„Amikor be tudom fogadni a fájdalmat, akkor születik meg a kegyelem” – Boldogság, ami fájdalmas veszteség után vár ránk

Tényleg csak negatívum kapcsolódik a krízis szóhoz? Miért hangzik olyan ijesztőnek?

Amikor krízisben vagyunk, az egy beszűkült tudati állapot. Ebben a pillanatban nem férünk hozzá az erőforrásainkhoz, elveszítjük a problémamegoldó gondolkodásunkat, egy intenzív érzést cipelünk magunkkal, amely elszakít a külvilágtól. Ilyenkor egy mély befelé fordulás történik. Egy kisgyermek nagyon kiszolgáltatott a traumának, ha viszont felnőttként ér minket, azzal hatékonyabban tudunk valamit kezdeni, mert addigra már ott vannak velünk az erőforrásaink, a megküzdési módszereink. A gyermekkori reakciókat – például, hogy lefagyasztjuk magunkat, vagy elkezdünk nem jelen lenni a helyzetben, fantáziavilágba menekülünk, vagy elkezdjük alárendelni magunkat a másiknak – sokszor észrevétlenül felnőttként is visszük magunkkal, és ami akkor esetleg az életünket mentette meg, az felnőttként kolonc lesz rajtunk, vagy egy „nem működő hegszövet” Máté Gábor szavaival. Később ez már nem lesz hatékony megküzdési módszer, ha például nem merünk kezdeményezni vagy kitérünk a konfliktusok felvállalása elől, elveszíthetjük önmagunkat, ezzel pedig a kapcsolatot is. Maga a krízis szó válságot, fordulatot jelent, tehát inkább irányváltozásra utal, mint megfeneklésre. A krízis válaszút is, új lehetőség.

Gyermekkori traumából nem növekedhetünk?

De igen, ha fel tudjuk dolgozni, ha rájövünk, hogy a megsebzett részünk mennyire hozzánk tartozik, például, hogy ennek köszönhetjük a fantáziánkat, amiből később táplálkozunk, vagy az érzékenységünket más emberek problémáira.

Ha felnőttként veszítünk el valamit vagy valakit, és meg tudunk ezzel küzdeni, akkor hihetetlen módon megtapasztalhatjuk a saját erőnket.

Ha például valaki képes kijönni egy bántalmazó kapcsolatból, akkor megerősödve tud tovább élni.

Rengeteg mítosz, eposz, műalkotás szövődik a téma köré, amelyekben a főhősök egy krízisen átmenve megerősödnek…

Nekem először Odüsszeusz jut az eszembe, aztán nagyon gyorsan Pénelopé. A görög drámák nagy része erről szól, de akár a Lear király is – a krízis mindig megjelenik, és azt látjuk, hogy a főhősnek le kell menni a krízis legaljára, hogy ott történjen meg a fordulat. Azt látjuk, hogy hatalmas küszködések vannak, de amikor valaki megadja magát, vagy más szóval eljut addig, hogy „legyen meg a te akaratod”, akkor indul el a változás. Ha mesékben gondolkodunk, például a Holle anyóban is megjelenik, hogy a mostohaanyjától szenvedő lány egészen a kút mélyéig merül ahhoz, hogy egy új világba kerülhessen. A mostohatestvér is beugrik a kútba, de ő nem krízisből érkezik, számára ez a mélység nem megmérettetés: őt a nyereségvágy hajtja, és empátia nélkül amúgy sem lehet növekedés. Krízisről szól a Hamupipőke és a Hófehérke is. Mi a mesék titka? Miért a harmadik királyfi éri el a célját? Mert a döntő pillanatban ő az, aki visszadobja az aranyhalat. A krízis szűkületében ott van a kapu is, a kinyílás lehetősége. Megtisztulás, újraszületés lehet, ha gyermeki jelenléttel, rácsodálkozással és együttérzéssel vagyunk benne. Ha nyitottak vagyunk rá, akkor megtörténik a csoda.

Készülnek ma is ilyen „eposzok” a kortárs művészet nyelvén? Mai mítoszok, amelyek a krízisből való kilábalásra adnak mintát? Beletartozik ebbe a Harry Potter?

Akár a Gyűrűk Urát nézzük vagy a Harry Pottert, ott is megtörténik a bajba jutás és a megküzdés a nehézségekkel. Ezekben a művekben is hangsúlyos a főszereplők lelki tisztasága, megújulása, ami az egyik legnagyobb belső erőforrásuk. Erre a mintára minden korban szükségünk van, és ha sokan olvassák, közös kinccsé válik. Azért ne cseréljük le az Odüsszeiát Harry Potterre, én inkább is–is-ben gondolkodom…

A krízis mennyire az élet része?

Aki azt mondja, hogy soha nem élt meg krízist, az valószínűleg olyan énvédelmet működtet, amely az életet sem engedi be.

Alapvetően minden új nagy lépésünk krízis: például amikor a kisgyermek kilép az anyával való szimbiózisból. Életünk krízisek meghaladásán keresztül zajlik. A személyiségfejlődéssel együtt járó krízisek először gyakrabban jönnek, azután egyre hosszabbak lesznek a szünetek, persze bármikor jöhet egy menetrenden kívüli is. Sok válságunk az anyagi világ változásához kapcsolódik, például elveszítünk valakit, átalakul a testünk, betegség ér minket.

Végül minden nagy megpróbáltatásunk érinti kapcsolatunkat a nem anyagi világgal?

