Egy fiatal nő a rendszerváltás idején – Moszkva-parti hónapok

A kollégium, amelyben laktam, a Cserjomuski városrészben volt, egy hatalmas piac közelében. A piacon mindig hegyekben állt a déli köztársaságokból érkező aszalt sárgabarack és hurma, vagyis a datolyaszilva.

A szobánkban az ágyainkat elhúztuk a faltól, hogy az utóbbin kedélyesen és tömegesen szaladgáló csótányok nehogy az ágyneműnkbe kerüljenek. Az ételeket is úgy kellett tárolni, hogy a leleményes csótányok nehogy hozzáférjenek. Szerencsések voltunk, mert az ötágyas szobának saját fürdőszobája is volt. Miután többször találkoztunk egy kisegérrel, amit hiába üldöztünk, végül is ez a fürdőszoba lett a veszte: beleesett a kádba, amiből nem tudott kimászni, így ki tudtuk vinni a szobánkból a szabadba.

A nyárias, ragyogóan napfényes kora ősznek hamar vége volt, a kitartó őszi esők idején beázott a kollégium éttermének lapos teteje. A diákok egykedvűen, álmosan, mindenfajta csodálkozás nélkül kerülgették a tócsákat reggelente a hajdinakásával vagy ruszlival, céklasalátával megrakott tálcáikkal. Megszokták, hogy ilyesmi előfordul a szocialista házgyár termékeivel.

A kollégium külön világ volt, nemcsak egyetemisták, hanem doktoranduszok lakóhelye is, ahol a hiánygazdaságnak köszönhetően virágzott a kereskedelem. Még mielőtt itthonról elindultunk, a tapasztaltabb oroszosok a lelkünkre kötötték, hogy mindenképpen hozzunk magunkkal szappant, testápolót, arckrémet, nejlonszatyrot(!), farmert, mert ha kevésnek bizonyul az ösztöndíjunk, ezeket jó áron értékesíthetjük. Így is lett.

Az üzletmenetet azonban senki ne úgy képzelje el, mintha sebtében, titokban cserélt volna gazdát az áru és a rubel a kollégium egyik sötét lépcsőfordulójában. Megvolt ennek a maga keleties koreográfiája:

Hírt kaptunk róla, hogy a másik épületszárnyban, egy bizonyos szobában kereslet mutatkozik az árucikkeinkre. Megüzentük, hogy nyitottak vagyunk az üzletre. Erre meghívót kaptunk a szobából. Három pongyolás lány fogadott bennünket, legalább kettőnek csavarók voltak a hajában. Szépen leültettek, megkínáltak teával, édességgel, kedélyesen beszélgettünk, aztán egy bizonyos ponton rákérdeztek, hogy mi is van eladó. Mi elővettük az árut, ők körbeadták, megszagolgatták, megvitatták, kinek melyik tetszik, aztán nyélbe ütöttük az üzletet. Utána még egy pohár tea következett.

Kép

Kép: pixabay.com

Több esemény, momentum is jelezte, hogy változó időket élünk. Újdonsült zenész ismerősöm elvitt egy összejövetelre, amely a házigazdák, egy orosz zsidó lány és családja búcsúztatója volt, mielőtt kivándoroltak Izraelbe. A tűzrőlpattant lány vidámságának ellenpontja volt az édesanyja, aki mozdulatlanul és szótlanul ült a belvárosi polgári lakás egyik foteljében, és szinte egyszer sem állt fel, amíg ott voltunk, csak kedvesen és végtelenül szomorúan mosolygott. Más kivándorolni huszonöt évesen és ötvenévesen. Aztán kikísértük másik ismerősünket, egy litván zsidó fiút is a seremetyevói reptérre, aki Budapest érintésével készült az Egyesült Államokba, vagy esetleg Izraelbe. Ma már köztudott, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján mintegy 400 ezer zsidó vándorolt ki Izraelbe a Szovjetunióból és utódállamaiból.

A tél október végén köszöntött be. Ez még a klímaváltozás előtti igazi, hamisítatlan orosz tél volt.

Szerencsére volt egy bundás kabátom, másban nem is bírtam volna ki. De még ez alá is jól fel kellett öltözni több rétegben: trikó, hosszú ujjú póló, mellény, pulóver, még egy pulóver, dupla sál, sapka, egyujjas bundakesztyű – az ötujjas kesztyű semmit sem ért. Annyira fel voltam öltözve, hogy a karjaimat negyvenöt fokban eltartották tőlem a ruharétegek, kissé magatehetetlennek éreztem magam. Különösen a közlekedésnél. A járműveken mindig tömeg volt (a villamost kivéve), feljutni egy buszra, beszállni egy metrókocsiba mindig egy kisebb közelharc eredménye volt. És szokás volt az is, hogy akik látták, hogy arra a bizonyos járműre már biztosan nem jutnak fel, hogy fogyjon a tömeg, önfeláldozóan elkezdték betolni az embereket – teljes erőből – a járműbe. Ilyenkor nem egyszer előfordult, hogy a lábam sem érte a földet, és nagyon megkönnyebbültem minden egyes ilyen akció után, amikor számba vettem tagjaimat: semmim nem sérült meg. Persze, a téli védőfelszerelésben ennek kevesebb esélye volt, ellenben nagyobb volt a térfogatom, még kevésbé tudtam mozogni és védekezni az éppen adódó veszélyek esetén.

Ha beutaztam az óvárosba, a ragyogó fehérségben a város műemlékei, a Vörös téren a Boldog Vazul (Vaszilij Blazsennij)-székesegyház, a Kreml hagymakupolás templomai; a külvárosokban az ősi kolostorok gyönyörűségesek voltak.

Érezni lehetett, hogy egy nagy nép alussza itt önvédelmi álmát.

S amíg jobb idők következnek, az egyes emberek sokszor mutatták meg nekem nyitottságukat, nagylelkűségüket egy-egy mosollyal, meghívással, egy rövid, mégis őszinte beszélgetéssel. És persze, a nyomorúságukat is láttam: zárt, elgyötört arcokat, rosszindulatot, agressziót, alkoholizmust – hiszen kíméletlen présben éltek akkor már több mint hetven éve, s már előtte is.

Kép

Kép: pixabay.com

Egy különösen hideg novemberi eleji napon érkezett meg hozzám Erika barátnőm levele – meglepően rövid idő alatt –, amelyben megírta, hogy ott volt 1989. október 23-án a Parlamentnél, amikor az ideiglenes köztársasági elnök, Szűrös Mátyás kikiáltotta a köztársaságot. Írt arról, milyen boldog volt, hogy ez megtörtént, és hogy ezután minden másként lesz. Miután sem tévénk, sem rádiónk nem volt, újságot nem olvastunk, éltük a magunk kissé bohém ösztöndíjas diákéletét, ebből a levélből értesültem erről az óriási eseményről.

Megálltam egy pillanatra, kicsit meg is remegtem, ahogy eljutott hozzám a hír. Ott voltam a rendszerváltó tüntetéseken, Nagy Imre újratemetésén, vágytam a változásra nagyon.

De aztán újra elragadott Moszkva hangulata, hiszen még nem kellett igazán hazagondolnom, még másfél hónap volt hátra az ösztöndíjamból. Egy idegen nyelv, kultúra, civilizáció vett körül, amely egyszerre elbűvölt és meg is lepett, olykor elborzasztott a jelenségeivel. Elég lesz a hazai változásokkal akkor foglalkoznom, amikor hazamegyek!

Folytatjuk.

2. rész: Mit is kezdjek az ölembe hullott szabadsággal?