„Rá vagyunk utalva a természetfölöttire” – ezt vallja hétgyermekes édesapaként Dabóczi Kálmán

Milyen érzésekkel fogadta első ízben, hogy édesapa lesz, és mit érzett a legutóbbi gyermekük születésekor?

Nagyon fiatalon házasodtunk, a feleségem akkor 21 éves egyetemista volt. Megígértük a szüleinknek, hogy a házasság nem megy a diploma rovására, és ezt be is tartottuk. A feleségem épp befejezte a tanulmányait, amikor a terhességi teszten megjelent a jellegzetes két csík. Akkoriban én a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen a doktori értekezésemet írtam, s legszívesebben világgá kürtöltem volna az egyetemen és a városban, hogy apa vagyok. Féktelen energiát adott nekem ez a tudat. A dolgozatommal március közepén végeztem, majd április elsején megszületett az első fiunk. A teremtő erő szellemi és a fizikai megtestesülése szinte egyszerre lett jelen az életemben.

Hét gyermekünk van, 17 év telt el a legnagyobb és a legkisebb születése között, és két magzatot közben sajnos elvesztettünk. Esténként, a családi ima végén mindig megemlékezünk róluk is. Amikor szülők lettünk, tudatosult bennünk, hogy most van valaki, akiért 18–20 évig teljes felelősséggel tartozunk, és teljesen tőlünk függ. Volt bennem gyomorgörcs a perfekcionizmusom miatt. Hét gyermek segítségével tudtam ebből egy picit faragni, de az érzés még ma is rám tud telepedni, és sokszor gátja a felszabadult jelenlétnek.

A hetedik gyermekünk születése előtt veszítettük el az egyik babánkat. A veszteség után bennünk volt a feszültség, hogy most megmarad-e a következő baba, be szabad-e jelenteni az érkezését.

Öröm és félelem vegyes érzete uralkodott rajtunk. Amikor már bizonyosabb volt, hogy velünk marad, ugyanaz a féktelen öröm és erő jellemzett, ami az első gyermekünknél. A feleségemet viszont okkal és joggal foglalkoztatták azok a kérdések, hogy hogyan bírja a terhelést a szervezete, mi lesz majd, amikor már mi is idősebbek leszünk. A vizsgálatoknál is kaptunk hideget-meleget. Volt olyan orvos, aki – amikor megtudta, hogy a sokadik gyermeket várjuk – azzal fogadott: „Ugye nem gondolják, hogy attól, hogy hat egészséges gyerekük van, a következő is automatikusan az lesz?” Viszont egy másik, ismerős orvostól, aki tudta, hogy már a sokadik babánk, nagyon jólesett a feleségemnek az a bók, hogy „ugye, első baba?” Egy ilyen mondattal egy sokgyerekes édesanyát két másodperc alatt tíz évvel megfiatalítanak. Ezekben a szituációkban az emberség, a lelkiség csodálatosan felértékeli a rendelőt.

Kép

Fotó: Dabóczi Kálmán

Mindig nagycsaládban gondolkodtak?

Feleségem egyedüli gyermek, én hatgyermekes családból származom. Az együtt járás során láttam, hogy Verában volt egy kis félelem a nagycsaládtól, így lépésről lépésre megmutattam annak szépségeit. Olyannyira sikerült a reklám, hogy mire összeházasodtunk, már ő is több gyermeket szeretett volna. Mindig lassan haladtunk, és kihasználtuk a kilenc hónap felkészülési időt; sosem volt nyomás rajtunk és mennyiségi kritérium sem.

Hét gyermeket nevelni nem lehet pusztán önerőből és izomból. Egy bizonyos szint fölött teljesen rá vagyunk utalva a természetfölöttire.

A munkája terén mindig felelősségteljes, vezető pozíciót töltött be, ami nem kevés áldozatot kívánhatott a családjától. Hogyan tud mindkét térfélen egyensúlyban maradni?

A munkám egész életemben arról szól, hogyan tudom a tehetségem a közösség javára használni. Nagyon fontos, hogy ne tévesszük szem elől: az eszközből ne legyen cél! Ha az ember elkezdi feláldozni a családot azért, hogy a munkahelyén kiteljesedhessen, ott sorrendtévesztés van. Régebben előfordult, hogy otthon lábujjhegyen kellett járni, mert épp dolgoztam, vagy üveges tekintet fogadta a gyermekeimet, ha az asztalnál meséltek nekem valamit. Ezekre mondanám most, hogy soha újra! Ma már nagyon ritkán nyitom ki otthon a céges laptopot, és a hivatali telefonokat sem intézem vacsora alatt. Hazafelé kezdek lecsendesedni, fölkészülök arra a második műszakra, ami igazából az első: a család. Természetesen tisztességesen kell dolgozni, de egy apa számára a családi körnek kell lennie az első műszaknak. Nem mindegy, milyen minőségben tudok jelen lenni a család életében, hogy milyen légkört teremtek.

A hit hogyan segít ebben?

A munkánál a hit szerepét ott látom, hogy amíg mások hajlamosak hamarabb feladni, én a horizonton lévő célon tartom a szemem. Ha nem a fix pontot követed, csak a lábad elé nézel – ami persze fontos, hogy el ne botolj –, akkor össze-vissza bóklászol. Mindig mindent szó szerint az örökkévalóság szempontjából vizsgálok. Nap mint nap azzal indulok el, hogy a Jóistentől kérem az útmutatást, hogy ott és azzal segítsek, ahol szükség van rám.

