Biomókus 1. – Mit eszik a biomókus?

„Mindenből ehettek, ami a piacon kapható,
anélkül, hogy lelkiismereti kérdést csinálnátok belőle.”
(1Kor 10,14 – saját értelmezés)

Egyesek szerint minden generáció egy új embertípus. Unalomig halljuk, mennyire más az X, Y, Z generáció. (Egyik humoristánk állítólag kiszámolta, hogy kb. Napóleon idejében kellett élnie az A generációnak, ergó előtte is volt már Y és Z – tehát „nincs új a nap alatt”.) S mi lesz, ha elfogy az ábécé? Nos, itt (is) a kínaiak a nyerők a maguk 40-50 ezer írásjegyével. Szerintem is van változás az embertípusokban, de nem generációnként, s főleg nem az okostelefon-nyomkodási szokások határozzák meg a tudatot.

Kétségtelen, hogy nagyanyáink még papírra, mi már ímélen, gyerekeink pedig a közösségi médián „nyomják”, s ez fontos különbséget jelent. De azt erősen kétlem, hogy egy generáció fő ismérve az lenne, lúd- vagy golyóstoll, billentyűzet vagy érintőképernyő van-e legtöbbet a keze ügyében. Ezt csak néhány technooptimista terjesztette el, akik szerint az adatátviteli sebesség és a közösségi portálok menüszerkezete jelenti a paradigmát.

Időzzünk el három bekezdés erejéig ezen az agyonhasznált szón: paradigma. Manapság szinte minden reklám „paradigmaváltást” ígér, de a szó elszaporodott a projektek és a ppt-k világában is.

A kifejezés eladási érvvé, megkülönböztető jeggyé, reklámklisévé vált, jobban mondva silányult. Korunk vágyát tükrözi, hogy minél gyorsabban fejlődjünk, cseréljünk le mindent. Alapvetően különbözik ez a középkor vágyától, mely csak az ősit, állandót, hagyományost vélte jónak, s előszeretettel bélyegezte az újítást eretnekségnek. Az igazság valahol félúton lehet, a jó házigazda „kincseiből újat és régit hoz elő.” A paradigma szót Thomas Kuhn hozta divatba az 1960-as években, egy-egy tudomány uralkodó szemléletét értette alatta. A relativitáselmélet például paradigmaváltást jelentett a fizikában a newtoni világképpel szemben. Mi itt szélesebb értelemben használjuk: általános és uralkodó gondolkodásmódot értünk rajta. Így a „paradigma” a mémmel, a mítosszal egylényegű. Ereje nem abban rejlik, hogy valaki bebizonyította, hanem hogy sokan ismételgetik.

Már a rómaiak is ismerték ezt a technikát: argumentum ad nauseam (addig ismételt érvelések, míg mindenkinek csömöre lesz tőlük). S ettől mintegy igaz lesz, azaz: önbeteljesítő jóslat. 

Furcsa mód a legsikerültebb tudományos elméletek kilépnek eredeti területükről, s paradigmává válnak. Visszatérve a fenti példára, valószínűleg kevesen tudnák megfogalmazni akár egy tévés vetélkedő szintjén, mit is jelent a relativitáselmélet, ellenben a legnagyobb meggyőződéssel állítjuk, hogy „minden relatív”. S korunk embere valójában úgy kezd hinni a Relatívban, mint középkori felmenője az Abszolútban. Einstein ebben az értelemben paradigma­tenyésztő, habár feltehetően nem állt szándékában azzá lenni… 

De vajon táplálkozási szokásainkban beszélhetünk-e paradigmáról vagy paradigmaváltásról? Avagy: vegán-e a biomókus, vagy inkább a makrobiotika híve? Meg lehet-e menteni a Földet, ha tartózkodunk az állati eredetű tápláléktól? Egy kis 100 km-es diéta, vagy legalább helyi piac?

Úgy gondolom, a táplálkozáshoz való hozzáállásunk nem maga a paradigmaváltás, de annak fontos jele. Régen a fő szempont a mennyiség és táperő volt, később az egészség, ma emellé felzárkózott a bolygónkért érzett felelősség. Persze tegyük hozzá: csak a fejlett országok legprogresszívebb köreiben, mert az emberiség közel hetedének bármilyen napi betevő a létkérdése. Még mindig többen halnak éhen, mint maláriában, AIDS-ben és tbc-ben összesen. 24 óra alatt kb. 25 ezer ember hal éhhalált a világban, háromnegyedük 5 év alatti. Ők aprószentek, nem biomókusok. Az emberiség másik részének egészen más problémái vannak: a felnőtt népesség 2/3-a túlsúlyos. Erre a problémára keresi a választ a biomókus.

