Egy nadrág miatt kezdett új életet – Így lett egészségtudatos testépítő a túlsúlyos lányból

Mi volt az utolsó csepp a pohárban?

Amikor az ember eljut odáig, hogy már annyira elhízott, hogy beláthatatlan mennyiséget kellene lefogynia, abba könnyen belesüpped. Ilyenkor csak egy hirtelen és mély ráébredés segíthet. Nekem ez egy nadrág volt. Régóta halogattam, hogy elkezdjek egy egyetemet, de úgy álltam hozzá, mint a fogyáshoz: hosszú idő, rengeteg munka, és semmi sem garantálja, hogy sikerül. Végül rászántam magam, de a felvételihez újra kellett érettségiznem informatikából. Ez még bőven a covid-időszakban volt, amikor otthonról dolgoztunk, és melegítőben jártunk. Két hónappal az érettségi előtt elmentem venni egy csinos nadrágot – negyvenhatos méret kellett. 

A vizsga reggelén fel akartam venni, és már nem jött rám. Akkor szembesültem vele, hogy tarthatatlan állapotban vagyok. 

Teljesen pánikba estem, és radikálisan lecsökkentettem a kalóriabevitelemet. Gyakorlatilag alig ettem, aminek köszönhetően hamar elindult a fogyás.

Nyilván ez sem volt hosszú távon tartható.

Körülbelül két hét után jött a felismerés, hogy ez így nem lesz jó. Vettem egy újabb nagy levegőt, és elfogadtam, hogy ha fogyni szeretnék, de nem akarok beleőrülni az éhségbe, akkor bele kell ásnom magam a táplálkozástudományba. Elolvastam mindent, amit csak lehetett, közben figyelembe kellett vennem, hogy pajzsmirigybeteg vagyok. Amikor már elég információm volt, összeraktam magamnak egy étrendet. Nem eszem tejterméket és glutént sem. Teltek a hetek, és egyre többet tanultam magamról, az ételekről és az étkezési szokások fontosságáról. Azt tapasztaltam – és azóta is vallom –, hogy ha este még nem tudod, mit fogsz holnap enni, egyetlen diéta sem fog működni, mert akkor összevissza eszel majd.

Folyamatosan bújtam a recepteket, főztem, kísérleteztem új alapanyagokkal – zöldséget például korábban egyáltalán nem ettem. A rendszer az lett, hogy a reggelim, az uzsonnám és a vacsorám mindig ugyanaz, az ebédet pedig variálom úgy, hogy kb. 500 kalória legyen, benne szénhidráttal, sok zöldséggel és fehérjével. Már vannak saját receptjeim is, amelyek kalóriatartalmát pontosan ismerem, így bármikor bevethetők.

Kétgyermekes anyaként, dolgozó nőként és egyetemistaként hogyan fért bele mindez az idődbe?

Rájöttem, hogy időm mindig is volt – csak nem erre fordítottam. El kellett fogadnom, hogy az erre szánt idő befektetés, aminek nem azonnal, hanem tíz év múlva lesz eredménye.

Szerencsés vagyok, mert a férjemtől, a fiaimtól és a család többi tagjától minden támogatást megkapok. Ha például a kisebbik fiamat azért viszem át a nagymamájához, mert edzeni megyek, azt szó nélkül elfogadja. (Nem mindig indokkal van ez így – nevet.)

A diétával párhuzamosan azonnal elkezdtél edzeni is?

Nem, az első év csak a diétáról és a fogyásról szólt. Ezután volt két bőreltávolító műtétem, majd a második évben kezdtem el edzőterembe járni. Akkora túlsúllyal korábban már sétálni sem tudtam, így csak infrabicikliztem – szerintem a világ leglustább mozgásformája, de én imádtam.

Amikor leadtam a rengeteg súlyfelesleget, ráírtam egy személyi edzőre, akit már régóta követtem. Számomra nagyon hiteles volt: hatvan kilót fogyott, így pontosan tudta, min megyek keresztül. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, rengeteget fejlődtem, de tavaly kiköltözött Spanyolországba. Döntenem kellett: az erőemelés vagy a testépítés irányába menjek tovább – én az utóbbit választottam.

Ez már nem csak hobbi.

Egyfelől nem, de én inkább belső vágyként élem meg. Folyamatosan kell valami, amire készülök – fontos, hogy legyenek közép- és hosszú távú céljaim. Korábban is szerettem megtervezni a lépéseket, de a sporttal ez még inkább felerősödött.

Rengeteg munkám van benne, de úgy tekintek rá, mint feladatra, amit a következő cél érdekében el kell végeznem. 

Nem szeretem a halat, de a legutóbbi verseny előtt voltak napok, amikor csak egy kiló halat ettem. Akkor ez volt a feladat.

Volt, hogy meginogtál, és legszívesebben felfaltál volna mindent?

Nem, ilyen sosem volt, mert zéró toleranciát hirdettem: nem vettem semmi tiltott dolgot. Persze ez nem sokáig tartható, mert ha két gyerek van otthon, és nincs édesség, abból hamar háború lesz – így meg kellett tanulnom együtt élni vele. Tiszteletben tartottam, hogy a polc vagy a hűtő bizonyos része nem az én felségterületem.

Meglepő belegondolni, hogy ez az erő akkor is benned volt, amikor hagytad magad 110 kilósra hízni.

Igen, ott volt, csak másra koncentrálódott. Fiatalon, amikor ez az egész kezdődött, Budapesten éltem egy albérletben, minimálbérért dolgoztam, és nem az foglalkoztatott, hogyan nézek ki. A mindennapi megélhetés csatáit vívtam. Zavart a túlsúlyom, de egészen addig a bizonyos „nadrágos” pillanatig nem hittem, hogy képes vagyok változtatni. Mára a sport és a tudatos étkezés az életem két fő mozgatórugója.