„Édesanyám büszke lenne rám” – Álmok útján Katalóniába

– A ’90-es években születtél, amikor még sokkal nehezebben fogadták el a sérülteket. Mit tapasztaltál ebből gyerekként?
– A családom nagyon elfogadó volt, viszont az emberek többsége valóban idegenkedett tőlem. Édesapám szenvedélybetegséggel küzdött, így anyukám egyedül nevelt fel engem és a nővéremet. Emlékszem egy alkalomra, amikor ötéves koromban anyukámmal felszálltunk a buszra, és mindenki engem bámult. Láttam a tekintetükben, hogy értelmi sérültnek gondolnak, ezért elkezdtem lázadásképpen annak is „tettetni” magam, hadd legyen igazuk. A buszút végén pedig szándékosan lelepleztem magam: artikulált, kerek mondatokban kezdtem el beszélni. Sosem felejtem el a döbbent tekinteteket, és mondanom sem kell, szegény anyukám elvörösödött a kellemetlen helyzettől, de ő is tudta: igazából kiálltam magamért. Már ötévesen írtam és olvastam, így bántott, hogy ezt gondolják rólam, és bántott, hogy lebecsülnek.

– Mit tudhatunk a betegségedről?
– A koraszülés következtében fellépő oxigénhiány miatt alakult ki nálam az ICP (infantilis cerebrális parézis), ami a központi idegrendszer zavara és a mozgásképességet érinti, viszont értelmi akadályozottságot nem okoz. Háromlábú bottal járok, nagyobb utakhoz pedig kerekesszéket használok. Édesanyám már kilenc hónapos koromban beíratott a Pető Intézetbe, hogy mozgásterápiára járhassak, amin egészen tizenkilenc éves koromig részt vettem. Szerettem odajárni és imádtam a konduktoraimat, a kisiskolás korba lépve viszont dupla annyi munka várt rám, mint egy korombeli ép gyermekre, ugyanis tanulás után nem játszottam annyit, mint ők, hanem töméntelen mennyiségben tornáztam, hogy minél élhetőbbek legyenek a mindennapjaim.

– Integrált általános iskolába jártál. Ez édesanyád döntése volt?
– Igen. Ő már a kezdetektől fogva arra törekedett, hogy belém nevelje: mint az összes többi gyerek, én is fontos értékekkel és készségekkel rendelkezem, így nincs akadálya annak, hogy teljesértékűen beilleszkedjek a közösségbe. Alsósként – mivel egy földszinti teremben voltak az órák – még hagyományos oktatásban vettem részt, viszont felsős koromban már egyik teremből a másikba „vándoroltak” a társaim, így jobbnak láttuk, ha magántanuló leszek. Szinte sosem ért megkülönböztetés; egyetlen tanárnő volt, aki pikkelt rám, de ugyanannyira voltam ellenszenves számára, mint az összes többi diák – végül is ez is esélyegyenlőség (nevet).

– Mennyire voltál lázadó gyerek?
– Nem voltam egy csendes, sarokban üldögélő típus, viszont rebellisnek sem mondanám kiskori énem. Kitűnő tanuló voltam, kedveltem a tanárokat és a diáktársaimat, és ők is engem. Egyszer kaptam egy szaktanári intőt, amikor csuklás miatt kikéredzkedtem inni. A tanár ezt véste az ellenőrzőmbe: „Ica kirohant az óráról, ezért megintem.”

Édesanyám szarkasztikus mosollyal írta alá az ellen­őrzőmet, mondván: „Én lennék a legboldogabb, ha tényleg azért kaptál volna intőt, kislányom, mert rohangáltál.”

– Mikor jöttél rá, hogy különös érzéked van a nyelvekhez?
– Már az általános iskolában is szerettem nyelvet tanulni, viszont akkor váltam igazán lelkessé, amikor elkezdtem a középiskolát egy magyar-spanyol kéttannyelvű gimnáziumban. 0. évben beküldtek hozzánk egy chilei tanárt, aki egy mukkot sem beszélt magyarul, és azt hiszem, hogy ott pecsételődött meg a sorsom: végérvényesen és kitörölhetetlenül beleszerettem a spanyol kultúrába. Év végére már egy erős középfokú szinten álltunk az osztállyal, így a 9. évfolyamtól kezdve spanyolul tanultunk minden tantárgyat. A földrajzot, a történelmet, az irodalmat, sőt, még a fizikát is – utóbbiba még belegondolni is rossz (nevet). Mire leérettségiztem, addigra felsőfokon beszéltem spanyolul, és ilyen irányba is mentem tovább: az ELTE Romanisztika szakára mentem.

– Innen pedig már szinte egyenes út vezetett Barcelonába...
– Azért igencsak meg kellett harcolnom érte. A már beszélt angol, portugál és spanyol nyelvek mellett az egyetemen Spanyolország összes többi nyelvét tanulnunk kellett, például a galíciait, a baszkot vagy a katalánt. Végül utóbbiban mélyültem el jobban, amit a kétéves barcelonai kinttartózkodásom alatt még tovább volt lehetőségem fejleszteni. Elképesztő szabadságot tapasztaltam ott, például nagy lépés volt számomra, amikor életemben először egyedül, kísérő nélkül utaztam tömegközlekedési eszközön.

Kép

Marcsi és Icu - Kép: Páczai Tamás

– Erasmussal jutottál ki. Hogyan „ragadtál kint” 2 évre?
– Volt egy ismerősöm, aki Barcelonába készült és tolmácsot keresett, így eszébe jutottam. Az ösztöndíjprogram után hazajöttem fél évre, viszont utána mentem is vissza vele.

