A hózentróger végén – Beszélgetés Bolyki Balázzsal

A címlapfotó készítése alatt Bolyki Balázs még csak dudorászott, de miközben lelkiismeretesen próbálta követni a fotós utasításait, dalrészletekkel tarkított szellemes megjegyzései már igazi stand-up műsorrá alakultak. Aztán amikor a belső fotókhoz már mozogni és szájat nyitni is lehetett, fergeteges show közepén találtuk magunkat. A torkából kizúduló hang hol diadalmas folyamként tört elő (a fényépezőgépet is majd’ elsodorta a fotóssal együtt), hol játékosan, kitörni kész búvópatakként incselkedett a lencsével (én biztosan elfelejtettem volna exponálni). Emmer Lacinak sem volt könnyű megmaradni a fotósszerepben, nemcsak mert az ár őt is magával ragadta, hanem mert olyan mély beszélgetésbe keveredett „modelljével”, hogy már attól tartottam, elkérdezi előlem az interjúmat. De be kellett látnom, hogy Balázzsal tényleg nem lehet látszatbeszélgetéseket folytatni semmiségekről. Csak a lényegről tud beszélni, ahogy a színpadon is.

Bolyki Balázs
Bolyki Balázs

Kép: Emmer László

– Úgy tűnik, elég egy Bolyki is a megfelelő hangulathoz, de azért nem lehet mindennapi testvérkapcsolat, amely köztetek van. Nemcsak együtt nőtettek föl, hanem szinte a kezdetektől együtt zenéltetek, dolgoztatok.

– Igen. Kicsit talán természetellenesen is egymásra voltunk utalva, hiszen összekapaszkodva nőttünk föl, sokáig semmit nem tudtunk elképzelni egymás nélkül. Aztán amikor a bátyáim elkezdtek önálló életet is élni, emlékszem, árulóknak tartottam őket. Azt hiszem, nekem volt a legnehezebb megérteni, hogy már megvan a saját életünk, a saját családunk, saját problémánk, és kevesebbet vagyunk együtt. Talán mert én vagyok a legkisebb, és tőlem vették el a legkorábban ezt a közösséget, ezt a szoros együttélést.

– A párjaitok jól viselték ezt a szokatlanul szoros szimbiózist?

– Alapvetően a mai napig senki nem tudott kívülről bejönni ebbe a körbe. Szeretettel elfogadjuk egymás oldalbordáit, de nekik is tudomásul kellett venni, hogy a múlt összeköt minket: a mindennap megvívott harcok és örömök, a közös zenélés. De végülis mindig vannak ilyen belterjes, zárt közösségek. Ha valaki focizni vagy bridzsezni jár, az is egy sajátságos kapcsolat, amiben nem vesz részt a házastárs.

– Talán az is erősítette ezt a szoros kapcsolatot, hogy édesapád elhagyott benneteket. Nagyon hiányzott az apa a családból?

– Édesanyámnak egyedül kellett végigcsinálni a kamaszkorunkat, a felnőtté válásunk időszakát. Öt fiúval. Ez nagyon nagy feladat. De ha engem kérdezel, én akkor nem foglalkoztam azzal, hogy másképp is lehetne, ebben szocializálódtam.

Előbb utóbb mindenki találkozik egy-egy ilyen traumával. Megtanulja, hogy semmi sem természetes. A boldog család sem, de például az sem, hogy, meleg van a szobában, és folyik a csapból a víz, vagy hogy fel tudok kelni az ágyból.

Minél előbb nyílik ki az ember szeme erre, annál több dolgot talál, amiért hálás lehet, annál tartalmasabb lesz az élete. Én például emiatt sokkal intenzívebben érzek, sokkal érzékenyebb vagyok, mint mások. Ez néha nehéz, de az alkotáshoz, az énekléshez ez is éppolyan fontos, mint a jó hang.

– Az édesapáddal végleg megszakadt a kapcsolatod?

– Kimaradt egy pár év, és felnőtt fejjel – bár én nem így csinálnám – megértem. Én kerestem meg, saját kapcsolatot kellett kialakítanom vele. Nem az a „bújós, ölelgetős” apuka, aki naponta felhív, hogy ebédeltem-e, de ma már úgy érzem, számíthatok rá.

– Te „bújós apuka” vagy? Hiszen a fiaid mellett kicsit az anyaszerepet is vinned kellett.

– Igen, a feleségem elköltözött. Mivel gyerekként egy anya szeretetét tapasztaltam meg, nyilván eleve anyás, kicsit feminin beállítottságú férfivá váltam. Számomra egyenlőségjel van az édesanya és a szeretet fogalma között. Anyám tényleg mindig mellettem volt, amikor szükség volt rá. Emberként még soha nem láttam senkitől azt, hogy szereti a bűnöst, és utálja a bűnt, csak tőle. Az eltörölhetetlen istenszeretetet is az édesanyámtól kaptam.

Az én apa- és férfiképem sokat alakult azzal, hogy egyedül maradtam. Szembe kellett néznem az összes démonommal. Megértettem, hogy mennyire hajlamosak vagyunk használni a környezetünket, a párunkat is beleértve. Amire szükségem van belőle, azt szeretem, amire nincs, az nem tetszik. Azt hisszük, hogy jár nekünk a vasalt ing, a tiszta terítő, a tiszta edény. Ha pedig valami nem jól működik, nyilván a másik a hibás.

A legfontosabb, amit Isten megtanított nekem ebben a kis halálban, hogy fel kell állni, abbahagyni a sajnálkozást, a hibáztatást, az okok keresését.

Nem így képzeltem a házasságomat, de adódott egy helyzet, amely az elveim ellen van, és nekem mégis el kellett fogadnom. Nem mentem válóperre, nem akartam a gyerekeim édesanyjával bíróságra menni, hiszen itt nem az a kérdés, hogy ki nyer. Krisztus is leszállhatott volna a keresztről, és arathatott volna ott és akkor azonnal győzelmet, de nem tette. Én ebben az egész történetben csak arra koncentrálok, hogy a gyerekeimnek mi a legkevésbé rossz. Nem akarok beleszólni abba, hogy az édesanyjukkal együtt legyenek. Az a fontos, hogy a velem töltött idő alatt a legjobban fölemeljem őket.

– A gyerekek előtt mertél gyengének mutatkozni? Vagy mindenáron meg akartad őket óvni attól, hogy elveszítsék a biztonságérzetüket?

– Ez az, amiről nem tudom, hogy jól tettem-e…de én egész életemben őszintén megmutattam mindent, a színpadon is, mert úgy éreztem, hogy a sebeinken keresztül tudunk a legjobban kommunikálni egymással, ezzel segítünk másokon és magunkon is a legtöbbet. Hogy hazudhatnék épp nekik?  Nemrég a nagyfiam születésnapját nem tudtuk eléggé megünnepelni, és egy áruház kellős közepén bizony megöleltük egymást, és elsírtuk magunkat.

– Hogy boldogulsz négy fiúval?

– Tudatosan próbálok differenciálni köztük. A két kisebb gondolatvilága még inkább a gyerekekéhez áll közel, a nagyobbak 14 és 15 évesek, már szeretnek a felnőttek beszélgetéseinél is ott ülni, okosakat és vicceseket mondanak. Próbálok velük külön-külön foglalkozni, de praktikusan alapvetően „csapatmozgásokra” van lehetőség, ha valahol megjelenünk – öt pasi –, az már hadműveletnek számít. Próbálom a legtöbbet adni nekik. Nem fognak tőlem palotát meg veterán autógyűjteményt örökölni, én is azt tudom a gyerekeimre hagyni, amit én kaptam az édesanyámtól.

 

– Alanyi jogon jár a hit, ha valaki vallásos környezetben nevelkedett?

– Néha nehezebb is annak, aki mindezt készen kapja, hiszen tetszik, nem tetszik, ez van: istentisztelet, bibliaóra, közös ima. A vallásos családok kötelező útvonalán haladnak, majd tizenévesen a legtöbben tékozló fiúvá válnak, megélik a nagy szabadság fájdalmait és a hogyan szerezzünk magunknak örömöket buktatóit. És aztán küzdelmesen, fájdalmak után megtalálják a személyes Istent. Édesapámnak van egy dalszövege: Ha azt hiszed, hogy elfelé futsz tőle, fáradtan karjába érkezel. Én azt szoktam mondani, olyan ez, mintha Isten egy hózentrógert csippentene a gatyádra. Amikor futni kezdesz, minél távolabb kerülsz, annál nehezebben haladsz előre, és végül annál nagyobb erővel csapódsz vissza ahhoz, aki tartja.

Én például rengeteget fohászkodtam, hogy szabadítson meg Isten a bűneim következményeitől, mert tudtam, hogy imádkozni fontos. Mint amikor a gyereked folyton bocsánatot kér, de érzed, hogy már csak megszokásból. De éreztem, hogy ez már kevés.

Meg kellett fogalmaznom, milyen az az Isten, akit én szeretek. Az én Krisztusom deviáns. Hiszen az ő korában annyi elfogadott szabálynak ellentmondott, annyi mindent át tudott értelmezni, a farizeusokról is másképp gondolkodott, mint elfogadott volt.

Ő megélt minden emberi érzést a földön, hiszen ezért jött ide Mária és József gyermekeként. Az élete egy óriási demo. Egy bizonyíték, hogy meg lehet csinálni, érzésekkel, vágyakkal, fájdalmakkal. Pontosan ismer engem, a hibáimat, a tévedéseimet; egy dolgot figyel, hogy szeretet van-e a szívemben.

– Vajon az édesanyád át tudta volna adni ezt a feltétlen hitet, ha nem éli át ezeket a tragédiákat?

– Nem ilyenek lennénk, ha minden úgy történt volna, ahogyan a vágyainkban elképzeltük. Az édesanyám egy miskolci copfos kislány volt, egy kis zseni, aki már gyerekkorában is kórust vezényelt, és a tévében szerepelt, akkor, amikor még tévékészülék is alig egy-két lakásban volt. Innen aztán elszármazott Biatorbágyra, ahol nem volt víz, villany, gáz. Aztán öt gyerekkel egyedül maradt. Aztán meghalt az elsőszülött fia, a bátyám, 21 évesen. Attila temetésén annyian vonultak át Biatorbágyon, mint még soha. Sokan sírtak, de mi ünnepeltünk. Mert a bátyám, aki hazafelé jött Németországból – az autópályán érte halálos baleset –, azért jött haza, hogy elmondja, hogy van édesanyámnak egy új fia, aki egy napja megtért. A mögötte ülők is arra emlékeztek, hogy erről beszélt nekik a halála előtt, örömmel. Megtalálta újra az Istent, és amikor kinyílt számára a mennyország, már mehetett is. A csúcson hagyta abba. Ennek nem lehet nem örülni. A temetés után tudtunk nevetni is, édesanyám be is csukta az ablakokat, hogy megszólnak minket a szomszédok.

Nem igaz, hogy ha valaki hisz Istenben, annak nincsenek problémái. Ezeket nem lehet mindig megúszni, de ha van, ami éltet, ha van gyökered az élő vízhez, akkor bármennyire is nagy a szárazság, életben maradsz.

– A keresztény embernek mindig kötelező vidámnak lennie?

– Az örömködés és a boldogság nem ugyanaz. A boldogság belső béke, nem csupa kacagásból és rózsaszín virágszirmok szórásából áll. Sokszor hívnak, hogy menjek különböző közösségekbe, mert ott majd megtapasztalom a felszabadító örömöt, de erre nem vágyom. Én végtelenül boldog vagyok attól is, ha csak ülök otthon a kanapén a fiaimmal. Ha pedig föl kell pattanni a biciklire és fütyörészve elkerekezni a Velencei-tóra, arra is kapható vagyok. A boldogság leginkább az, hogy nincs bennem félelem.

– Tényleg nincs?

– Tényleg. Beteltem azzal az élettel, amit az Isten szánt nekem.

– Melyik félelmedtől volt a legnehezebb megszabadulni?

– Hogy nem tudok százszázalékosan megfelelni. Elsősorban a színpadon. Tudtam, hogy nagy tehetséget kaptam, és rettegtem attól, hogy nem tudom hozzátenni azt, ami rajtam múlik. Féltem attól, hogy hibázok. Sokszor, amikor a többiek már hazamentek, hajnali négyig is dolgoztam két-három akkordon. Amikor meg tudtam békélni azzal, hogy igenis van olyan, hogy kimész a színpadra, és az utolsó hang helyett már csak levegő jön ki a torkodon, van, hogy felkészültél, és mégsem jut egy szó sem az eszedbe, vagy éppen elmegy a stadionban az áram – rájössz, hogy ez még jobb, mint az eredeti verzió. Mert életszerűnek kell lenned, nem tökéletesnek. A rendeződ odafenn intelligens, humoros, és szeretetteljes.

Emögött a félelem mögött nyilván az a másik félelem áll, hogy nem szeretnek eléggé. Ez, gondolom, nem használt a házasságomnak sem. És ezzel a félelemmel rengeteg sebet is ejtettem, azokon is, akik szerettek, és magamon is.

Amióta egyedül maradtam, missziónak fogom fel, hogy ha az ismerőseim között valaki nősül, kérjek tőle pár órányi beszélgetést, mert úgy érzem, nem azért kaptam ezeket a tanulságokat, hogy megtartsam magamnak.

– És mit tudsz nekik mondani?

– Sok kívánatos férfi és nő van, és lehetőség mindig lesz, hogy megkapjuk őket. Ez nagyon kegyetlenül hangzik, de így van, ezt el kell fogadni. Előfordulhat, hogy az a másik mosolygósabb, csinosabb, ápoltabb, jobban működik vele a kommunikáció, mint az én párommal, de ha felnőttként döntöttem, hogy nekem ő kell, és nem kell jobb, akkor mindez nem igazi kísértés. Az apák nem beszélnek a fiaikkal, vagy maximum azt mondják tréfásan: „Megnősülsz? Nem baj, neked se legyen könnyebb!” Az anyák pedig ezt adják útravalóul a lányaiknak: „Én csak szenvedek ebben a házasságban, látod? Vigyázz, te sohase veszítsd el a függetlenségedet!”

Pedig a házasság másról szól: a férfi a szőlőkaró, amely statikusan áll a földben, a nő a kacsokkal fölfutó, zöld, élettel teli hajtás, amely a férfira támaszkodik. És ha eléri a karó tetejét, onnan még húsz centit fölfuthat, de tovább nem, mert nem képes megtartani egyedül a gyümölcsöket.

– Úgy tudom, a zenében is egyre nagyobb kedvvel fordulsz a tanítás felé. Énektanítási módszered pedig nem éppen tipikus. Miért adtad például szólókarrier helyett pedagógiára a fejed?

– Mindig vártunk a testvéreimmel, hogy majd most jön a nagy bumm. Aztán közel a negyvenhez rájöttünk, hogy volt már egy csomó bummunk, van egy csomó díjunk, világsztárokkal léptünk föl, stadionokat töltöttünk meg. Másnak három élet alatt nem adatik ez meg. A Megasztárba azért mentem el, mert valaki benevezett, és épp mélyponton voltam, amikor felhívtak. Alázat kellett hozzá, de ki akartam próbálni magam, mire vagyok képes, ha kapok egy mikrofont, és egy idegen közönségnek, akik nem feltétlenül szeretik a zenémet, elmondhatom, elénekelhetem azt, amit fontosnak tartok. De nem engedett be magába ez a közeg. Volt párbajom, énekelhettem duetteket, elmondták, hogy bravó, de ezt a lehetőséget nem kaptam meg. Ekkor eldöntöttem, hogy nem ez az én utam. Charlie-nak van egy dala, minden küzdőnek ajánlom: Ha győztél, most sírj. A csúcs. Látod majd, ha fenn leszel. A csúcs, az mindig magányos hely. Küzdöttél végig, évekig, hogy ott állj majd egyedül. Nem véletlen, hogy megkattannak a sztárok. Fölmegyek a színpadra, ahol ezrek ünnepelnek, lejövök, és mindenkit távol kell tartanom magamtól. Ennél sokkal több, ha valaki közösséget épít. Amikor először elkezdtem emberekkel foglalkozni, azt hittem, típusokba fogom őket sorolni, de azzal kellett szembesülnöm, hogy lehetetlen. Nagyon félnek megnyílni az emberek, de másképp nem lehet jól énekelni sem. Lehet, hogy az első próbán együtt sírunk, de csak így érdemes elkezdeni. Őszintén. Ez a lelki oldal. Emellett olyan módszertant szeretnék felépíteni, amellyel bárki megtanulhat énekelni. A gyerekeknek azt szoktam mondani, hogy olyan ez, mintha lenne egy jó kis bőrdzseki, ami mindenkinek nagyon tetszik, de már kopik. Mi lesz, ha elszakad, hisz nem tudom elolvasni már a gyártót a címkén? Föl kell fejteni a varrást, darabokra szedni, és megnézni, mitől jó. Én is öregszem. Megpróbálom elemeire bontani mindazt, amitől idáig eljutottam. Sokan segítenek abban, hogy aztán újra összerakjuk, és mindenki meg tudja varrni a maga bőrdzsekijét. A felnőtt gospelkórusban már megtapasztaltuk, hogy sokan meg tudtak gyógyulni az énekléssel. Szeptember-októberben 13-14 éves gyerekeket toborzunk egy új kórusba, a gyerekeknél még annyi minden nincs elrontva. Izgalmas feladat lesz velük dolgozni.

Az interjú 2012-ben készült.

A Bolyki Brothers a legjelentősebb magyar a cappella együttes, több mint húsz éve alakult. A komolyzene, a pop és jazz világában is komoly sikereket értek el. A Zeneakadémián és a Bartók Konzervatóriumban tanuló testvérek az éneklést amolyan zenei kirándulásnak tartották. Egy németországi siker azonban megváltoztatta terveiket. Mintegy száz koncertet adtak Németország-szerte, és Magyarországon is telt házas koncerteket adtak a Millenáris Teátrumban, a Zeneakadémián, a Kongresszusi Központban, a Művészetek Palotájában és a Budapest Sportarénában is. Egyedülálló hangzásuk, magával ragadó humoruk és legendás színpadi jelenlétük hamarosan az ország legkiemelkedőbb zenei formációi közé emelte őket. Rendszeresen fölléptek Európa legkiemelkedőbb jazz-, a cappella és gospel rendezvényein. A 2005-ös grazi Vokal Total Nemzetközi A Cappella Versenyen – a verseny történetének legeredményesebb együtteseként - jazz kategóriában első, gospel kategóriában második helyet szereztek, elnyerték a szervezők aranydiplomáját, a közönségdíjakat. Felléptek Európa legfontosabb jazz- és a cappella fesztiváljain (Bécs, Graz, Milánó, Amszterdam, Belgrád, Ljubljana, München stb.), énekeltek a párizsi Saint-Sulpice-katedrális patinás falai közt, Európa legnagyobb evangelizációs rendezvényén, a ProChristen. 2007-ben 25 koncertet adtak különböző amerikai gospel szentélyekben Philadelphiától Orlandóig, de felléptek Disneylandben is. 2008-ban Kínában a telt házas Shanghai Concert Hall közönségét kápráztatták el. Olyan világsztárokkal dolgoztak együtt, mint Al Di Meola vagy Johnny Cash, olyan együttesekkel, mint a Holmes Brothers (akik több alkalommal voltak az év blues együttese az USA-ban) vagy a The Cathedral Singers. Joe Murányi, Louis Armstrong utolsó klarinétosa mondta róluk: „Ezek a fiúk mindenből viccet csinálnak, kivéve a zenét.” Bolyki Balázs saját kórust is alapított Bolyki Soul & Gospel Kórus néven. Az együttes az énekes által kifejlesztett különleges módszerrel tanul énekelni. A kórus ma már több mint 70 fős.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti