„Békén, megnyugodva, a fény felé csoszogunk” – Cuky bácsi a 90 felé halad

Hómentes, hideg téli napon igyekszem a közel kilencvenéves Cuky bácsihoz. Széles mosollyal, fürgén invitál, és saját főzésű gyógynövényteával, aprósüteményekkel kényeztet. A szobában festményei vesznek körbe, portrék és tájképek. Az asztalon régi fotók, saját könyvei és kézműves munkái várnak, hogy kézbe vegyük őket. Francia sanzonokat indít el a laptopján, színésznő unokája énekel felvételről. Kortyoljuk a teát, és a háromórás beszélgetés során úgy érzem magam Demeter László egri művész hajlékában, mint egy családtag.

Cuky bácsi
Cuky bácsi egyik festményével

Laci bácsi büszkén mesél a családjáról, és mindenkiről kerít fényképet. Kati lányáék Szentendrén élnek, és három gyermekük egyike a színésznő, sanzonénekes Bori, akit kiskorában, székely viseletben Raksányi Gellért is megcsodált. Eszti lányáék szinte a szomszédban laknak, ők hívták vissza a cserkészekkel együtt elzártságából, a közeli faluból. „Minden héten jön valaki a családból, van, amikor egyszerre, azért is jó ez a lakás” – újságolja. A sors az egyik ágát Athénba sodorta, ahol két görög unokája született. Egyetlen dédunokája kislány, de szakasztott mása Cuky bácsi kiskori fényképének.

A család már nem teljes, mert felesége nemrég örök búcsút vett tőle. Akkoriban mindketten betegeskedtek. Cuky bácsi súlyos agyvérzéssel feküdt kórházban, és kétséges volt, hogy megmarad-e. „Teljesen lemondtak rólam az orvosok, három hónapig nem tudtam beszélni. Azóta keverem az évszámokat, és nehezebben tájékozódom az időben, ez maradt vissza.

Isten segítségével épültem fel, és nem szégyellem kimondani, hogy Mária a kötényében hordozott.

Sokáig nem is gondoltam, hogy így vigyáznak rám, de kénytelen voltam belátni.”

Kicsit elidőzünk felesége utolsó fényképe előtt. „Gerincműtétje volt, utána nem jött helyre teljesen. Bottal ment, úgy-ahogy. Demenciával is küzdött, így éltem vele. Bár számítottunk a halálára” – akadnak el a szavai – „számítottunk?” – hagyja befejezetlenül a gondolatát, és fellapozza egyik kötetét. „Szelíd mosolygással, békén, megnyugodva, a fény felé csoszogunk, egymás kezét fogva” – idézi kedvese alakját, kettejük kapcsolatát. „Minden van ebben” – teszi hozzá – „kaland, világjárás, zene és sörök, sorsok, szerelmek.”

Ezután nagyot lépünk az időben visszafelé. „Szüleim egyszerű emberek voltak. Édesanyám a varrónői mesterséget tanulta ki Pesten. Wilhelm doktor, akinél nagyanyám szakácsnőként dolgozott, úgy szerette, mint a saját lányát. Pesten fonódtak össze a szüleim szálai. Apám cukrászatot tanult. Maximalistaként minden ágából mestervizsgát tett: a csokoládéöntésből, a cukorkakészítésből, a mézeskalácsból. Emellett mindenhez értett.

Ha ácsolni kellett, ácsmester lett. Ha cipőt kellett talpalni, akkor cipész. Különösen szerette az asztalosmunkát. Az erdélyi származású nagyapámtól örökölte a tehetségét.

Heten voltunk testvérek, három lány és négy fiú. Teljesen hasonlítottunk egymásra. Középsőként nehéz, eleven fiú voltam, de nagyanyám mégis engem szeretett a legjobban” – jegyzi meg huncut mosollyal.

Kezdetben Tiszafüreden élt a család, ahová nyaranta visszajárt keresztszüleihez. Az első cukrászdájuk, amit béreltek, vályogból épült. Jól ment az üzlet, de az 1939-es árvíz elöntötte a várost. Összedőlt a cukrászda, és tönkrementek a Stühmer cégtől hitelbe vásárolt édességek. Eladták a házukat, hogy kifizethessék az adósságot, és eljöttek Egerbe szerencsét próbálni. Akkoriban Sárvári Kálmán számított Eger legjobb cukrászának (ma is működik a Sárvári fagyizó), de hamarosan a Demeter név másodikként felzárkózott mellé. Cuky – így hívta mindenki őt és testvéreit is, mert cukrászattal foglalkozott az édesapjuk. Laci bácsi a Líceumba járt elemibe, utána a ciszterci gimnáziumba, amíg nem államosították. Olyan barátságok szövődtek itt, amelyek még most is tartanak, bár a barátai már nincsenek jó állapotban.

„A cukrászdánk a Bajcsy-Zsilinszky utcában volt. A háború idején vele szemben, az üvegesboltra esett egy bomba. Az óriási fagylaltgépet szilánkok érték, de szerencsére meg lehetett javítani. Harminc méterre a házunktól is becsapódott egy bomba. Egy hónapig tartózkodtunk a pincében, és utána nem volt hová mennünk. Anyám a szervitákhoz akart menekülni, én viszont erősködtem, hogy a ciszterek felé induljunk. A felrobbantott hidakon keresztül vezetett oda az út. Mégis elmentünk, és befogadtak minket. Erről az élményről szól az »Angyal a görög-teremben« című novellám. A görög-teremben voltunk elszállásolva, több család, lepedővel leválasztott részeken, hogy némileg el legyünk szigetelve. Ott töltöttük a karácsonyt is.