Emlékszem, amikor a nővérem kiutazott engem meglátogatni, egyik délután épp az El Corte Inglés 9. emeletén kávéztunk, amikor hozzám fordult és határozottan kijelentette: „Icám, neked itt kell élned.”

Ugyanezt éreztem én is, és örültem, hogy nem ellenzi a kiköltözési tervemet, hanem ellenkezőleg: teljes mellszélességgel támogat. Nagy kő esett le a szívemről.

– Miért féltél a nemleges választól?
– Azért, mert édesanyánk halála óta csak mi vagyunk egymásnak. A nővérem átvette anya szerepét: segít nekem azokban a napi teendőkben, amiket fizikailag nem tudok megoldani, és lelkileg is mellettem áll. Mivel öt évvel idősebb nálam, így ez már egészen kiskoromtól kezdve így van, viszont mióta ketten maradtunk, még intenzívebb ez a támogatói jelenlét. A költözés kapcsán bennem dúló érzelemvihar annak volt betudható, hogy nem szerettem volna őt lelki értelemben véve magára hagyni, ugyanakkor azt akartam, hogy végre élhesse az életét, ne kelljen folyamatosan gondoskodnia rólam, és ne engem helyezzen önmaga elé, ahogy azt mindig is tette.

– Régebben is ilyen jó testvérek voltatok?
– Igen, ő a legfőbb őrangyalom, amióta csak kisbabaként hazahoztak a kórházból. Mivel sérültként születtem, így értelemszerűen sokkal több odafigyelést igényeltem, mint egy átlagos gyermek, viszont a nővérem soha egy pillanatra sem volt féltékeny rám. Édesanyám megtalálta az egyensúlyt, hogy ő is időnként kivegye a részét a kistestvére körüli teendőkből, ugyanakkor ne érezze magát háttérbe szorítva sem. Nem mondom, hogy nem szoktunk veszekedni, viszont a hangos vitákat gyors kibékülések követik.

Anya nagyon jó munkát végzett: mi az életünket adnánk egymásért.

– Rajongással beszélsz édesanyádról...
– A példaképem volt, és máig az. Kilenc éve hunyt el, de azt érzem, hogy mindig velünk van. Huszonkét éves voltam, és már leadtam a jelentkezésem az Erasmus-ösztöndíjra, amikor kiderült, hogy rákbeteg. Decemberben diagnosztizálták nála a betegséget, de annyira későn vették észre, hogy már nem volt mit tenni; mellrákból indulva csont-, máj- és agyáttéttel négy hónap alatt elveszítettük. Elképesztő dühöt éreztem akkor, legszívesebben mindent és mindenkit összetörtem volna. Haragudtam az orvosokra, hogy nem vették észre időben a bajt.

– Vissza akartad mondani az ösztöndíjadat...
– Így van, de édesanyám nem engedte. Féltem, hogy nem leszek majd mellette, amikor meghal, viszont ő azt mondta, hogy eszembe ne jusson lemondani egy ekkora lehetőségről, hiszen hatalmas kapuk nyílhatnak meg előttem általa. Igaza volt. Már nem oszthattam meg vele személyesen, hogy elnyertem az ösztöndíjat, és sokáig lelkiismeret-furdalással küzdöttem, hogy ebben a gyász­időszakban utazom el, de a környezetváltozás rengeteget segített a feldolgozásban.

– Valóban kinyíltak azok a kapuk?
– Az nem kifejezés. Emlékszem, régebben nemegyszer előfordult, hogy meglepődtek az emberek, hogy tudok beszélni. Ez fájt, és azt éreztem, hogy hiába magyarázom nekik, hogy „csak” mozgássérült vagyok, nehezen hiszik el. Mindig is bennem volt a bizonyítási vágy, hogy dacoljak ezekkel a sztereotípiákkal. Másrészről pedig magamnak is szerettem volna bizonyosságot adni, hogy képes vagyok vinni valamire az életben, és anyukám nem hiába hitt bennem annyira. Volt egy pillanat, ami örökre bevésődött a szívembe: egyik nap elmentem Barcelonában egy bankba számlát nyitni. Az ügyintéző katalánul szólt hozzám, én pedig válaszoltam.

Amikor megtudta, hogy magyar vagyok és folyékonyan beszélem a nyelvet, odahívta az összes kollégáját és mindannyian egy emberként tapsoltak meg engem. Úgy éreztem magam, mint aki épp megnyert egy tehetségkutatót (mosolyog).

– Szerinted mi a te szupererőd?
– A családunkat sajnos nagyon körülveszi a halál: a nővéremmel sorra veszítjük el szeretteinket, néhány hete a nagynénénktől kellett búcsút vennünk. Viszont úgy gondoljunk, hogy ha imádott édesanyánk halálát túl tudtuk élni, már nem kaphatunk akkora ütést az élettől, hogy ne legyünk képesek felállni utána. Gyermekkorom kedvence volt Az élet játéka című könyv, ami sokat tanít az életről: a főszereplő kislányt arra kéri az apukája, hogy próbálja meg mindenben – még a tragédiákban is – meglátni a szépet. Ezt nagyon nehéz megvalósítani, de például a nagynéném elvesztésekor most arra gondoltam, hogy már nem szenved tovább. Az én szupererőm az, hogy a legkilátástalanabb helyzetekben is tudom játszani ezt a játékot. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. májusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>