Egy ütős előadás

Kép: Christian Fregnan on Unsplash

Reggel már épp lépek ki az ajtón, amikor bevillan, hogy egy királylány nem egészen így néz ki, és könnyen lehet, hogy nem lesz időm hazajönni átöltözni. Márpedig papolok eleget a gyerekeimnek az öltözet és az ünnep összefüggéseiről. Ezért aztán harisnyát, cipőt, ruhát dobok egy szatyorba, kiírom még a hűtőre, hogy „Vegyetek kenyeret meg tejet!" és „Ne indítsátok el a mosógépet!", és épp el is érem a buszt. Aztán a tárgyalásra érkező öltönyös csapatról eszembe jut, hogy férjem vajon tudja-e, hogy ma színház, mert, hogy focinap van, ami ugyan véget ér negyed hétre, de ilyenkor melegítő a dress code. Ezért az asztal alatt küldök egy üzenetet neki: „Mi van rajtad?”. Életem párja csak annyit válaszol: „Te kis kíváncsi...”

Mellettem ülő kolléganőm figyelmét nem köti le eléggé az épp felvázolt projekt, ezért az én üzenetváltásomra pillog éppen, és bele is pirul. A következő pár órában egy sajtóvacsora és egy lakógyűlés veszélyezteti esti kultúrprogramomat, de határozottan elhárítom. 4-kor eszembe jut, hogy azért megnézem a bedobott harisnyát, nem szalad-e. Nem szalad. Én szaladok az üzletbe. Ugyanis hiányzik az egyik lábszára. Valami festéket kellett vele leszűrni a múltkor. Azt hiszem, szóltak is a fiúk. Csak arra nem számítottam, hogy visszateszik a szekrényembe a maradékot.

Épp fizetem a harisnyát, amikor lányom hív, hogy tejet nem tudott venni, de a mosógépet elindította, és ne ijedjek meg, de kicsit ömlik belőle a víz. Valóban életszerűtlen, hogy egy anya azt írja ki a gyerekének: NE indítsd el a mosógépet! Mintha azt írnád, ne főzz este hatra háromfogásos vacsorát, vagy ne tanulj fejen állva szamojédül.

Az iroda mosdójában öltözködöm, kolléganőm jelentőségteljesen néz rám, miközben a harisnyámat húzom. Érteni véli a délelőtti pajzán üzenetváltást. Már kabátban vagyok, amikor kiderül, alá kell írnom még két szerződést, amit előbb ki kell nyomtatni, de ki is kell tölteni az adatokat...

Férjem kivételesen időre megérkezik, én viszont az utolsó percben futok be. Irány az információ, ahol a nevemen vannak a jegyek. Sajnos azonban, sem a jegyszedő, sem a jegyek redisztribútorának tűnő kosztümös hölgy nem találja. De akkor már nem hagyom magam, hiszen annyi viszontagságon át végre itt vagyok, még csak nem is farmerban és csizmában, hanem tűsarkúban, készen arra, hogy befogadjam Thália minden kincsét, amelyet ma számomra, és férjem számára tartogat (akin ugyan éppen nem látszik hasonló elszántság, talán meg is futamodna). „De hát beszéltünk telefonon, sőt emaileztünk is... nem, a névre nem emlékszem, tudom, hogy előbb kellett volna érkeznünk, de a munkahelyem, a mosógép...” már majdnem a harisnyát is bevetem, de szerencsére ezt a főjegyszedő már nem várja meg, megesik rajtam a szíve. A kivételes körülményekre való tekintettel bekísérnek egy páholyba, mert közben már elkezdődött az előadás.

Mély lélegzetet veszek, és lassan kitisztul a kép is: színes, villódzó fényeket látok, s közben valami szintetizátorzene hallatszik. Ez Molière lenne? Melyik színház ez? De hát nem is itt kellene lennünk! – jön a felismerés.

Férjem épp konstatálja, hogy ezt is túléltük, végre egy kényelmes színházi szék, ahol a lábát is kinyújthatja, amikor riadót fújok: Futás a másik színházba! Igaza volt a főjegyszedőnek – nem ide szól a jegyünk. Nincs időnk magyarázkodni az elképedt színházi dolgozóknak, akik szintén épp most sóhajtottak, hogy ránk csukhatták végre a páholy ajtaját.

A pesti színházak szerencsére elég közel vannak egymáshoz, épp csak parkolóhely nincs a közelükben, ezért aztán a patinás macskaköveken tipegve ötször is megbánom, hogy magassarkúval tiszteltem meg a kultúra templomát. Közben gondolatban már készülök a következő csatára, hiszen bizonyára el kell magyaráznom a jegyszedőknek, miért késünk ennyit, miért nem vettük át előbb a jegyeket. Már messziről látom a ruhatár előtt sorakozó jegyszedőket az üres előtérben, ahonnan minden rendes néző, aki időben megérkezett, már betakarodott jól megérdemelt kijelölt székére és élvezi azokat a bizsergető színházszagú első perceket, mit perceket, lassan negyedórát! Magam sem tudom miért, talán a célszalagot átszakító futó erőfeszítésével, talán a türelmetlenség miatt, hogy minél előbb túljussak a kellemetlen pillanaton, amikor megtudom, mennyire gáz, hogy elkéstünk, mindenesetre a fejem valamivel előbb érkezett az ajtónyílásba. Illetve volt abban a nyílásban egy üvegajtó is, amiről nem vettem tudomást. Így aztán egy hatalmas fejessel jeleztem a sorfalat álló kellőképpen meghökkent színházi személyzetnek, hogy megérkeztünk. Akik – bármennyire is igyekeztem úrinőként tudomást sem venni a tekintélyes tasliról, amit adtam magamnak – riadtan odaugrottak, kérdés nélkül sajnálkozó tapintattal elvették a kabátunkat, és sietve betessékeltek egy oldalajtón Molière világába, amelytől valljuk be, már eddig sem voltunk túl távol.