Dávid és Góliát a kisvárdai krumpliföldeken

– Márciusban Balázs Béla-díjban részesült, és az ünnepi alkalmak lehetőséget kínálnak a visszatekintésre is. Mely alkotások jelentik az ön számára az eddigi életműve legfontosabb sarokköveit?
– Szerencsés vagyok, hiszen nagyon sokféle filmet készíthettem a pályám során, márpedig minden egyes forgatás lehetőséget kínál valami új kipróbálására, a tudásunk tökéletesítésére. Mindegyik filmem közel áll hozzám, de az első, nagyobb részben amatőr szereplőkkel forgott Romani Kris – Cigánytörvény különösen meghatározó a pályámon. Kimondottan szerettem dolgozni a Liszt Ferenc végnapjait bemutató Utolsó rapszódián, a Securitate kereszttüzébe kerülő erdélyi család kálváriáját bemutató Januson, a vígjátékok közül pedig a kelet-európai humorral elbeszélt Papírkutyák a legkedvesebb számomra. Amikor azonban értesültem a díjról, nem erre gondoltam. Az első reakcióm az volt, hogy minden bizonnyal visszavonhatatlanul öregszem.

– Inkább úgy fogalmaznék: egyre tapasztaltabb. A nyolcvanas évek első felétől fogva vesz részt különféle produkciók készítésében. Mi változott ez alatt a csaknem négy évtized alatt a munkája technikai feltételrendszerében, praktikumában, és mi az, ami ugyanúgy maradt?

– A filmezésben rohamos gyorsasággal változik minden, ami viszont biztosan megmarad: ez sosem lesz magányos műfaj.

A rendező egymaga nem elég ugyanis ahhoz, hogy olyan komplex művet hozzon létre, amilyen a mozgókép, ezért a rendező feladata elérni azt is, hogy a stáb körében minél többen magukénak érezzék az aktuális munkát. Hiszen, ha mindenki számára fontossá válik egy projekt, az látszódni fog a végeredményen is.

Ami pedig a változásokat illeti, gyermekkorom óta a filmes világ közelében élek, és úgy látom, egyre több a futószalagon készülő munka. Ez nem becsmérlés, hiszen a megélhetés biztosítása érdekében olykor ilyenekben is részt kell venni. Az viszont tény, hogy ilyen esetben kevesebb idő és lehetőség kínálkozik egy-egy történet kibontására, egy-egy karakter mélységeinek megmutatására.

– Béres József, a Béres-csepp feltalálójának alakja mély és gazdag, nem véletlen, hogy több dokumentumfilm készült már az életéről. Kósa Ferenc, Mészáros Miklós, valamint a mostani sorozat alkotótársai, Petényi Katalin és Kabay Barna is forgattak portrét a feltalálóról. A Cseppben az élet mennyiben épít ezekre, mennyiben alapul az azonos címmel megjelent Béres-életrajzon, és milyen arányban tartalmaz fikciós elemeket?
– Ha egy életművet többen is feldolgoznak, az egyértelműen jelzi, hogy jó alapanyagról, érdekes, elbeszélésre érdemes történetről van szó.

Amikor olyasvalakiről készül film, akinek alaposan dokumentált az élete, nem lehet a valóságtól radikálisan elszakadni. Béres József esetében pedig, akinek a személyes példája, sorsa máig értékes üzenetet hordoz, egyenesen vétek lett volna megtenni ezt.

Persze nyilvánvaló, hogy minden filmen elbeszélt valós történet egyszersmind dramatizált is, így aztán nem minden figura és nem minden esemény tűpontos tükörképe a valóságnak. Amennyiben viszont hiteles, és adott helyzetekben komolyan felmerülő dilemmákat mutatnak meg, szerintem ezeknek az apró változtatásoknak is helyük van a dramaturgiai felépítményben. Ennek szellemében láttunk hozzá a Cseppben az élet forgatókönyvéhez is, amelynek a megírására a Kabay Barna és Petényi Katalin nevével fémjelzett dokumentumfilm bemutatása óta készültünk. A forgatás előtt egy különösen érzékeny szűrőn is átment ráadásul a szkript, hiszen Béres József hozzátartozóival is konzultáltunk róla. Jó visszajelzés volt, hogy ők is bizalmat szavaztak a filmnek.

– A Cseppben az élet nemcsak biográfia, hanem a napraforgótáblás, napsütötte és szorongásokkal teli, vidéki Kádár-kor kontúrjai is kirajzolódnak. Béres József küzdelmes évei egybeesnek az ön gyerekkorával.
– Határozott emlékeket őrzök erről a korról, és nem kizárólag Budapestről egyébként, hiszen rengeteg időt töltöttem Tolna megyei nagyszüleimnél és a Balatonnál is. A vidéki elvtársak mindenben alárendelték magukat a rettegett budapesti pártvezetésnek, és annak, hogy jól mennek a dolgok, az volt a jele, ha a fővárosban nem foglalkoztak velük. Ezért is okoz pánikot a helyi politikacsinálók körében Béres külön útja. Jellemzőnek gondolom, hogy akkoriban egy-egy kisebb település szűk keresztmetszetű értelmisége rendkívül szoros és kölcsönösen függő viszonyban állt egymással, és ezt a motívumot igyekeztünk megmutatni a filmben is. Azt hiszem, a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek vidéki értelmiségének élete történelmünk játékfilmen kevéssé dokumentált időszakai közé tartozik, ezért arra törekedtem, hogy a lehető leghitelesebben mutassuk be a szocializmus hazugságokkal és intrikákkal terhes hétköznapjait.

Igyekeztünk olyan helyszíneket találni, amelyek visszaadják ennek a világnak a hangulatát, ezért zömmel vidéken – Cegléden, Nagykőrös környékén vagy Tökölön – forgattunk. Mintha időutazáson vettünk volna részt, hiszen ezeken a helyeken egy letűnt kor élő nyomaira bukkantunk.

– Az egyik epizódban tréfásan „szocialista Frankensteinnek” nevezett Béres éjszakába nyúlóan kénytelen a munkahelyén maradni, hogy az agronómusi teendői mellett a kutatásaival is haladjon. Mintha sokakhoz hasonlóan „fusizna” tehát, az egyik jelenetben pedig krumplilevest kanalaz, Kádár kedvencét. Mégiscsak a korszak koordinátarendszerében kell boldogulnia. Hogyan volt képes elkerülni a Kádár-kor zsákutcába vezető életút-modelljeit?
– A Kádár-kor nem tűrte a rendszer előírásaitól eltérő gondolkodást, és azokkal sem tudott mit kezdeni, akik elszántságuknak, elképzeléseiknek és kitartásuknak köszönhetően képesek voltak kiemelkedni a szürke tömegből. Béres konfliktusainak jelentős része éppen ebből fakad. A hatvanas és a hetvenes évek a progresszív gondolkodás helyett a henyélésnek, a lébecolásnak kedvezett – és részben ebből fakad a ma felé irányuló nosztalgia is.

Béres József amiatt válik a rendszer szemében problémássá, mert nem hajlandó engedni az értékrendjéből. Klasszikus Dávid és Góliát-történet az övé, vagyis időtlen konfliktushelyzetet jelenít meg, ami meggyőződésem szerint rendkívül aktuális a mi globalizált és digitalizált világunkban is.

Sokan kapaszkodókat keresünk, mert el vagyunk veszve az információs kavalkádban. Az az egyszerű, de morális szempontból kikezdhetetlen világnézet, amelyet Béres József igazságszeretetével, elkötelezettségével, szorgalmával, hazaszeretetével, a családjához és a gyökereihez való ragaszkodásával képvisel, rendkívül aktuális és példát jelenthet mindnyájunk számára.

– Odatehetjük-e mindezek mellé a hitet, hiszen a széria több ponton sejtetni engedi Béres vallásosságát is.
– Béres Józsefnek a hit is hozzátartozott az értékrendjéhez. A családja mellett ez jelenthette számára a legfontosabb támaszt. Meggyőződésem, hogy a hite is segítette a rá zúduló igaztalan támadások elleni harcban. A Béres-csepp kifejlesztésével rendíthetetlenül segítette a betegek és a rászorulók életét.

– A Cseppben az élet televízióra készült. Az idei Oscar-kampány egyik legfontosabb kérdése éppen az volt, hogy díjat nyerhet-e egy, a Netflix által forgalmazott alkotás. A streamingszolgáltatók tehát már a spájzban vannak. Hogy látja, a szélesvászonnak végleg bealkonyult?
– Örömmel követem azt az évek óta megfigyelhető tendenciát, hogy elmosódni látszik a határ mozifilmek és televíziós produkciók között. Technológiailag sem könnyű már szétválasztani a két formátumot, így aztán egy ideje szakmabeliként sem egyszerű megmondanom, hogy mozis vagy épp tévés forgatást látok-e Budapest egy-egy lezárt utcáján.

– A Béres-film részei egy ideig megtekinthetők még a Médiaklikk honlapján. Mi lesz ezt követően a Cseppben az élet sorsa?
– A széria elérhetővé tehető egyéb digitális platformokon is, illetve a DVD-kiadás sem kizárt. Én arról sem tettem le, hogy a leforgatott anyagból egy egész estés, nagyjából száz-száztíz perces változat is készüljön. Talán a Béres-film is igazolja majd, hogy a mozi és a televízió között egyre egyszerűbb az átjárás.