Egy miniatűr toszkán mennyország – Loppiano, a szeretet és az egyetemes testvériség modelltelepülése

A toszkán Loppiano a Fokoláre mozgalom legelső és legismertebb modelltelepülése. Egy modern város és az evangéliumi törvények ötvözete. Története 1964-ben, egy földbirtok adományozásával kezdődött. Ezt követte a közművesítés, az építkezések sorozata, a családok beköltözése. Loppianónak saját egyeteme is van, teológiai, filozófiai és gazdasági szakokkal. Területén ipari és mezőgazdasági üzemek működnek, de a művészek is aktív életet élhetnek. 800 lakosa időnként cserélődik, és évente több tízezer látogatót fogad.

A magyarok is állandó vendégei Loppianónak. Közülük három résztvevőt faggattam a modelltelepülés titkáról, működéséről, személyes tapasztalataikról. Horváth Varga Zsuzsanna gyógypedagógus egy ideje boldog nyugdíjas, és Isten önkénteseként él a világban. Bohán Zoltán Márió repülőgép-műszerész, jelenleg rendszergazda a Szegedi Tudományegyetemen, emellett fokolarino (a mozgalom elkötelezett tagja). Veres András a BME gépészmérnök hallgatója, ízig-vérig lelkes és fiatal.

– Az álomszerű városkában a lelki élményeken túl a megélhetést is biztosítani kell a lakók számára. Milyen fő pillérek tartják ezt a különleges társadalmat?

Andris: A legfontosabb aranyszabály: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük”. Ez a parancs az összes világvallás tanításában benne van. Nem keresztény privilégium, hogy szeretettel legyünk egymás iránt. Felemelő érzés látni, ahogy nyolcszáz ember különböző kultúrákból, vallásokból, rengeteg történettel megérkezik, és az egyetlen közös pont a kölcsönös szeretetet megélése. Ez az egy közös pont elegendő ahhoz, hogy egy működő település, közösség létrejöjjön.

Zsuzsi: Loppiano egy gyönyörű földterület, mint a budai hegyek: tóval, erdővel, állatokkal, házakkal. De sokat változik, ahogy a világ is változik. Nem könnyű a fenntarthatósága. Komoly cégek zártak be a globalizáció miatt, és új lehetőségeket kellett keresni. 1985 óta többször jártam a városban Isten önkénteseként. Nagyon megérintett, hogy a világ különböző részeiről – Afrikából, Pakisztánból, Indiából, Venezuelából – ugyanazzal a céllal érkeznek az emberek, hogy megéljék a kölcsönös szeretetet. Ez egy családban sem mindig egyszerű.

Kép

Horváth Varga Zsuzsi egy kedves loppianói baráttal

Márió: A város fenntartásának egyik fontos része a munka. A stabilak, akik hosszabb időre telepednek le, biztosítják a folytonosságot. Ők tartják a kapcsolatot a cégekkel, hogy legyen munkahely az újonnan érkezők számára is. Emellett mindenki részt vesz egy lelki formálódási iskolában, hogy elmélyítse a lelkiséget. A ‘90-es évek elején, amikor Loppianóban jártam, villanyórákat újítottam fel. A mérőpadokat az egyik társam, Endre tervezte, villamosmérnökként. Olyan komoly projektet, kalibráló és hitelesítő rendszert hozott létre, amit egész Olaszországban megvettek a cégek.

Munka közben is kiderülhet, kinek mi az erőssége, amit a közösség javára tud fordítani. Itt mindenki a közösbe teszi a talentumait.  

Zsuzsi: Mindent el kell végezni, ami egy város életéhez szükséges: takarítani, mosni, főzni a konyhán, fertőtleníteni az uszodát, ruhát varrni. A Covid-időszakban is leleményesnek kellett lenni, akkor ruhák helyett maszkok készültek. Minket kérdőív segítségével mértek fel, ki mihez ért, vagy mit végezne legszívesebben korának és egészségi állapotának megfelelően. Ott-tartózkodásom alatt olívaszüreten és az idősek házában is dolgoztam.

Andris: Nálunk a munka sorsolásszerűen ment. Egyszerűen kihúztuk egy kalapból, ki hová menjen. Számos kétkezi, betanított munkát lehetett vállalni, például szappanok csomagolását, bababútorok vagy övcsatok készítését. Én egy kerámia-manufaktúrában dolgoztam, ahol kis agyagszobrocskákat és kegytárgyakat készítettünk megrendelésre és a Vatikáni Múzeumnak. De magánórákat is tartottam olasz nyelven matekból.

Márió: Hó végén egy kvótát kapunk, amit nem lehet piaci fizetésekhez hasonlítani. Van, aki orvosként dolgozik, van, aki karbantartó, de mindenkinek ugyanannyi jár.

