„Dédapám, Csáth Géza novellái segítettek elfogadni önmagam” – Interjú Czér Fanni képzőművésszel

– Milyen volt azzal a tudattal felnőni, hogy te vagy Csáth Géza dédunokája?
– A családomban nem nagyon volt téma Csáth, mondhatni, tabuként kezeltük, és csak kamasz koromban tudtam meg, ki is volt a dédapám. Sokaknak meglepő, de Csáth nekünk is kicsit idegen, hiszen nincsenek róla kedves, nosztalgikus emlékeink.

Nagymamám, Csáth Olga az író egyetlen lánya, aki maga sem ismerhette személyesen, ezért ritkán beszélt róla. Gyakran olvasta a műveit, és csodálta művészi nagyságát, ugyanakkor neheztelt rá, amiért elvette tőle az édesanyját.

– Vele milyen volt a kapcsolatod?
– Habár haláláig velünk élt, nem alakult ki köztünk hagyományos nagymama–unoka viszony, és sokat veszekedtünk, mivel mindketten kicsit magunknak való személyiségek vagyunk. De a lányaival, azaz édesanyámmal és nagynénémmel sem volt túl bensőséges a kapcsolata, hiszen nem állt előtte egy pozitív anyai minta. Szülei tragikus halála az egész életét befolyásolta, és a depresszióra való hajlam nála is megjelent, ami az egész családi légkört meghatározta. Utólag már bánom, hogy nem kérdeztem gyakrabban az édesapjáról.

– Iskolásként nem volt számodra furcsa, amikor irodalomórán Csáth Géza volt a téma?
– Rossz érzés volt hallani az osztálytársaim reakcióját, akik szerint ő csupán egy drogos író volt. Mivel csak futólag vettük órán, a benyomásuk nem is változott róla. A függősége, szabados életvitele, liberális nézetei miatt mások számára is megosztó, és szerintem sokan nem tudják megemészteni az írásait.

Kép

In memoriam Csáth Géza I.

– Neked mit jelent Csáth Géza?

– A novellái segítettek elfogadni önmagamat, amire előtte egyetlen irodalmi mű sem volt képes.

Korábban volt egy időszak az életemben, amikor nehezen tudtam kezelni az indulataimat, ám az írásai ráébresztettek, a kellemetlen érzések, mint a harag vagy az agresszió, a lényünkhöz tartoznak, és ezeket nem szégyellni kell, hanem megtanulni kordában tartani. Ellenkező esetben szélsőségekbe fordulhatnak, ahogyan azt a műveiben bemutatja, ami ezért figyelmeztetés is az olvasóknak.

– Miért választottad az író novelláit a diplomamunkád témájának?
– Édesapám ösztönzött rá, és bár eredetileg voltak kétségeim, hogy szabad-e ilyen mértékben feldolgozni Csáth örökségét, rájöttem, ki más készíthetne a műveihez illusztrációt, ha nem én. Minél jobban beleástam magam a munkásságába, annál inkább a hatása alá kerültem. Kiapaszthatatlan témát nyújt számomra, különösen az újonnan megjelent naplói, amelyek háromrészes, fóliakarc sorozatom alapját adták. A diplomamunkám hét képet tartalmaz, amiket az Anyagyilkosság, A kis Emma, A varázsló halála, a Délutáni álom, A vörös Eszti és az Egy elmebeteg nő naplója inspiráltak.

Bár a képeimet illusztrációknak nevezem, Csáth novellái csak ihletforrásai voltak az alkotásaimnak, és a történetek helyett inkább a benyomásaimat, értelmezéseimet jelenítik meg a saját figuráimmal, az író szimbólumainak felhasználásával.

Az Anyagyilkosságot olvasva elborzasztottak az állatkínzások, az, hogy valaki örömét leli más szenvedésében, A kis Emma pedig rávilágított, milyen fontos szerepe van a nevelésnek a gyerekek személyiségének alakulásában. A főhős diákok szülei nem kezelték megfelelően azok viselkedését, Csáth azonban felfogta annak súlyosságát, és egy modernebb megközelítést vetített előre. Szomorú, hogy a saját lányával szemben már nem volt ilyen következetes. A Délutáni álom esetében annak mesés, a századelő misztikus hangulatát idéző világa fogott meg, ami hozzám is közel áll, az Egy elmebeteg nő naplójánál pedig magával ragadott Kohn Gizella fantáziavilága, és rendkívül izgalmasnak találtam ennek Csáth-féle értelmezését szimbólumokkal. Az egyik ilyen szimbólum a ló, amit Csáth a férfiassággal kapcsol össze. Gizellának ambivalens viszonya volt az ellenkező nemmel, egyszerre vágyott rá és félt tőle, ezt próbáltam én is kifejezni. A fekete szín egy pokolbéli, bestiális állat megjelenését adja a lónak, ám a fejét utasa ölébe hajtja. A nő dédelgeti ezt a tévképzetet, s bár tudatosan megszabadulna tőle, érzelmileg ragaszkodik hozzá, hiszen a rémalak gyakorlatilag az ő képzeletbeli vőlegénye.

Kép

In memoriam Csáth Géza III.

– Az elmebeteg nő fej nélkül, egyetlen hatalmas szemmel tekint vissza ránk, ahogyan az Anyagyilkosság című képed nőalakjának sincsen arca. Miért így ábrázoltad őket?
– Az Anyagyilkosságnál Csáth nem mutatja be az anya érzéseit, és nem is próbálja megértetni azokat, mivel az volt a célja, hogy az asszonyt negatív színben tüntesse fel. Ő csak egy eszköz volt a fiai kezében vágyuk beteljesítéséhez, így nem éreztem szükségesnek az arca megmutatását. Az anya nyakán ülő bagolynak ellenben emberi arca van – nagy hatással volt rám Francisco Goya „Los Caprichos”, magyarul Ötletek, Szeszélyek című sorozata, ő alkotott ilyen emberszerű, eltorzult arcokat. Kétségbeesett tekintete egy segélykiáltás, akárcsak a Witman-fiúk élete. A ló hátán ülő nőnek pedig azért nincsen feje, mert egy konkrét személy, Kohn Gizella ábrázolása helyett az őrültséget akartam megtestesíteni. Ugyanezért készítek aktokat is – számomra az ember mint archetípus mindig meztelen, akárcsak Ádám és Éva. Kohn Gizella a saját, énközpontú világlátásába volt zárva, ezt jelképezi a nyaka felett lebegő szem.

A világ nem kizárólag jó vagy rossz, hanem ezek egyensúlyából áll össze, ahogyan őt sem jellemezhetjük egyetlen pozitív vagy negatív jelzővel, erre utal a kezére szálló fekete-fehér szarka.

– Milyen technikával készítetted a képeket?
– Egy klasszikus grafikai sokszorosító eljárással, hidegtű technikával, amely során egy lemezlap – ez esetben alumínium – szolgált a nyomataim festékhordozó nyomódúcául, amiről a nyomatlevonatokat készítettem. Az eljárás finomabb vonalvezetést tesz lehetővé, mint egy savmaratott vonal a rézkarc technikánál, illetve nagyobb festékfelvevő képessége miatt drámai feketék kialakítására is alkalmas. Ezen tulajdonságai miatt úgy gondolom, jól illik Csáth világához, és közel áll az én művészi világomhoz is. A technika kispéldányos sokszorosításra kínál lehetőséget, így körülbelül nyolc-tíz nyomat készül egy képről, amik így a diplomamunkám esetében kisebbek lettek, mint egy A/4-es lap, ennek ellenére egyenként egy hónapig dolgoztam rajtuk.

– Alkotásaidon az emberek mellett gyakran más élőlények is feltűnnek.
– Az állatok valamilyen ösztönt, a tudatalattit testesítik meg – kultúránként eltérő, milyen szimbólumokat társítanak hozzájuk. Kedvelt motívumom a macska, ami a Lányok, macskák című erotikus sorozatomban például a női függetlenséget szimbolizálja. De madarakat is szívesen rajzolok, a diplomamunkám első és utolsó képén például egy-egy bagoly is szerepel, ami keretbe foglalja a sorozatot. Az emlősökkel ellentétben ezeket az állatokat ritkábban antropomorfizáljuk, és míg egy kutyának kiszámíthatóak a reakciói, a madaraknak nem látunk a gondolataiba, ezért sokkal titokzatosabbak számunkra.

– A csontvázmotívum ugyancsak több képed eleme. Ennek mi a szerepe a művészetedben?
– Az egyetemi órákon gyakran készítettünk anatómiai rajzokat, ezért egy koponya bennem nem kelt viszolygást. Ugyanakkor nálam is a halál szimbóluma, és sokszor magát Csáthot jelképezi, aki morfiumfüggőségével halálra ítélte önmagát.

Kép

In memoriam Csáth Géza V.

– Csáth mellett milyen alkotók hatottak rád?
– Elsősorban képzőművészek, például Klimt, Schiele és Frida Kahlo, és nagy kedvencem Edvard Munch, „A sikoly” alkotója is. Dédapám szintén készített rajzokat, és hasonlóságot fedeztem fel a vonalvezetésük, felületkezelésük, témaválasztásuk között, pedig Csáth nem ismerhette Munch munkáit.

A sorsuk szintén hasonlóan alakult, mindketten elvesztették az édesanyjukat és a húgukat, ami óriási törést jelentett az életükben; Csáth a drogfüggő lett, Munch az alkoholba menekült.

Festmények mellett irodalmi alkotásokból is merítek ihletet. A Rókafeleség című képem David Garnett azonos című kisregényéből indul ki, de túlmutat a történeten: a másikhoz fűző erős ragaszkodás, a fojtogató szeretet kifejezése, aminek a hibájába korábban én is beleestem. Az Anyagyilkosság illusztrációján látható gólya pedig A gólyakalifa című Babits-regényre utal, amelynek főhőse álmaiban találkozik sötétebb énjével.

– Mikor fordult érdeklődésed az alkotás felé?
– A szüleim mindketten művészek, édesanyám keramikus, édesapám pedig szobrász, így gyerekkoromtól kezdve nyitott voltam a képzőművészetre, és már óvodásként is a rajzolás volt a kedvenc elfoglaltságom. Később aztán gyakran vittek kiállításokra és sokszor lapozgattunk művészeti albumokat. Felsőfokú tanulmányaimat az Óbudai Képzőművészeti Szakképző Iskolában, majd a Magyar Képzőművészeti Egyetemen végeztem. Sokáig kerestem a stílusomat, ami a diplomázásom idejére alakult ki.

– Milyen irányzathoz sorolnád a művészetedet?

– Szimbolikus jellegű képeket készítek, de szeretek expresszív hatásokat is belevinni, hogy mozgalmasabbá, szenvedélyesebbé tegyem ezt a kicsit elvont, távolságtartó szürrealista világot.

Többen is kérdezték, miért nem alkotok vidámabb témákban, de szerintem az ember csak a negatív érzéseivel tud dolgozni. És míg az örömöt sokféle módon megtapasztalhatjuk, a boldogtalanságot ugyanolyan kiszolgáltatottan, annak terhe alatt összezsugorodva éljük meg, ebből adódóan mindannyian tudunk egy ezt ábrázoló alkotáshoz kapcsolódni.

Kép

Rókafeleség

– Hogyan látod a nők helyzetét a képzőművészetben?
– Sosem volt ilyen jó a helyzetük, mint most, abszolút egyenrangúak a férfi alkotókkal. A képzőművészetire járó diákok zöme is lány, és sokan érnek el kiemelkedő eredményeket. Azt vettem észre, hogy leginkább modern női témákra fókuszálnak, mint a feminizmus, amit én is fontosnak tartok, de nem szeretem a művészetet aktualizálni, mert akkor csak a jelenkornak szól – ehelyett inkább az általános emberi érzéseket igyekszem megragadni.

– Mivel foglalkozol jelenleg?
– Festészeti foglalkozásokat tartok felnőtt- és gyerekcsoportoknak egy művészeti intézményben, emellett több tervem is van. Az ELTE vietnami tanszékének oktatója, Nguyễn Hồng Nhung felkért, készítsem el egy kiadvány borítóját, ami Csáth novelláinak vietnami fordítását tartalmazza. Az ázsiai országban nagyon kedvelik az írásait, sok hasonlóságot találni a keleti mentalitás és dédapám lelkivilága között. Várhatóan a Petőfi Irodalmi Múzeum gondozásában megjelenő Csáth-gyűjteményeskötethez is én fogok rajzokat készíteni, illetve szeretném folytatni a naplóbejegyzései illusztrálását. Rájöttem, a galériák helyett a könyv a közegem, mivel a képeim szöveg kontextusában válnak teljessé.

A Petőfi Irodalmi Múzeum Csáth Géza-emlékkiállítása 2020. május 31-ig látogatható.