Az egészségi oldalt itt biztosan nem tudjuk megfejteni, egyesek a paleóra vagy a paleoketogénre esküsznek, mások a vegánra. Sokan a cukrot tartják a fehér méregnek, de érdekes a tej imázsváltozása vagy a margarin–vaj vita alakulása is. A koleszterin egyszer közellenség, majd rehabilitálják, hovatovább kiderülhet a szalonnaevőkről, hogy mégsem saját maguk ellenségei. Sokan egyfajta ételszkeptikussá válnak, terjed az anorexia, az „e számok” szitokszóvá lettek, egész boltok szakosodnak a minden-mentesre. (Tegyük hozzá: levegőt árusítani szépen csomagolva kiváló üzlet, még akkor is, ha levonjuk a tanúsítványok árát).

Az egészséges táplálkozásban valószínűleg nincs Szuper Megfejtés, de a mértékletes, sokoldalú, idényzöldség-dominanciájú étrenddel nem tévedünk nagyot. Viszont rágörcsölni sem érdemes.

Némileg egyszerűbb kérdés, hogy mi jó a Földnek. A húsevés biztosan nem, hangzik a ma divatos nézet. Furcsamód’ a sajt ökológiai lábnyoma magasabb a húsénál, s bár van bio, öko, és fairtrade, de ezeket sokszor gyanúsan messziről szállítják, s a biomókus is hajlamos messzire autózni érte. Adott kalóriatartalmú növényi ételhez jóval kisebb terület szükséges, mint állati eredetűhöz. Mégis, egyéni hősiességünk valószínűleg nem sokat oszt vagy szoroz az összmérlegen, amíg a növényevők át nem lépik a kritikus tömeget. 10 százalék biomókus már megvan, csak még nem állt egy irányba. Ám ha meglesz az 50 százalék vagy a kétharmad, s ez helyi beszerzéssel és idénygyömölccsel, -zöldséggel párosul, attól jelentősen fellélegezhet a bolygó.

S fellélegezhetnek a haszonállatok? Érdekes etikai kérdés, vajon mi a jobb egy tehénnek, ha megszületik és levágják, vagy ha meg sem születik? Tényleg sajnálni kell-e a kis méhecskét, hogy cukorszirupot kap enni? Csak azért, hogy a gonosz embergyerekek mézet rakhassanak a müzlibe? A Galaxis útikalauz 2. kötete, a Vendéglő a világ végén frappáns, szatírikus választ ad a kérdésre: a géntechnológia csúcsaként olyan szarvasmarhát tenyésztenek ki, amely maga ajánlgatja az étteremben testrészeit:

– Úgy érted, hogy ez az állat csakugyan azt akarja, hogy megegyük? – suttogta Trillian Fordnak.
– Hogy én? – rökönyödött meg Ford. – Nem értek én semmit!
– Ez egyszerűen iszonyatos! – fakadt ki Arthur. – A legvisszataszítóbb dolog, amiről életemben hallottam.
– Mi a probléma, földlakó? – kérdezte Zaphod, aki időközben az állat hatalmas tomporára helyezte át figyelmét.
– Csak az - mondta Arthur –, hogy nincs kedvem olyan állatot megenni, amelyik felkínálja magát. Szívtelenség volna.
– Még mindig jobb, mint olyan állatot megenni, amelyik nem akarja, hogy megegyék – érvelt Zaphod.
– Nem erről van szó – tiltakozott Arthur. Aztán gondolkodott egy csöppét. – Na jó –folytatta –, lehet, hogy erről. Nem érdekel, nincs kedvem erről vitatkozni. Azt hiszem...
Az Univerzum halálos kínban őrjöngött körülöttük.
– Azt hiszem, elég lesz egy kis zöldségsaláta is – nyögte ki.”

Nyugalom tehát, biomókusok, mérhetetlen nyugalom! A mennyek kapujában, Szent Péter tesztjében valószínűleg kis súllyal szerepelnek majd a helyes táplálkozásra vonatkozó kérdések.