„A bohóc tudja a boldogság titkát”

Az utolsó három jegyet sikerült megcsípnem A MITEM nyitóelőadására, a SlavaSnowshow-ra, és őszintén örültem annak, hogy helyeink a Fővárosi Nagycirkusz porondjától a legtávolabbi sorba szólnak, mert a gyerekeim leszögezték: csak akkor jönnek el, ha garantálom, hogy a bohóc nem szólít ki minket, és nem ér bennünket atrocitás, semmi olyasmi, ami egy bohócelőadás során a nézőket érni szokta. Ezt botor módon meg is ígértem, vesztemre, mert a SlavaSnowshow-ból nem lehetett kimaradni, még az erkélyülés biztonságosnak tűnő, leghátsó sorában sem. Mondjuk átgyalogolni legalább nem gyalogoltak át rajtunk úgy, mint az első sorokban ülőkön, és eső sem zúdult a nyakunkba, de a ruhánkból még mindig hópihék hullanak, holott több napja már annak, hogy a Fővárosi Nagycirkuszban jártunk.

A jegyeink a technikusi helyiség ajtaja mellé szóltak, mégis meglepődtem, amikor az ajtónyílásban az egész cirkusz fölé magasodva megjelent Slava Polunin.

Vállát verdeső ősz hajával, hófehér körszakállával, kék-ezüst kaftánjában úgy mérte föl tekintetével a cirkuszt, mint valami nagyhatalmú varázsló a birodalmát.

A váratlan találkozás olyan döbbenetes hatást gyakorolt rám, hogy teljes természetességgel kezdtem alkalmazni olyan orosz szavakat, mint „zdrasztvujtye”, meg „pazsalujszta”, amikor Polunin utat kért magának a nézők között, pedig azt hittem, hogy annakidején juszt’se tanultam meg oroszul, és ami minden tiltakozásom ellenére mégis rámragadt, azt is rég befedte már a feledés jótékony homálya.

Nehéz lenne fölmérni, hogy kik voltak többségben: akik nevettek, vagy akik inkább sírtak az előadáson – Bozsik Yvette koreográfus utóbbiak közé tartozott, legalábbis ezt mondta a MITEM megnyitó után a Slava Polunin részvételével megtartott beszélgetésen, a Nemzeti Színházban. És a gyerekek bizony féltek is, szorongtak, hiszen nagy szívükkel a felnőtteknél is jobban átérezték a szomorú és magányos lények reménytelenségét, kiszolgáltatottságát, vágyódását, szenvedését – sőt, halálát –, amit a klasszikus, piros-sárga maskarába öltözött, kifestett arcú, piros orrú bohóc a szavak nélküli gesztusok egyetemes nyelvén megjelenített. És persze a felnőtteknél is önfeledtebben tudtak örülni a mennyország igézetének, a hatalmas, színes, levegőben úszó labdáknak is.

„Még a szomorúnak és félelmetesnek is helye van az élet ünnepében” – vallja az est megalkotója. Az élet ide-oda forgat minket, de a bohócok tudják a titkát annak, hogyan lehet megélni az élet teljességét a sors változásai közepette. „Mi, bohócok, megtanultunk boldognak lenni, és ezt próbáljuk feléleszteni az emberekben is.”

A bohóc Polunin értelmezésében az aktív létezés provokátora: ráveszi a mosónőt, hogy mosson, a festőt, hogy fessen… Szerinte bohócnak lenni nem munka vagy hivatás, hanem életállapot.

Habár színházát többnyire a bohócszínház műfajához sorolják, egy lényeges különbséget megemlít: míg a színészek szövegből tanulnak, a bohócok saját magukból, illetve a hétköznapok során szerzett tapasztalataikból építik fel a műsorukat. A bohócszínház alapanyaga tehát az emberi szenvedés: az a cél, hogy tudjunk nevetni azon, ami fáj – az emberi fájdalmat a porondon nevetéssé konvertálják. „A szívből húzunk ki szálakat, és nincsenek szavak, amivel el lehetne magyarázni, amit megjelenítünk”. Ő maga ahhoz a keleti kultúrához tartozik, amelyiknek a kép legalább annyira a kifejező eszköze, mint a szó, ezért nem meglepő, hogy a gyermekkori álmok képeivel fejezi ki magát. A bohócnak egyébként annyiban nehezebb a dolga a színészekhez képest, hogy mivel kör alakú porondon ad elő, minden mozdulatot háromszor kell ismételnie ahhoz, hogy mindenki lássa.

Slava Polunin pantomimművészként kezdte, mígnem rájött, hogy a pantomimes amolyan csontnélküli gumiember, csodabogár, akivel nem tudnak azonosulni a nézők – ezért bohóccá lett, aki egy közülünk, aki minden esendőségünket magára veszi. A cirkuszban a bohóc szerepe az, hogy megteremtse a kapcsolatot a porond és a nézőtér között, bevonva a nézőket az előadásba (ez a Fővárosi Nagycirkuszban most úgy nézett ki, hogy a bohócok kinyújtott kezünket megfogva jutottak tovább, aztán segítségünkért cserébe kalapjukról vizet csorgattak a nyakunkba.)

Slava Polunin „Gorbacsov bohócaként” kezdte, vagyis így emlegették, mert Gorbacsov elnöksége idején ívelt felfelé a pályája, a showbizniszbe pedig a Cirque duSoleil-nél kóstolt bele. Akkor hagyta ott a társulatot, amikor azt érezte, hogy az előadás szinte kővé vált, megdermedt, mert a Cirque du Soleil profizmusa nem tűrte a spontaneitást. „Leültem a kávézóban, és egyszer csak észrevettem egy zöld nyilat, ami azt mutatta, hogy innen futni kell”. Mert Polunin Csehovtól azt tanulta, hogy a legfontosabb a színházban az atmoszféra, minden más csak ráadás.

Tanítványai tanulnak a gyerekektől, kutyáktól és a részegektől, tehát mindazoktól a lényektől, akiket inkább a szívük vezérel, mint a fejük. „Ha megnyitod a szívedet, megtalálod a boldogságod”.

Számos rangja és címe között ő a „Bolondok Akadémiájának Elnöke”, „a Szentpétervári Karnevál Királya”, „Andersen oroszországi követe”, „a Delfinek Követségének hivatalos képviselője”. „Kár hogy nevettek ezen, a delfinek képviselete komoly dolog. Üssétek csak be a böngészőbe, hogy Dolphin Embassy, vagy gyertek el júniusban a 30. szélességi fokra, Delphoiba, és nézzétek meg, mit tanulhatunk egymással a delfinektől!”