Apám összekotort kristálycukrot, lefőzte, szaloncukornak kiöntötte, és egy kisdoboznyit behozott karácsony délutánján. Mindenkinek adott belőle. Egy fenyőgallyat is szerzett, gyertyát gyújtottunk rá.

Lerajzoltam a családomat, a két távollévő bátyámat is katonaruhában és a nagymamámat. Fölé pedig egy angyalt. A rajzomat Homérosz és a Laokoón-csoport közé tettem. A novella megírásakor úgy éreztem, hogy az az angyal, aki egész idő alatt őrködött felettünk, most is ott van a görög-teremben. Nagyon szomorúak voltunk akkor. Szerencsére maradt disznóvágásból hús, ötliteres befőttesüvegekbe raktuk el zsírral. Másoknak is adtunk, mert éheztek az emberek. És apám mindig tudott valamit szerezni. Később, amikor üvegezni kellett a középületeket, eljárt az orosz parancsnokságra, mert szerszáma is volt, csak az ablaküveget kellett beszerezni. Ő üvegezte be a Városházát. A ruszkiknak mondta, hogy hét gyereke van, és adtak szalonnát. A háború után, ‘49-ben elvették a cukrászdánkat. Teljesen megszűnt, államosították a cukorkaüzemmel együtt. Feri bátyám az egri múzeumnak adta a berendezést.”

Mivel Cuky bácsi „maszek gyerek” volt, „kizsákmányoló szülők gyereke”, így nem mehetett továbbtanulni. Hiába próbálkozott, hiába volt tehetsége több mindenhez. Elsősorban filmrendező szeretett volna lenni. Tizenévesként már megismerkedett a világirodalom gyöngyszemeivel, falta a könyveket. Tizennégy éven át néptáncolt, balettot tanult, rögtönzött, és színészettel foglalkozott. A vár 400. évfordulóján szerepelt az Egri csillagokban mint Dobó apródja. A főiskolára nagy nehezen bekerült, társadalmi munka alapján, mert állami ünnepségeken szavalt, de egy évnél tovább nem maradhatott. Ezután dekoratőr lett, végül az egri Finomszerelvénygyár reklámfőnöke. Nyugdíjaskorától kezdett hódolni a festészetnek.

A lányokra derűvel emlékszik vissza. „Debrecenhez fűződött egy kisdiákszerelem. A Svetitsbe járt a lány, talán most is megvan a meghívó a ballagására. Nem mentem el, megharagudtam, mert három éven át nem hallatott magáról, hiába könyörögtem, írtam a leveleket tucatszám.”

„Az elején megmondta, hogy első dolog a tanulás, de megőriz engem, amíg nem végez. Nem bírtam kivárni. Azóta is lelkiismeret-furdalásom van emiatt.”

A legtréfásabb kaland, amit megismerek, egy igazi lányrablás. „Az anyósom áldását adta ránk, de apósom nem egyezett bele a házasságba. A feleségem érettségi után még otthon volt Váraszón, a Mátra és a Bükk találkozásánál. A mozinál dolgoztam akkor, és a mozivállalat igazgatója kínálkozott autójával a lánykérésre. Összejött a rokonság ennek hírére, hiszen még villany se volt a faluban, nem még autó. Az igazgató hiába ment leendő apósomért, nem jött haza a mezőről. Ő azt hallotta, még rendes neve sincs a kérőnek, valami Cukinak hívják, ő ehhez nem adja a lányát. A nejem akkor eljött velem otthonról, apósom pedig később megbékült. Eljött az esküvőre, de ebéd közben váratlanul felállt, és kijelentette: »Nekem menni kell a következő busszal, mer’ az állatokat meg kell etetni«. És elment. Az anyósom más volt. Művelt parasztasszony, aki hat elemivel olvasott. Egy gyermekfejnagyságú daganatot találtak a mellkasában, amely nyomta a szívét, a tüdejét. Fél évet adtak neki az orvosok. Szomolyára költöztünk kétgenerációs, tágas, kertes házba, ahol még tíz évig élt velünk. Nemcsak unokáim rajongtak az anekdotázó dédiért, hanem a tanár vőm is napokat töltött nála természetbúvár barátjával.

Szomolyán természeti környezetben éltem. A kert végében volt egy pinceház kamrával, búbos kemencével, az udvarát benőtte a dudva. Fokozatosan, harminc év alatt alakítottam ki egy csodás miliőt, egy más világot. Kőből raktam tűzhelyet, és minden évben oda hívtam a cserkészeket. Elkvaterkáztunk, régi erdész- és bányászdalokat énekeltünk, főztünk. A cserkészet jelentett nekem mindent: a kikapcsolódást, az élményeket, a kalandokat. Ott ismerkedtem meg a Bükk csodás tájaival.” Zárásképp Cuky bácsi Bánkúton járt az ősz című verséből idéz:

„Éreztem dobbanni az őszi Bükk szívét, s tudtam, meglelem az öregkor derűjét.”

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti