„A világ csak – hangulat”(jel)? Avagy a pontosvessző tündöklése

Negyed évszázada valamelyik nyelvészeti szemináriumon arról beszélgettünk, hogy bizonyos írásjeleket – mint például a pontosvesszőt – milyen méltatlanul keveset használunk, és akkor is helytelenül. Az a legvérmesebb nyelvművelők álmaiban sem szerepelt, hogy pár évtized múlva még a kevésbé pallérozott írástudók, sőt az analfabéták is napi rendszerességgel élnek vele a hasonló karriert befutó zárójellel együtt.

Most kívánkozna ide egy ;) vagy egy ;( . Valójában nehéz eldönteni, ha jelezni szeretném, hogy mindez kissé ironikus, azonban mégsem akarnám felhőtlen örömmel üdvözölni a jelenséget. Talán inkább a :/ lenne helyénvaló, a „szakirodalom” meglehetősen megosztott ez ügyben. Az egyik szerint akkor alkalmazandó, ha a felhasználó szkeptikus, a második szerint felemás érzésekkel küzdő, a harmadik pedig állítja, hogy sajnálatot fejez ki.

Persze alkalmazhatnám a :) :( kombót is, de akkor az egyértelműség kedvéért hasznos volna jelölni, hogy melyik milyen százalékban részesedik a témához való pillanatnyi hozzáállásomban.

Olvasom az sms-eket, posztokat, emaileket, már amelyikben van mit olvasni, mert némelyik csupán egy színében és vonásaiban leginkább a mongoloid rasszt idéző fejet tartalmaz.

Például „szomorú fejet”, ha valaki meghalt vagy késik öt percet a találkozóról, netán elveszett a macskája, ha tömegkataszrófa történt a világ túlsó felén, vagy egy ismeretlen ismerősnek letört a körme.

Talán a kedves Olvasó is ismeri a „megfagyott levegő” élményt, amikor valaki elejt egy poént, és a másik értetlenül bámul, mire a vicces tag kénytelen hozzátenni. „Vicc volt.” Na, állítólag a hangulatjelet vagy emotikont is egy ilyen szitu ihlette. Először Scott E. Fahlman, a Carnegie Mellon Egyetem professzora használta 1982-ben. Gondot okozott ugyanis, hogy az egyetem üzenőfórumán a tagok félreértették egymás humoros üzeneteit. Nem tudjuk, hogy a feladó humora vagy az olvasó humorérzéke volt-e kérdéses – a smiley és ezt követően az elfeledett pontosvessző mindenesetre megkezdte karrierjét.

Sőt, a napokban volt alkalmam tapasztalni az ember kommunikációs evolúciójának egyik fontos állomását, és rádöbbentem, hogy talán leáldozóban van a kor, amelyben beszéddel, szavakkal, ösztönös mimikával igyekeztünk kifejezni az érzelmeinket. Tizenévesek beszélgetését hallgattam, amikor az egyikük váratlanul közölte, hogy nem sikerült a dolgozata. Erre együttérző társa rögtönzött pantomim játékkal idézte fel a könnypotyogós szomorú fejet. Az ilyesmire mondják, hogy a befőtt teszi el a nagymamát.

Ha pedig már a homo sapiens mimikája is átmegy a szükséges evolúciós változáson, remélhetőleg könnyebb lesz értelmezni, hogy mit is olvassunk le családtagunk, kollégánk vagy akár a bolti eladó arcáról.

És hogy most melyik szimbólummal kellene befejeznek ezt az írást? Keresem a megfelelőt...

A cikk eredetileg a Képmás Blogon jelent meg 2016. 09. 05-én.