Az életközépi válság krízis, de nem tragédia – mit kezdjünk vele?

Mit jelent az életközepi változás? Ez egy krízis, amivel megküzdünk vagy természetes átmenet?

Szilveszter: A köztudat általában huszon-, harmincéves korig tartja számon az ember lelki fejlődésének folyamatát, ameddig a személy érett, „kész felnőtté” válik, mivel kellene tehát egy későbbi életkorban foglalkozni, mondhatnánk. A fejlődéslélektanból tudjuk azonban, hogy a személyes fejlődés egy egész életen át tartó lehetőség és felelősség. Ebbe illeszkedik az életközépi változás is.

Erik Erikson pszichológus úgy képzelte el, hogy a személyes fejlődés krízisek sorozatát jelenti, amelyekkel – nála az ellentétpárok integrálásáért, a következő szakaszba lépésért – meg kell küzdeni. Úgyhogy igen, ilyen értelemben az életközépi változás is krízis, amivel megküzdünk, ugyanakkor természetes átmenet is. Krízis, de nem tragédia. Szemben más krízisekkel, traumákkal (pl. autóbaleset, ház leégése, gyermek halálos betegsége), az életközépi krízist „normatívnak” nevezzük, mivel emberi életünk olyan természetes velejárója, mint például a kamaszkor, amely bár turbulens, mégis az élet bontakozásának csodálatos időszaka. Mi inkább megküzdésről, mint krízisről szoktunk beszélni. 

Az érzi magát életközépi megküzdésben, aki valamilyen módon megtapasztalta az elmúlást, a veszteséget, a halált, saját törékenységét, egyszóval annak bizonyosságát, hogy igen, az én életem is véges. 

De most még van erőm és lehetőségem is arra, hogy változtassak a hátralévő időre. Ha ezt felismeri valaki, az nagy esély arra, hogy időskorában kiegyensúlyozott, boldog ember legyen.

Tehát mindez nemcsak megtörténik az emberrel, hanem tudatosan kellene foglalkozni vele?

Orsi: Akarva-akaratlanul mindenki átmegy a változásokon, az a kérdés, mit kezd velük. Nem mindegy, hogyan válaszolunk az életközép kihívásaira, mert ez alapjaiban határozza meg időskorunk lelki minőségét, az elégedettséget vagy épp a megkeseredést. Carl Gustav Jung megfogalmazása szerint az életünk délutánját már nem élhetjük ugyanazon forgatókönyv szerint, mint az életünk délelőttjét. Az életünk első felében a nap felkel, egyre nagyobb területet világít be a külvilágban: ez a teljesítmény, a bizonyítás, a fészekrakás időszaka. A zeniten átérve azonban a fény elkezd befelé világítani. Ezt a belső fókuszváltást, önmagunk mélyebb megismerését és az illúzióink elengedését kellene az életközép táján elkezdenünk tanulni.

Szilveszter: Az életközépi megküzdés fordulópont és nagy esély nemcsak a megküzdő, hanem a körülötte élők számára is: ha eddig az volt a kérdésem, mit kapok az élettől, most egyre inkább az válik hangsúlyossá, mit adhatok vissza én. Felismerhetem, hogy nem körülöttem kell forognia az életnek, hanem az én életemnek kell mások felé fordulnia. És ez a fordulat – paradox módon – mégsem a kiégést hozó egyéni teljesítményről, inkább a beteljesülésről szól.

Orsi: Amikor megszületik az a belső feszültség, hogy elég volt az automatikus működésből, a mindennapi mókuskerékből, és ebben a leamortizáló versenyben felismerjük: a külvilágnak már bizonyítottunk, megmutattuk a kompetenciáinkat. 

Ekkor fordul meg a kérdés, és kezdünk el érdeklődni az iránt: mit kér tőlem most az élet? Milyen értékes, valódi önmagamból fakadó célok állnak még előttem?

Miért jönnek a csoportba, mit keresnek a résztvevők?

Orsi: A plakáton sok kérdés szerepel, például: hol vannak az erőforrásaim? Hol tartok az életemben? A szerepeim régen és most. Ezek szólítják meg a résztvevőket, akik nagyon sokféle kérdéssel jönnek. Azért szervezzük ezeket a csoportokat, hogy az emberek eljussanak egy egészségesebb létre, közelebb kerüljenek önmagukhoz. Mentálhigiénés prevenciót is végzünk, mert aki közelebb kerül önmagához, az jobban megérti, mit miért csinál. 

Szilveszter: Jellemző, hogy ami eddig működött, egyszer csak elkezd nem működni… Akár a test öregedése, akár a kapcsolatok vagy a körülmények változásai miatt. Ilyenkor a korábban bevált megküzdési módok, mintázatok vagy meggyőződések érvényüket vesztik. Az egyensúlyvesztés időszaka ez. Az új egyensúly, az új megoldások megtalálására kínáljuk ezeket a kurzusokat. Persze nem biztos, hogy együttlétünk során új válaszoknak „kell” születniük, tiszteletben tartjuk, komolyan vesszük és elfogadjuk mindenki realitását, komplex élethelyzetét, ahol ő éppen tart. Már az is igazán nagyszerű, ha valaki a régi kérdéseit tanulja meg új módon feltenni saját magának, vagy ha rájön, tulajdonképpen mi az ő igazi kérdése, ami őt izgatja vagy gyötri, amivel foglalkoznia kell.

Kép

Fotó: Török Molnár Orsolya

Orsi: A csoportunk nyitott, bárki jöhet, de mivel a hátteret egyházi közeg biztosítja, természetes módon főként ebből a körből érkeznek a résztvevők. A hitélményre nem elméletként tekintünk, hanem mint egy háttérben jelen lévő, megtartó spirituális erőforrásra. Ez biztonságos alapot ad, egy közös nyelvet és értékrendet, miközben a csoportban teljes szabadsága van a kételyeknek és a hitéleti kríziseknek is. 

Ebben az életszakaszban az ember kapui amúgy is megnyílnak a transzcendencia, a végtelen felé, és ez a krízis egyben óriási esély a spirituális fejlődésre is.

Ha az ember szembesül a saját halálával, végességével, akkor az elkövetkező időszakot esetleg más fókusszal akarja élni. A befelé nyitás, a saját kincseink megtalálása azzal, hogy szolgáljuk a világot, erre alkalmas időszak.

Mivel foglalkoznak a nők, és mit keresnek a férfiak? Van különbség?

Orsi: A nők gyakran reflexívebben, nagyobb érzelmi tudatossággal állnak a változásokhoz, hamarabb jelzik, ha elakadtak. Néhányan már a harmincas éveik végén megkeresnek minket; őket a téma előszele szólította meg, és szeretnének tudatosan, belsőleg felkészülve megérkezni ebbe az életszakaszba. A férfiak kisebb arányban vannak a csoportban, de fontos, hogy itt a másik szempontjait is látják, például: „ja, értem, a feleségem ezért reagált így”.

Szilveszter: A férfiakat általában jobban izgatja a teljesítmény, mert ha a karrierjükben már teljesítettek, érdekli őket, mi van még ezen felül. Mi az, amit még elő lehet húzni a kalapból? Aztán nagyon erősen elő tudnak jönni férfiaknál a spirituális kérdések is. Eddig azzal foglalkoztam, ami látható, fogható, Excel-táblázatban függvényként kezelhető, de mi van ezeken túl? 

A logikus, „kocka” férfiak számára egy új, titokzatos világ tud feltárulkozni.

Orsi: Az anyák, akik éveken át a gondoskodásnak, a családnak szentelték az életüket, a gyermekek kirepülésével (az úgynevezett kiüresedő fészek időszakában) szembesülnek az egzisztenciális vákuummal: ki vagyok én a szülői szerepemen kívül? Van-e bennem más érték is, ami hasznos a világ számára? A női résztvevőknél ezért az egyik legmeghatározóbb téma a személyes határok meghúzása, a bűntudat nélküli öngondoskodás és az önmaguk felé tanúsított együttérzés elsajátítása.

Előfordul, hogy összecsúsznak a krízisek, például azt hiszi az ember, hogy a kamasz gyerekével hadakozik, de közben ott van nála az életközepi megállás, és ez a két krízis egybecsúszik, külön kellene választani.

A házasságban élő résztvevőket arra bátorítjuk, hogy azokat a témákat, belső kérdéseket és felismeréseket, amikkel a csoportban vagy az otthoni reflexiók során dolgoznak, vigyék haza, és lehetőség szerint osszák meg a partnerükkel is, hívják meg őket egy közös beszélgetésre. 

Az életközépi változás ugyanis elkerülhetetlenül megmozdítja a párkapcsolati dinamikát is, és akkor tud a kapcsolat megújulni, ha a felek képesek együtt, egymást kísérve szintet lépni a fejlődésben. 

A titoktartás fontos szabály a csoportban, ezért az ott elhangzott dolgok nem, de a saját megélések megoszthatók.

Ebben az életszakaszban az egyik ismerősöm a jeges Balatonban fürdik, valaki zarándokútra megy, egy főorvos pedig gitározik egy bárban… Ti is ismertek ilyeneket?

