…de legjobb otthon? – Karantén, amit csak futva lehet kibírni

Hétfőtől péntekig, reggeltől estig egyedül vagyok itthon az első osztályos lányommal és a kiscsoportos óvodás fiammal. Segítem, figyelemmel kísérem a lányom tanulását, foglalkozom a kicsivel, főzök, háztartást vezetek, és közben dolgozom, vagyis inkább csak próbálok dolgozni. Érdemi munkát leginkább kora reggel vagy este tudok végezni, amikor alszanak. Nap végére sokszor érzem úgy, hogy teljesen kimerültem, mégse sikerült minden fronton helytállnom: nem fejeztem be azt a munkát, amit szerettem volna, nem foglalkoztam eleget a gyerekekkel, nem voltam elég türelmes velük, nem gyakoroltuk eleget a sulis feladatokat, nincs kivasalva, és megint csak kettőkor tudtunk ebédelni.

Még az a „szerencse”, hogy már lassan két hónapja naponta kapok újabb esélyt.

Eleinte féltem attól, hogyan fogjuk bírni a bezártságot, mert elég jövős-menős család vagyunk, de legjobban attól tartottam, hogyan fogom egyedül menedzselni a munkát, az iskolát és az óvodát. A férjem ugyanis munkájának csak töredékét tudná itthonról végezni, de akkor is folyamatosan telefonálna vagy videokonferenciákon venne részt, szinte nem is lenne jelen a család életében. Nekem meg pluszfeladat lenne, hogy biztosítsam neki a nyugodt körülményeket: ne nyitogassanak be hozzá a gyerekek, mert tárgyal. Így egyértelmű volt, hogy én maradok itthon, férjem meg intézi a bevásárlást és minden egyéb házon kívüli teendőt. Kicsit irigykedve nézek azokra a házaspárokra, akik teljesen összezárva élik meg ezeket a hétköznapokat, milyen jó nekik, hogy most ennyi időt tölthetnek együtt. Biztos vannak, akik ezt nem áldásként, hanem átokként élik meg, de én jobban élvezném az itthoni karantént, ha a férjem is egész nap velünk lenne, és legalább rövidebb időszakokra tehermentesítene.

Férjemével ellentétben az én munkám bárhol végezhető, ugyanis jelentős részében írok. Most nehezített körülmények között kicsit döcögősen haladok, bár sokat fejlődtem abban, hogyan lehet egyéb tevékenységek, például gyurmázás, rajzolás, játék, iskolai feladatok vagy éppen főzés közben írni, legalábbis e-maileket és rövidebb, nem teljes koncentrációt kívánó anyagokat. Mostanában nem is tudom eldönteni, hogy munka közben csinálok sok egyebet, vagy fordítva, minden más mellett dolgozom.

A kezdeti sokkra, aggodalmamra, hogyan oldom meg ezt az új helyzetet, a férjem csak annyit mondott: „Olyan ügyes vagy, ezt is biztos megoldod, ahogyan minden mást.”

Amikor aztán elkezdődött a digitális oktatás, annyira felpörögtek az események, hogy már időm sem volt azon gondolkodni, hogyan szervezzem a napjainkat, hogyan egyeztessem össze a feladatokat, csak sodródtam az árral. (Ez mindmáig jellemzi a hétköznapjaimat.) Ide-oda rohangáltam a két laptop között, hogy a lányom jó helyre jelentkezzen be, mit nyisson meg, hova kattintson. Közben a kisfiam nyaggatott folyamatosan, vegyem le a cipőjét, építsem össze a legót, adjak inni stb. Na, ekkor kezdtem el esténként újra futni, hogy ne golyózzak be teljesen. Segít, hogy levezessem a napközben felgyülemlett feszültséget. Múlt héten egyszer már több mint tíz kilométert is megtettem annak köszönhetően, hogy még tovább egyedül akartam lenni, és csak futottam, futottam… Nem is gondoltam, milyen motiváló erővel bír egy kis magány utáni vágy!

Kép

Kép: Freepik

Több hét után elmondhatom, hogy úgy ahogy sikerült alkalmazkodnunk az új helyzethez. Az iskola, a tanárok és a szülők összefogásának köszönhetően ma már elég flottul megy a digitális oktatás. Beállt a rendszer, minden nap 2–3 online órája van az elsős lányomnak, kiválóan megtanulta egyedül kezelni a programot, csak a házi feladat és az órai munka feltöltésében van szüksége segítségre. No meg a házi feladat megírásáért kell nyüstölni, néha sírás is lesz a vége, mert nincs kedve megcsinálni, nem akar tanulni, és iskolába akar menni a többiekkel, akik már nagyon hiányoznak neki. Nála így jön ki a feszültség. Komoly önfegyelemre van szükségem ilyenkor, hogy türelmes tudjak maradni, és megértsem, milyen nehéz ez az egész helyzet egy nyolcévesnek is.

Négyéves fiam jól elvan, neki nem hiányzik az óvoda, csak egy-két gyerek. Kiválóan tisztában van a koronavírus-helyzettel, mindenkit figyelmeztet, hogy mosson kezet, és tartsa a két méter távolságot.

