 10–20 évvel megfiatalítva az ábrázolt személyt. Sokan akkoriban is elvárták, hogy szebbek legyenek, és a fotográfus nem szeretett volna illúziókat rombolni. Nyilván a világítással is játszunk, de nem az a cél, hogy szépítő csalásokat alkalmazzunk, hanem hogy ha rendelésre dolgozunk, figyelembe vegyük az alany kérését, elvárásait. Viszont szép portrét nem feltétlenül a Miss Hungary győzteséről vagy egy profi fotómodellről tudunk készíteni, hanem a természetes emberről. Nekem sok esetben pont az tetszik egy nőben, amikor a vidámság hevében az élénk, kedves tekintetén, a szeme sarkában szétfutnak a mosolyráncok. Van, amit csak a ráncok adnak vissza hitelesen.

Milyen trükköket alkalmaznak még, vagy alkalmaztak korábban, amikor még nem az online filterek jelentették a trendet?

Szűrőket használtak, vagy egy kis üveglapot bekentek krémmel, és óvatosan az objektív elé helyezték. Ez akár a képszéleket vagy az egyes részleteket finoman ellágyította, a szembevilágító csúcsfényeket pedig csillagfényre bontotta. Ha valakit ki akartunk gúnyolni, halszemoptikával fotóztuk, s torz lett az orra, komikus a hatása. De már Arisztotelész is háromféle arcképet különböztetett meg: az idealizált, a naturalista és a szatirikus portrét.

A keresztény vallás pedig a lelket tartotta fontosabbnak a testnél, ezért évszázadokon át szinte mellőzte a festészetben a portré műfaját – csak a reneszánsz nyomán támadt fel a portréfestészet, magabiztos öntudattal kiteljesedve.

Divatos volt a nagy embereket a történelmi nagyságukat kiemelve akár hősi pózban megjeleníteni. Jacques Louis David „Napóleon átkel az Alpokon 1800. május 20-án” című, 1801-ben készült festményén a nagy embert ágaskodó lovon, díszegyenruhában, lobogó köpenyben, drámai felhőzettel a háttérben örökítette meg. Ezzel szemben jöttek a gúnyrajzok, a karikatúrák a képzőművészetben, amik nevetségessé tették még azokat is, akik úgy gondolták, többet érdemelnének. A festészetnek ezt a feladatát a fotográfia 1839-től átvette, így a festők, szobrászok megkönnyebbülhettek.

Lőrinc Kati Katával, 1996– Fotó: Eifert János

Ha jól rakom össze a képet, akkor korántsem csak a 21. századra jellemző, hogy egy-egy portréval az emberek valamilyen hatást igyekeznek elérni, csak ez valaha a hadvezérek, politikusok, művészek kiváltsága volt, ma pedig a közösségi médiában már bárki élhet hasonló eszközökkel.

Mindig is volt háttérszándék, üzenet a portrék mögött. Még a hetvenes években fényképeztem megbízásból egy vezérigazgatót, akit az irodájából nem tudtam kimozdítani, az íróasztalánál kellett megörökítenem, mögötte egy nagy ablakkal. A portréfényképezésnél nem véletlenül szoktunk például derítőlapokat használni, ami arra is jó, hogy a portréalany szemében megjelenjenek bizonyos fények. Nos, az én esetemben a vezérigazgató elvtársnak – az ablaknak háttal ülve – nem jelent meg fény a szemében. Márpedig egy fénytelen tekintet, ha rosszul világítunk vagy rossz pozíciót választunk, még egy Nobel-díjas tudóst is képes butának ábrázolni. Nem volt nálam derítőlap, de találtam egy friss Népszabadságot, azt nyitottam ki, ami föl is derítette az arcot. És megjelent benne az a bizonyos fény.

A vezető elvtárs pedig megdicsért, amiért még a Népszabadságot is bevontam a kompozícióba, pedig az újság természetesen nem került rá a képre, csak derítőlapként szolgált.

Ön sokáig táncosként járta a világot, mielőtt a képei jártak volna be hasonló utat. A fotóművészi szemléletét mennyiben határozza meg a táncos múltja?

A Honvéd Táncegyüttesben táncoltam tizenhét éven át, sokat szerepeltünk televízióban, filmekben is. Rengeteget tanultam a világosító próbákból, ahol Novák „Tata” beállította rajtunk, velünk a fényeket. Ott tapasztaltam meg, a fények tánc közben is mennyire fontosak: még a fehér ingünk, vagy ha lányról volt szó, a fehér jelmeze is derített. Ha magamhoz öleltem, az arcán csodásan megjelentek az ingem reflexei, ha pedig távolodtam, visszatért az árnyékba. Vallom, hogy ott tanultam meg világítani. A kompozíciót, a „térlátást” pedig a koreográfia, a térforma segítette. A táncosok ráadásul 180 fokos szögben látnak: ha széttárják a karjukat, előre néznek, de oldalra is érzékelnek, így tudnak például a mellettük állókhoz egyenes vonalban felsorakozni, anélkül, hogy jobbra-balra kapkodnák a fejüket. 

De a legfontosabb: bármilyen emberábrázolásnál, legyen az portré vagy táncfotó, ha az arcon nem jelenik meg érzelem, hiába szép a póz, hiába nagyszerű a mozdulat, nem lesz lelke a képnek. Ezért, ha én fényképezek és lehetséges, alap, hogy szóljon a zene. Nemcsak ritmusba rendezi a mozdulatokat, hanem ez hozza meg a szemekbe az érzelmet is.

A valódi történetek a szűrők alatt rejtőznek. Ebben a hónapban azt keressük: mi történik akkor, ha nem akarunk tökéletesnek látszani – csak jelen lenni. 
Augusztusban a hónap témája: #nofilter
Kapcsolódó cikkeinket itt éritek el.