A baba, akit mégsem adtak örökbe
Január elsején kedves ismerősöm, Érsek Emese hívott telefonon: gyermekvédelemmel foglalkozó jogászt keresett sürgősen. Emese önkéntesként dolgozik Böjte Csaba atya gyermekmentő alapítványánál, és egy frissen szült nőnek próbált épp segíteni, aki családja nyomására elindította ugyan az örökbeadást, de meggondolta magát. Ebben sem családja, sem a kórházi környezet nem támogatta, így azt hitte, már nincs visszaút. Emese tehát azért keresett jogi segítséget, hogy a kismamát ebben a helyzetében segíthesse.
A nehéz helyzet végül részben megoldódott: Emese révén a baba édesanyjához eljutottak Frivaldszky Editnek, a nyílt örökbefogadásokat is előkészítő Együtt az Életért Egyesület elnökének tanácsai: mivel ő hivatalosan nem mondott le a babájáról, az örökbefogadókkal szemben elsőbbséget élvez, amit mindenkinek kötelessége tiszteletben tartani. A határozott fellépésnek köszönhetően két nap múlva a fiatal nő kisbabájával együtt távozhatott a kórházból.
Március végén Emesével együtt meglátogattam a három hónapos babát és édesanyját. Kérésére nem nevezem meg sem őt, sem az egyházi intézmény nevét, ahol szállást kapott.
Átmeneti otthonban
Útközben megismertem a fiatal anya hányatott, ám tipikus sorsát: szülei elváltak, anyja egyedül nevelte, jelenleg munkásszállón lakik, és nem tudja a lányát támogatni. Apja külföldön dolgozik, nincsenek beszélő viszonyban. Ikertestvére és nagynénje támogatja valamelyest, de befogadni egyikük sem tudja. Férje és anyósa kérték tőle, ne tartsa meg a babát, de a lány nem vállalta az abortuszt. Szintén az ő kérésükre indította el az örökbeadást is, felkeresve több ezzel foglalkozó szervezetet.
Közben megérkeztünk. Egy darabig csendben ültünk. Körülnéztem: a szoba rumlis, dobozokban a babaholmik. De hát milyen is lenne, kinél van rend egy három hónapos kisbaba mellett? A csendet a baba törte meg, nyöszörögni kezdett, és mi azonnal elkezdtünk vele foglalkozni. Felvettem, és amíg beszélgettünk, ott is tartottam. Mosolygós, szép, formás baba. Anyukája is kedves, egészen gyorsan megnyílt és mesélni kezdett. Nem túl részletesen, én pedig csak nagyon óvatosan kérdeztem, hiszen tudtam: a történet minden részlete kényes. Panaszkodott, de nem volt keserű, inkább aggodalommal teli.
„Tudod, nekem már volt egy abortuszom – bukott ki belőle –, ezért semmiképpen nem akartam még egyet, örültem, hogy újra teherbe tudtam esni”.
Szerette volna egy szakemberrel átbeszélni a kétségeit és a lehetőségeit, de a családsegítő ebben nem volt a segítségére. Az első örökbefogadói szervezettől azért fordult el, mert szinte rábeszélték az örökbeadásra. A másiknál is efelé terelték, de érezte őszinte törődésüket, és jó örökbefogadó családot találtak neki. Jelezte nekik: csak a szülés után szeretne dönteni. „Mindig is meg akartam szülni és tartani a kisbabát – mondta –, csak a férjem és anyósom nyomására indultam el egy másik úton. A szülés és a kisbabám látványa megerősített abban, hogy megtartsam őt, de addigra már beleegyeztem, hogy az örökbefogadók bejárhatnak a babához a kórházba, ezért engem a megindított, császáros szülés után két nappal hazaküldtek.” Ő azonban vissza akart menni a gyerekéhez, ebben kérte Emese segítségét. Együtt határozottan felléptek a kórházban, ahol az anya állítása szerint a nővérek végig nagyon durván beszéltek és nagyon barátságtalanul bántak vele.
Az aggodalom még nem múlt el
A baba és édesanyja másfél hónapot töltöttek az első szálláson, de az babakocsival nehezen volt megközelíthető. Most több lehetőségük van kimozdulni, de idős hölgyek között, szigorú házirend szerint élnek, az anyának hiányzik a fiatalok társasága, a baba pedig sokat sír. Felmerült bennem a kérdés: vajon a baba az, aki valóban nem érzi jól magát, vagy anyja feszültsége ragad rá, és attól nyugtalan?
Ahogy beszélgettünk, szép lassan kiderült aggódásának igazi oka: még mindig tart attól, hogy elveszik tőle a babát – vagy az apja (aki egyébként azóta sem nyilatkozott, és nem is látta) vagy a gyermekvédelem.
Nyugtatni próbáltam: amíg a védőnő azt mondja, hogy a gyerek megfelelő körülmények között él, nem fogják elvenni tőle. Bólogatott, hiszen valószínűleg nem először hallotta ezt az érvet, de úgy tűnt, én sem győztem meg. Vajon le lehet-e racionális érvekkel győzni egy erős, irracionális, ösztönös félelmet? Emese is így látta, így hazafele megegyeztünk: kapcsolatban kell vele maradni, hogy ha döntenie kell, tanácsot és segítséget tudjon kérni.
És akkor újra beugrott a három hónapja bennem motoszkáló kérdés: mi lenne ma, ha Böjte Csaba kérésére Emese nem lép közbe? A kisbaba egy kedves budapesti családnál nevelkedne, mindent megkapna, kivéve vér szerinti anyját – akit valószínűleg életre szólóan megviselne az, hogy lemondott erről a gyermekéről (is). „Böjte Csabával arról próbáltuk meggyőzni őt, hogy ne siesse el a döntést, később is örökbe adhatja, ha tényleg nem tudja ellátni, felnevelni. Úgy éreztük: ha most feladja, élete zátonyra fut” – magyarázta Emese hazafele. Vagyis: nemcsak a babát, az anyát is meg kellett menteni. A jövőt illetően Emese bizakodó: az anya érettségizett, van szakmája, segíteni fognak neki elhelyezkedni is – csak a szálláskérdés oldódjon meg tartósan, ő pedig találja meg a nyugalmát.
Pár nap múlva felhívtam a kismamát, érdeklődtem, hogy van. Örömmel mondta: látogatásunk óta sokkal jobban érzi magát, megbékélt a helyzetével, és már nem aggódik annyira a baba és maga miatt.
Hegyeket mozgató anyai ösztön
Kíváncsi voltam, hogy Frivaldszky Edit, aki tíz éve foglalkozik válságba jutott várandósokkal, hogyan látja ezt atörténetet.
„Az örökbefogadásnak a gyermekről kell szólnia – hangsúlyozza –, neki családban a legjobb felnőnie, joga van anyához és apához. Ha az anyának nincs lehetősége ezt megteremteni, akkor gondoskodhat róla úgy, hogy más legyen a gyermeke anyukája és apukája. Az örökbeadás tehát nevezhető egyfajta gondoskodási formának.” A civil szervezeteknek lehetőségeikhez mérten segíteniük kell az anyákat e folyamat lelki nehézségei közepette. Az a legjobb mindenkinek, ha az anya még a szülés előtt dönt az örökbeadásról; de még az is sokkal kevesebb sebet okoz, ha a kórházból mégis ő viszi haza, mintha a hat hét meggondolási idő alatt visszavenné attól a családtól, ahova adta.
„A döntés felelősségét egyetlen civil szervezet sem vállalhatja át, azmindig az anya kezében van: vagy abortálja, vagy örökbe adja, vagy felneveli a gyermekét. Döntésének következményeit is vállalnia kell, akkor is, ha nem úgy szocializálódott.”
Ha tehát valaki bizonytalan, akkor a segítőknek az a dolguk, hogy reális jövőképet nyújtsanak neki, mondják el a lehetőségeit, és segítsék például az átmeneti lakhatásban. Tájékoztassák, hogy akkor sem kell lemondania a babáról, ha jelenleg nem tudja biztosítani a felneveléshez szükséges körülményeket, hiszen állami gondoskodásba vagy nevelőszülőkhöz is adhatja, amíg talpra nem áll. „A legfontosabb az édesanya érzelmi biztonsága. Hangsúlyozzuk neki: megtarthatja a gyermekét, ehhez jogilag is megvan a szabadsága. Mi például még az örökbefogadó szülőket is megkérjük, hogy mondják el ők is ezt a vér szerinti anyának; még akkor is, ha bemennek vele a szülésre.
Hiszen előfordult már, hogy az anya meglátta a szülés után a babáját, és előtört belőle a »hegyeket mozgató« anyai ösztön, amivel végül megteremtette a lehetőségeket a felneveléshez.
Láttam olyan esetet, ahol egy nap alatt négy kórházi zárójelentés született, az utolsóban nemet mondott az örökbeadásra.”
Az örökbeadás tehát csak az anya beleegyezésével történhet, és azt csak a gyámhivatalban tudja megtenni. Az örökbeadási szándék jelzése még nem lemondás. Szülés után újra meg kell kérdezni a kismamát, és csak akkor érdemes kérni időpontot a gyámhivatalban és beadni az összes papírt, ha ő biztos a dolgában. Ha bizonytalan, akkor inkább nem szabad jogi útra lépni, mert bár utána is még hat hétig visszavonhatja lemondó nyilatkozatát, de azzal már óriási károkat okozhat minden érintettnek.
Frivaldszky Edit szerint a nővérek érzéketlen magatartása egyre ritkább, de még mindig találkoznak meglepő helyzetekkel. „Sajnos a jelenlegi egészségügyi személyzetet még arra nevelték: az abortusz egy családtervezési módszer; egy szövetcsomóról van szó, nem emberről. Ezért még mindig sokszor szembesülünk azzal, hogy egyes orvosok és nővérek az örökbeadás helyett az abortuszt preferálják, és ezért elítélően állnak az örökbeadó kismamához.”
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>