Esténként apukáját is rögtön küldi kezet mosni, amikor hazaér: „Apa, ugye nem akarod, hogy elkapjam a vírust?” Abba a csokiba se harap bele, amit a nővére már megkezdett, mert szerinte koronavírusos.

A délelőttöket éli meg nehezen, amikor a nővére „iskolában” van, és nem lehet hozzá bemenni, én meg dolgozom. Ilyenkor mindent elkövet, hogy vele foglalkozzam: adjak inni, enni, építsek bunkert, naponta ötször adjam rá a fociruháját, mert edzésre kell mennie. Most ugyanis focilázban ég, világbajnokságra készül. Ha már nagyon nem tudja lekötni magát, akkor odasomfordál, ad két puszit és azt mondja: – Megengedem, hogy dolgozzál, ha nézhetek mesét! Mostanában többször engedek a kérésének, hogy legalább egy ideig nyugodtan dolgozhassak. Amúgy is nehéz ellenállni arcán a két kis gödröcskének. Ezzel mások is így vannak, mert ha videokonferencián veszek részt, elviszi a show-t: az ölembe ül, puszilgat, csavargatja a hajamat, tornázik, Túró Rudit majszol, hogy a kollégáknak folyjon a nyála, vagy a focimezét mutogatja, és kiselőadást tart arról, hogyan készül a vb-re, és nagyobb focista, mint Ronaldo. A telefonbeszélgetéseket is megzavarja időnként, múltkor fontos hívás közben voltam, de muszáj volt letennem, mert öt perce kiabált a mellékhelyiségből, hogy készen van.

Ha telefonos interjút készítek, hosszas készülődés előzi meg, mindenki kap enni, inni előtte, és okítást tartok arról, hogy „most anya bemegy a másik szobába, becsukja az ajtót, és csak akkor szabad bejönni, ha ég a ház, vagy valami hasonló nagy baj történt”.

Olyan apróságok miatt, hogy a másik nem ad oda valamit, elvette a játékomat, nem! Mégse sikerül ezt maradéktalanul betartaniuk, ezért kénytelen vagyok engedni nekik a mesenézést. Így biztos nem zavarnak, maximum azon vesznek össze, mit nézzenek, a fiam persze focisat akar, a lányom nagylányosat. Ilyenkor hagyom, hogy ezt egymás között intézzék el.

Kép

Kép: Freepik

Rettentő gyorsan repülnek így a hétköznapok, és hamar eljönnek a várva várt hétvégék, amikor a férjem is itthon van, nincs iskola és nem dolgozom. Ezek nagy nyugalomban telnek, és úgy érzem, még sokáig kibírnám, hogy így négyen össze legyünk zárva, mert végre van idő, hogy sokat együtt legyünk. Élvezzük, hogy nincs újabb gyerekzsúr, keresztelő vagy kötelező rendezvény, amelyen ott kell lennünk. Nincs rohanás, csak megéljük a pillanatot, egész nap a kertben vagyunk, játszunk, grillezünk, beszélgetünk, focizunk, sőt ilyenkor még csendes pihenőt is sikerül tartanunk, amikor mindenki olvas vagy mesekönyvet lapozgat. Persze bennem is, mint oly sok nőben, amikor sokat van otthon, előjött a fészekrendező ösztön, és mindenáron szortírozni, rendezgetni, szépíteni szeretném a házat és a kertet – férjem nagy örömére. Már több projektet teljesítettünk.

Végre végleges helyére költözött a gyerekek kis faháza, és lett alatta homokozó. Már attól tartottam, leérettségiznek, mire erre sor kerül.

Padot is készítettünk a gabion falunkra, amely szintén évek óta váratott magára. Egyik szombat délután, ahogy hosszasan kint voltunk, férjem nézegette a falat, majd azt mondta, szerinte ő is meg tudja csinálni. És lám, pár óra alatt lett padunk! Felcsiszoltattuk a teraszt, és újra festettük, így nem lesz több olyan kerti parti, amely után a vendéggyerekek tízesével szedik a talpukból a szálkát. Még van néhány ötletem, mit kellene csinálnunk, ha még egy ideig nem mehetünk sehova. Férjem időnként fogja is a fejét.

Sajnos arról nem tudok beszámolni, hogy ebben a másfél hónapban megtanultam varrni, online kurzust hallgattam, megnéztem több tucat filmet és online színházi előadást, minden nap edzettem, kiolvastam száz könyvet.

Figyelemmegosztást, mában-élést, elfogadást és türelmet viszont sokat tanultam. Hiszek abban, hogy a Jóisten az ilyen helyzetekben mindenkit arra tanít, amire leginkább szüksége van – nekem türelemre és elfogadásra.

Egy hét múlva lesz a tizedik házassági évfordulónk, úgy terveztük, hogy elutazunk valahova kettesben. Ehhez próbáljuk is tartani magunkat, csak az úti cél módosult: a gyerekek kert végében lévő faházába megyünk. Úgy néz ki, lesz két meglepetésvendégünk is.