Andris: A kvótát a lakóegységek közösbe is tehetik. Mi a fiatalokkal abból vettünk élelmiszert. Ha félretettünk belőle néhány hónapig, akkor elutaztunk Pisába, tehát nincs kizárva a magánéletből a pénzmozgás. Sokat jártunk a közeli Firenzében, a toszkán dombok között pedig futottunk, kirándultunk, sportoltunk.

Márió: Leginkább a Gondviselésnek köszönhető, hogy él a város: van munkalehetőség, ekkora emberforgással is működnek a cégek, rengeteg ételszállítmány érkezik ajándékba.

– A múltbeli rendszerek és társadalmak előbb-utóbb megbuktak, mert önzővé és anyagiassá váltak. Loppiano miért nem veszít vonzerejéből, mi teszi majdnem tökéletessé?

Andris: Emberileg nem igazán lehetséges, Isten jelenléte elég vastagon benne van a dologban. Azért tudjuk megélni a szeretetet, mert jelen van a Szeretet, aki maga Isten. Akik rövid időre, egy-két hétre érkeznek, nagyon megdöbbennek, hogy ilyen módon is lehet élni. Olyan példa számukra, amibe szeretnének bekapcsolódni. Talán nem is tudtak semmit a mozgalomról, mégis megtapasztalják, hogy mindenki nyit feléjük, és az ő szívük is megnyílik.

Márió: Jézus megmutatta a szeretet mértékét, az életét adta értünk. Mindig ezzel a gondolattal indítjuk a reggelt. Ha rosszul aludtam, vagy bármilyen nehézség adódik, akkor is újrakezdhetem, és ezt egymásban is erősítjük.

Ez egy edzőterem, ahol megalapozzuk azt, amit a világba visszatérve folytatnunk kell.

Zsuzsi: Nem az idő számít, hanem a minősége. Nem könnyű mindig szeretni, sem engem, sem mást. De ha ott van az elszántság, hogy Jézust szeretném látni a másikban, akkor boldogan fogok hazamenni, minden nehézségem ellenére. Amikor észrevettem, hogy az afrikai önkéntes társam beáztatja a lavórba a konyharuhákat, mint nagymamám ötven évvel ezelőtt, akkor a hajam az égnek állt. Mégsem rohantam le, hanem megkérdeztem, nem akarja-e esetleg a mosógépben megoldani. Utána hagytam szabadon, hogy úgy csinálja, ahogy megszokta. Minden évben kétszer szerveznek sporthetet, ahol a hatévestől a hetvenévesig bárki részt vehet. Minden napra más sportok jutnak, és a csoportok vegyesek, minden korosztályból. Hol látsz ilyet? Öröm megtapasztalni, hogy nem a másik legyőzése a fontos, hanem a szeretet egymás iránt. Hozzátenném, hogy Loppiano nem mindig mennyország; meg kell küzdeni azért, hogy mennyország legyen. De nem csak álom, hanem megvalósítható a hétköznapi gyakorlati életben.

– Vajon a világ nyüzsgése hazatérve felfalja a bennetek élő Loppianót? Meg lehet-e őrizni az ott kapott ajándékokat?

Márió: Azóta is próbálkozom, hogy folyamatosan ez legyen az életem. A fényt, amit ott megtapasztaltam, tovább vinni, reményt adni a hétköznapi életben. Minden ember, aki mellettem van, végtelen nagy ajándék, és így kell rá tekinteni. Van egy álmom, hogy Magyarországon is megszülethessen egyszer egy ilyen település.  

Kép

Bohán Zoltán Márió és loppianói társai

Zsuzsi: Loppianóban megértettem, hogy hagyni kell Istent dolgozni magamban és másokban is. Ne sürgessek senkit és semmit. A kapkodásnál fontosabb a jelen pillanat. Csak akkor mondjam el a véleményem, ha a másikét már teljesen befogadtam. Számomra ez fontos változás, mert elég impulzív, aktív ember vagyok.

Leginkább az egyetemesség érintett meg: Isten nemcsak engem hívott meg, hanem őt is, aki fekete vagy sárga.

A mai napig sokakkal tartok élő kapcsolatot, akiket ott ismertem meg. A testvéri szeretet még inkább kitágította a szívemet.

Andris: Mielőtt Loppianóba mentem, volt egy képem a libanoniakról. Ott megismerhettem közelebbről egy libanoni fiút, Salimot, és azóta számomra Libanon őt jelenti. A nemzetköziség eltörölte az előítéleteimet, így más külföldiek és kultúrák felé is nagyobb nyitottsággal tudok fordulni. Nőtt a Gondviselésbe vetett bizalmam. Ha valami rossz történik, például elveszítem egy szerettemet, vagy nem sikerül egy vizsga az egyetemen, akkor az elkeseredés helyett hinni próbálok abban, hogy ami történt, azt Isten sokkal nagyobb jóvá tudja változtatni.