Igen, a kríziseink mélyén ezek a létkérdések lappanganak: mi az élet, és mi a halál? Mit gondolok ezekről? Mit gondolok az univerzum, a világ működéséről? Van-e szabad akaratom? Létezik-e Isten? Milyen hit él bennem?  Mit kezdek a szabadságommal, mit jelent számomra a rend? Mi az értelmes élet? Miért vagyok itt? Ki vagyok én? Mit hagyok magam után?

dr. Piczkó Katalin – Forrás: Piczkó Katalin közösségi oldala

A traumát követő időszakot esemény utáni csendnek szoktuk hívni. Ezután választanunk kell: vagy hallgatunk és őrlődünk benne, vagy elkezdünk alkotó módon értelmet találni az átélt eseményekben. Mi történik belül a gubóban?

Lewin azt a hasonlatot hozta erre, amikor az antilopot üldözi a gepárd, de az antilopnak sikerül megmenekülnie. Akkor jön egy csend, egy lefagyás, majd remegni kezd az állat, amikor kezd kijönni a lefagyott állapotából. A lefagyott állapot egyfajta védelmet ad, ugyanis olyankor nem érzünk fájdalmat.

A trauma utáni csendünk ilyen lefagyás, lelassulás, amikor „kizökken az idő”. Utána viszont kezdeni kell valamit ezzel, a mi remegésünk pedig a kibeszélés, a megosztás lehet.

A feldolgozatlan traumák hátterében sokszor a bennszorult mondatok jelennek meg, vagy az együttérző jelenlét hiánya. Ha betokosodik a fájdalom, akkor az zavarni fog minket a mozgásban, beszűkül a lelki mozgástér.

József Attila, miután eltanácsolták az egyetemről, évek múlva azt írta: „Én egész népemet fogom (…) tanítani!” Lehet, hogy pont trauma után tudunk léptéket váltani vagy tágítani a dimenzión?

Ezt persze ő sem tudta rögtön megtenni, szükség van időre, csöndre, a begubózott állapotra. A kinyílás ideje sokszor kiszámíthatatlan. Volt olyan veszteséget átélt ismerősöm, aki hosszú éveket töltött begubózva, majd egyszer látott egy sasokról szóló filmet, amelyben elé tárult a kép arról, ahogy a sasok életük derekán visszamennek a fészkükbe, kiverik a csőrüket, lefosztják a tollukat, karmaikat, és új csőrt, új karmokat, új tollakat növesztenek. Ennek akkora hatása volt rá, hogy ki tudott nyílni. A metaforák, analógiák akár a mesékből vagy a konkrét életünkből is segíthetik az átalakulást, a növekedést.

Mintha leselkedne ránk a kegyelem. Amikor nyitottak vagyunk rá, valamilyen formában elér minket.

A kegyelem állapota a megadásból fakad. Amikor teljes mértékben be tudom fogadni a fájdalmat, akkor születik meg a kegyelem, a kút mélyén.

A szenvedés tehát nem spórolható meg, és nem is hiábavaló.

A keresztre feszítettség a teljes kiszolgáltatottság, a teljes tehetetlenség jelképe, amikor semmit sem tudok kontrollálni. Innen lehet felemelkedni.

Az élet milyen területein jelentkezhet a növekedés?

Ilyen változás, hogy jobban el tudjuk fogadni magunkat, jobban azzá tudunk válni, akik valójában vagyunk, tisztába jöhetünk a saját szükségleteinkkel, és jobban rálátunk másokéra. Az empatikus készségek is fejlődhetnek, amikor a saját fájdalmamon túl meg tudom látni a másikét. Közelebb kerülhetünk a fiatalkori álmaink megvalósításához, hiszen azok nem véletlenül alakultak ki bennünk.
A kudarc ugyanúgy belső erőforrássá válhat, mint a siker, ha nem úgy tekintünk rá, mint valaminek a végére, hanem lépcsőfoknak látjuk.
Vagy platónak a hegyláb és a hegytető között valahol.

Neked is van egy saját történeted?

A legnagyobb kríziseim a legkisebb gyermekem születése és szélsőséges állapotai voltak.  Már magzatkorában tudtunk, hogy nem fog teljesen egészségesen születni. Hosszú út volt, amíg el tudtam fogadni, hogy Bazsa mennyire más, amíg a perlekedés állapota helyett tiszta szívemből igent mondtam magunkra. Őt magát az első pillanattól kezdve elfogadtam, de mivel nem tud járni, beszélni, nem szobatiszta, nem olyan könnyű elengedni a vágyott, meg nem élt élet fájdalmát. Az epilepsziás rohamai voltak számomra a legtraumatikusabb élmények, amikor attól féltem, hogy elveszítem őt. Tényleg nem maradt más számomra, mint hogy széttárjam a kezem, és megadjam magam. Nekem az volt a felismerésem, hogy ő mint lélek, létezik, és én is létezem mint lélek, és mi ketten örökre kapcsolódunk, akár ebben a testben, akár másképp: amíg világ a világ. Nekem ez volt a megkönnyebbedés. A szavak nélküli megtapasztalásnak óriási ereje van. A halált már inkább állapotváltozásnak, kapunak tudom tekinteni. Bazsa egyébként most jól van, sokkal stabilabb lett az állapota, én pedig könyvet írtam Szeretetkertben önmagunkkal címmel. Mert a krízisből áldás is fakadhat.

Az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat a nap 24 órájában Magyarországról ingyenesen elérhető a következő telefonszámon és e-mail címen:
+36 80 20 55 20
[email protected]