Szilveszter: Igen, magam is ilyen vagyok. Ötvenéves korom közeledtével elhatároztam, hogy barátaimmal bejárom a Kárpátok 2500 feletti csúcsait. 13 csúcs és az ötvenedik születésnapom után folytattuk a Tátrában és az Alpokban, egyik fiammal most készülünk a Pireneusokba. Azt hiszem, van egy vágy valahogy másképp létezni, megélni vagy megmutatni magunkat, mint ami egyébként a hétköznapok kényszere. Lehet ezeket az extrém dolgokat úgy is értelmezni, hogy még van erőm, belefér. Meddig fér bele? Hol vannak a határaim, és mik a szerepeim? A szerepeim között, illetve a szerepeimen belül hol vannak a konfliktusok? Melyiket vettem fel, melyiket adták rám? Melyikbe nőttem bele, melyiket kell levetkőzni… vagy melyiket veszítem el? Ezekre a belső feszültségekre keressük azt a személyes integratív erőt, ami az egymásnak akár ellentmondani látszó szerepeinket is befogadhatóvá, élhetővé formálja, személyiségünket egységessé és színessé is teszi, gazdagítja.

Hát, micsoda belső gazdagság, ha úgy bele tud felejtkezni valaki a gitározásba, mint amilyen szenvedéllyel és precizitással egy műtétet végez… Ugyanazokkal a kezekkel…

Orsi: Nézzük meg, mik a gyümölcsei! Függővé válik a bárban, vagy egyszerűen a feszültségét le tudja tenni a művészetek felé nyitva, és valami értéket tud ott is teremteni? Megmártózik a hideg Balatonban, ami egészséges, és azt mutatja, hogy ő még tud vagány dolgokat is tenni. Nem biztos, hogy ezekkel baj van, ha senkinek nem okoz gondot vagy fájdalmat, akkor rendben. A kérdés az, hogy ezek a tevékenységek valóban a belső kincseink megélését segítik-e, vagy csak elfedni akarunk általuk egy belső ürességet. A csoportban azt látom, hogy valaki állást vált vagy vállalkozó lesz, elkezd egy számára lelkesítő tevékenységet, ami erőt ad neki. Sokan az emberek felé fordulnak, és emberközpontú foglalkozást választanak. Én tanulni kezdtem. A csoportban bátorítják, megerősítik egymást, hogy ami jó, azt el lehet kezdeni.

Kép

Fotó: Török Molnár Orsolya

Az életközépi megküzdésnek nemcsak az a témája, hogy miben változzak, hanem hangsúlyosan az is, hogy mi az, amit meg kell őriznem az eddigi életemből, amit feltétlenül tovább kell vinnem, tovább kell adnom. Fontos mozzanat ezért a kincseim számbavétele is.

Hogyan működik a csoport?

Orsi: Eddig hat-hét alkalmas csoportok voltak, de elképzelhető, hogy a jövőben több találkozás lesz. Eddig Piliscsabán, a klotildligeti plébánián tartottunk csoportokat, majd a Pasaréti Közösségi Házban. Ősszel is tervezünk újabb alkalmakat, amelyek részleteit az eletkozepi.hu oldalon osztjuk majd meg.

A tematika mindig a folyamattal együtt, a résztvevőkre szabva alakul. Témákat vetünk fel (pl. idő, siker, kudarc, egyensúly, szerepek), kereteket tartunk, és egy olyan bizalmi légkört, közeget igyekszünk teremteni, amelyben a résztvevők meg tudnak nyílni. A csoportban nagyon sokat tanulnak, hallanak egymástól a résztvevők, amelyek bennük is új, friss gondolatokat indítanak el. Különböző élethelyzetekből jönnek, 30–60 éves kor között. 

Nem tartunk előadásokat, nincs sok elmélet, mert azt mindenki el tudja olvasni otthon, inkább az élmény, tapasztalat, tanulás módszerében hiszünk.

Időnként van egy kis otthoni munka, amelyről a csoportban beszélgetünk. Nagyon szép látni, ahogy a csoporttagok a folyamat során megszeretik egymást, és mi is őket. Egy szeretetteljes légkör már önmagában gyógyító lehet.

Szilveszter: A néhány alkalmas, rövidebb folyamat természetesen nem ígérhet azonnali válaszokat az életközép minden egzisztenciális kérdésére, de elengedhetetlen első lépcsőfok, ami után igény szerint akár egyéni kíséréssel vagy haladó csoportokkal támogatjuk a résztvevőket a megkezdett úton.

Az egyedüllétből a csoportban megélt személyes találkozások vezetnek ki és vezetnek át a mélyebb, személyes találkozásra önmagunkkal – a belső értékeinkkel éppúgy, mint a sebeinkkel vagy eddig nem észlelt árnyoldalainkkal. Ezek a találkozások tudnak aztán kinyitni a végtelenre is, ahol minden összetartozik és beteljesedik.