Mélyen egyetértek azzal, hogy „hit nélkül sem alkotni, sem élni nem lehet” (idézet a Kőműves Kelemen című rockballadából – a szerk.). Nemcsak az istenhitre gondolok első körben, hanem arra, ami az emberségünket meghatározza: a hit azt jelenti, hogy valamit szeretnék elérni, de nem tudom biztosan, sikerül-e. Viszont van egy elhatározásom és egy akarati döntésem, hogy véghezvigyem.

Ha nincs hit, soha nem jutnánk sehova. Nem kell istenhívőnek lenni ahhoz, hogy belássuk: hit nélkül szegények vagyunk.

Jelenleg öt kamasz gyermekünk van – a hitre ilyen körülmények között azért is szükségünk van, hogy ép ésszel túléljük, amikor egy vacsoránál a napsütötte verőfény és a viharos mennydörgés tíz másodpercenként váltakozik. Közben pedig próbálunk összhangot teremteni úgy, hogy mindenki békében ott maradjon az asztal körül. De nem kívánhatjuk, hogy ne legyenek ilyen helyzetek, mert akkor nem tanulnánk egymástól.

Nagycsaládosként a mai világban különösen fontos a tanúságtétel, hogy ilyen életviszonyok között – világjárvány, infláció, háború, genderdömping és még hosszú a sor – ennyi gyermeket vállalunk. Ezzel is kifejezzük a hitünket: ez a földi csata már eldőlt. Ennek a reménye és örömhíre az, ami minden döntésünkben erőt adott: tudjuk, hogy ki az élet ura. Azt szeretném, hogy akivel találkozom, pozitív visszacsatolásként élje meg, hogy én keresztény, vagyis Jézus-követő vagyok.

A párkapcsolatukra miként jut idejük?

Ez a legnehezebb. Az egyéni elcsendesedés könnyebb, mert csak a saját döntésünkön múlik, de amikor öt percre leülsz a házastársaddal, nem biztos, hogy már a kezdetektől megvan az összhang. Erre nincs recept, ami bármikor beválik. Nekünk az vált be, hogy fizikailag ki kell szakadnunk az otthoni légkörből. Ha van egy vidéki programom, és Vera velem tud jönni, akkor az utazás alatt tudunk beszélgetni. Évente három-négy hétvégét kettesben töltünk. Ez plusz erőfeszítés, hiszen szervezni kell, hogy melyik gyermek hova menjen ezalatt, de a kapcsolatunkért megéri.

Hétgyermekes családban hogyan lehet mindenkihez igazán kapcsolódni?

A kizárólagos figyelemért, ami az egy-két gyerekes családokban természetes, a nagycsaládban már tudatosan kell tenni.

Sokszor küzdelem, hogy mindenki megkapja a személyes és teljes figyelmet, amiben átérezheti, hogy biztonságban van, és szeretik őt. Semmi extrára nincs szüksége egy gyermeknek, csak erre.

Volt, hogy naptár szerint beosztottam a gyerekeket, kinek mikor van apanapja. Ezek az alkalmak beleégtek a lelkükbe, ők is gyakran felemlegetik. Ha vásárolni megyünk, ha kertben vagyunk, akkor mindig jön velem valaki, ezek jó lehetőségek a kapcsolódásra. De az osztott közös alkalmak is működnek, amikor néhányukkal közös a program, és így több figyelem jut egyénenként is rájuk.

Kép

Négy tetsvér a hétből – Fotó: Dabóczi Kálmán

Szülőként milyen értékeket próbáltak, próbálnak a gyermekeiknek átadni?

Nagyobb gyermekeink átadják a kisebbeknek azt, amit tőlünk kaptak. Ez részben a szülőt is tehermentesíti, és új szint is visz a család dinamikájába. Amikor kamaszként feljönnek a kérdőjelek és kételyek, sokkal hitelesebben hatnak egymásra a testvérek, és ebben a család megtartó ereje is érezhető. Életünket látva megtanulhatták a gerincesség és a kemény munka jelentőségét, örömét. Többek között lelkiismeretes keresztény értékrendet próbáltunk átadni, felelősségtudatot és egészséges versenyszellemet, hogy ki-ki a saját erejéhez mérten hozza ki magából a legtöbbet. Mert a meccs a kilencvenedik percben ér véget és dől el, nem adhatják fel a közepén. Fontos tudniuk, hogy nem mindegy, hogyan és mire élik és „használják” az életüket. Azt szeretném elérni, hogy megérintse őket a természetfeletti világ, miközben tudom, hogy ez igazából úgysem rajtam múlik, mert kegyelem.

Mi mindent tanult az édesapai hivatásából?

A sokadik gyermeknél olyan belső készségek jönnek elő az emberből, amiket maga sem sejtett, hogy benne vannak. A mélyebb gyengédséget, ami nem automatikus az én személyiségemben, főleg a lányaim által tanultam.

Rájöttem, nemcsak egy fekete-fehér némafilmet nézek, ha az érzéseimet vizsgálom, hanem színt és hangot is kapott a film.

A nagycsaládban tanultam meg, hogy milyen fontos a kizárólagos figyelem: ne vesszen el a tömegben az egyén. Bármekkora a család, ez az egyének közössége, és azért lehet kincs, mert a családtagok egyéni értékei összeadódnak.