Akkor káromkodjunk angolul!

Egy angoltanár szokatlan, szokatlanul hatékony módszerei a tanteremben.

Tizedikben kaptak meg engem, kilencedik óta én lettem az ötödik angoltanáruk, az előző négy megszökött. Talán jobb is, hogy ezt olyan nagyon nem kötötték az orromra, amikor főállású anyaságból hívtak be hozzájuk. A vezetőség csak a hiúságomat legyezgette, hogy így meg úgy, pont én kellek nekik.

Kezelhetetlen csoport?

Félkörben ülnek előttem, alaposan végigmérnek (Végül melyik harisnyámat is vettem fel? Most mégsem nézhetek le a lábamra.), és látszik rajtuk, hogy nekik mindegy, ők ráérnek, úgyis csak idő kérdése, hogy mikor hagyja őket ott az újabb tanár. Mint egy amerikai filmben: literes kólásüveg a padokon, lábak itt-ott feltéve. A hangulat jó, csak éppen nem az a tipikus osztálytermi. Keménykedjek? Az ellenőrző már úgyis tele intőkkel és egyesekkel, és még csak október van. Egy teljes csoportot mégsem lehet kirúgni. Kedveskedjek? Egyelőre nem hisznek nekem. Viccelődjek? Veszélyes terep, más generáció, és az én fejemben most még az óvodás gyerekeim viccei élnek, azt hozom otthonról.

Ki az úr a háznál?

Végül odamegyek az egyikhez, mélyen a szemébe nézek, és a lehető legérdeklődőbb tekintettel elkezdek a lehető leggyorsabban angolul beszélni, hiszen ez végül is eredeti szándéka szerint egy angolóra. Mondom a magamét, darálom az angolt, és úgy nézek rájuk, mint akik nyilván értik. Nyilván. Persze, tudom, hogy nem, de ez a „nyilván”, ez meghökkenti őket, átmeneti elbizonytalanodást okoz, – és ha csak egy rövid időre is – de mégis csak én lettem az úr a háznál.

Így indult, és egész jól alakult a továbbiakban. Káromkodtak? Megtanultuk a legfontosabb szavakat angolul, szódolgozatot írtak belőle, és ezzel el is múlt az inger. Kólaivás? Megtanultuk, hogy egy kispohárnyi kólában 12 kockacukornyi cukor van, egy kis üvegben 30, úgyhogy maradjunk a víznél. (Hogy van az, hogy kockacukor angolul? Sehogy. Hogyhogy? Ilyen szó nincs. Őrület, mit raknak a kávéba akkor? Simán cukrot. Őrültek, teljesen azok.) Lassan belerázódtunk a közös munkába.

Misi, az utolsó

Misi adta meg magát utolsónak. Elfoglalt orvos szülők gyereke, mélyen a szintje alatt teljesít, kiváló a mondatfűzése szóban, de tollat nem szívesen vesz a kezébe, nehogy kiderüljön, hogy írásban már nem megy olyan könnyen. Érvei tökéletesek, de angol szavakat tanulni? Az egyáltalán nem megy. És mindent megtesz, hogy ki ne derüljön, hogy küszködik a tanulással. Inkább felháborodik, magyaráz, visszatámad, csak ki ne derüljön. Mindezt a hátsó sorból, edzőtáska-barikád mögül. Utolsó nagy vetélytársam volt a csoportban, összecsapásainkból, hogy kire is figyeljenek a többiek, rá vagy rám, nem mindig jöttem ki nyertesen. Egyik nap azonban, gyerekeim révén, felfedeztem, hogy az interneten Misinek nagyszerű viccgyűjteménye van. Másnap mondtam is neki, te, Misi, tegnap mutattam a férjemnek a vicceidet, hát annyira tetszettek neki, rég láttam őt ilyen jóízűt nevetni. Príma lett a hangulat otthon nálunk, neked köszönhetően!

Meghökkent. Erre valahogy nem számított. Megfogta összes ingóságát, edzőtáskától vizes flakonig mindent, előre caplatott az első padba, leült, és ottmaradt érettségiig. Hogy vajon a férjem említése tett rá ekkora hatást, vagy hogy megtudta, hogy vele foglalkozom otthon is, nem tudom. Nem mondom, hogy nem volt vele több gond, de attól a naptól elhitte, hogy egy oldalon állunk.