„A baba természetes szépségét igyekszem megmutatni” – Virág Ágota, újszülöttfotós

Eredetileg pedagógus vagy, a fotózás mégis egyre inkább az életed része. Hogyan találtad meg önmagad a babafotózásban?
A kisebbik fiam hároméves, így már vissza kellett volna mennem a tanügybe, de tudtam, hogy ott stresszes az élet, folyamatos vizsgahelyzetekkel kell szembenézni, és ezt nehezen bírom. Amikor ő született, azért imádkoztam, hogy mire betölti a két évet, legyen egy olyan munkám, ami mellett sokat lehetek a családommal, szeretem is, de nem égek ki benne, és segíteni tudok másokon akár a hitvallásomon keresztül. Ezen vágyak és kérések teljesüléséért, úgy érzem, nem tettem semmi különöset, ám ajándékként kaptam Istentől az újszülöttfotózást. Igaz, korábban már fotóztam különböző rendezvényeket, eseményeket, de az más jellegű feladat volt. Aztán egyszer láttam a közösségi médiában egy amerikai újszülöttfotós munkáit. Elragadtatva néztem, milyen profi és szép dolgok születnek, s elkezdtem beleásni magam. Akkor még nem tudtam, hogy ennyi munka és befektetés szükséges hozzá – lehet, ha előre látom, nem mertem volna belevágni, túl nagy falatnak éreztem volna. De mivel bíztam az isteni útmutatásban, végül el mertem indulni az új úton.

Két kisgyermek mellett kitanulni egy új szakmát nem lehetett egyszerű vállalás. Mi ösztönzött?
Amikor még nem voltam szakavatott, egy barátnőm pár napos babáját, az ő cuki lábacskáit fotóztam le. Ez a kép máig megvan, és nagyon szeretem.

Ekkor a barátnőm azt mondta: „Neked ezzel kellene foglalkozni!” Úgy éreztem, elfogult, és próbál biztatni, de igazából ezek a szavak adtak erőt az induláshoz.

Várandósság alatt napi négy-öt órát tanultam online az elméleti hátteret: videókat néztem, kurzusokra jelentkeztem. Megtanultam, hogyan kell biztonságosan ellátni, pólyázni a csecsemőket, az eszközök használatát is elsajátítottam, a dekor készítése is nagy falat volt. Mire megszületett a második gyermekünk, már a gyakorlatban is alkalmaztam az addig szerzett tudást. Előzőleg óriási befektetést csináltam, hiszen az eszközök, a dekor, a ruhák mind-mind sokba kerültek. Emberileg nagyon nagy volt a bukás esélye: költöttem a pénzt, de még nem láttam, hogy valaha ebből hasznom is lesz-e. Aztán lassan jöttek a megrendelések. Ha visszagondolok, magam is ledöbbenek, hogy újszülött gyermekem mellett mennyit éjszakáztam, amíg tanultam. De az is ösztönzött, hogy nem vehetem félvállról ahhoz, hogy sikereket érjek el. A fiamat kéthetes koráig naponta hat órán át fotóztam. A férjem kérdezte is: „Mindent ki akarsz próbálni rajta?” Természetesen rávágtam, hogy „igen, hiszen a saját gyermekemen érzem biztonságosnak”. Ezek veszélyes beállítások, ha valaki nem ért hozzá, ezért írom a bejegyzéseimben is: otthon senki ne próbálja ki.

Önismereti út is volt ez számodra?
Igen. Az anyaság kezdete nem volt felhőtlen: nehezen éltem meg a szüléseket, mély lelki sérülést hagytak bennem. Első gyermekünk születése előtt történt egy tragédia, ami rányomta a bélyegét a szülésre is. Ebből fel kellett állni, ám ugyanez az érzés másodszor is aktiválódott.
Amikor a munkára gondoltam, mindig bennem volt, hogy segíteni szeretnék másoknak. Érdeklődtem is a segítő szakmák iránt, de végül nem ilyesmit tanultam. 

Viszont amikor belekezdtem az újszülöttfotózásba, rájöttem, hogy olyan anyák jönnek hozzám, akik akár hasonló nehézségekkel is küzdhetnek, mint annak idején magam. 

Felismertem, ez jó lehetőség, hogy azzal a támogatással fordulhassak feléjük, amit annak idején én kaptam, vagy szerettem volna kapni. Ezzel beteljesül a vágyam, hogy segíthessek másokon. Hiszen a fotózás nálam nem rideg stúdiómunka, ahol azt sem tudod, hova léphetsz, hogy ne dönts fel valamit, és ettől még feszült is leszel. Hanem egy olyan hely, ahová az anyuka bejön a babájával, és három órán át lehetősége van megnyílni. Megerősíthetem és biztathatom a tekintetben, hogy a nehéz időszak elmúlik, van fény a felhők fölött. Nem vagyok pszichológus, de átérezve a helyzetüket támogathatom őket.

Kép

Fotók: Virág Ágota

Ebben a segítő folyamatban te magad is gyógyulsz?
Ez nekem is terápia. Sokszor kapom magam azon, hogy zajlik a munka, figyelek, és amikor kijövök szünetre, azt érzem, talán picit bennem is csökkent a megélt fájdalmak terhe. Isten gyógyít azáltal, hogy látok új helyzeteket, tapasztalom, hogy nem csak nekem volt nehéz annak idején. Sajnos vannak akár még rosszabb körülmények között lévő anyák is, akik lehet, hogy csak itt lelnek megértő szóra. Sok szomorú történet van, amiket le kell tennem, amikor elbúcsúzunk, mert ha nem, az én terheimmé válnak. De számos pozitív történettel is találkozom, s valóban: napról napra magam is gyógyulok.

Lehet a fotózás számodra hivatás?
Hivatás és misszió is. 

Mindig imádkozom azért a babáért, aki hozzám érkezik, hogy élete során találkozhasson Isten szeretetével. 

Természetesen van, akinek fontos ez, másnak nem – ezt tiszteletben tartom. Viszont igyekszem tanúságot tenni a hitemről, főleg azzal, ahogy az emberekhez viszonyulok: szeretettel. A munkám során könnyen megtalálom a közös hangot másokkal, ez adomány. A nők életében a szülés utáni pár hét nagyon érzékeny időszak: tombolnak a hormonok, feszít a mellük, többet kéne aludniuk, de nem tudnak eleget, minden kaotikus. Számomra csoda, hogy épp ebben az érzékeny időszakban hozzák el hozzám a pici babáikat: megtisztelő ez a bizalom. Zárt és nyitott ez az idő: befelé fordul a család, de nyitott az anya számára, ha van, akiben megbízhat, akivel megoszthatja, ami benne van. Általában szülés előtt három-négy hónappal jelentkeznek fotózásra, hogy időben egyeztessünk. Volt olyan anyuka, akinél a bejelentkezés után azt éreztem, őt végig kell kísérnem a szülésig és addig, amíg hozzám eljut, mert magára volt hagyva. Ebben az esetben felajánlottam, hogy amikor szüksége van rám, hívjon. Így is lett: amikor beindultak a fájások, éjszaka hívott is, telefonon keresztül tudtam neki támogatást adni. De olyanra is volt már példa, hogy szakembert javasoltam.

Te mit viszel magaddal egy-egy fotózás után?
Nagyon szeretem a pici babákat, megnyugtat az a hangulat, amit hoznak. Minden életre Isten ajándékaként tekintek, ők csodák, akiket az elsők között vehetek a kezembe. És vissza is kapom tőlük ezt a kedvességet, mintha éreztetnék, hogy jó velem lenni. Az anyukák is megjegyzik, hogy béke és nyugalom van a stúdióban.

Igazából nem a szoba adja ezt, hanem akkor telik meg élettel a hely, amikor megérkezik a főszereplő: a baba. 

Amikor találkozom az újszülöttel, beavatom őt, hogy mi fog történni, mit miért érez, hall – ő közben csak pihenjen. Működik ez a kommunikáció, érzik a szeretetet. Én a személyiségemnél fogva folyamatosan mozgásban vagyok, nehéz három órát egyhelyben töltenem. Ez tehát nagy kihívás önmagammal szemben is, hiszen amit csinálok, az az alaptermészetemmel ellentétes, mégis erőt ad és feltölt.
Nagyon meghatározó továbbá az unokatestvéremék esete. A történet a születésemig nyúlik vissza. Amikor velem negyvenévesen várandós volt az édesanyám, mindenki megjegyzéseket tett: „Minek negyedik gyerek, főleg ilyen korban?!” Aztán nagybátyám, az említett unokatestvérem édesapja kijelentette, hogy „ez a gyermek is felnő az udvaron, hagyjátok békén megszületni őt”. Ez a kiállás végigkísérte az életem. Eltelt harminc év, és a nagybátyám lányának is hasonló korban született a negyedik babája, akit úgy éreztem, pártfogásomba kell vennem, ahogy annak idején velem is tették. Óriási ajándék volt számomra, hogy lefotózhattam őt.

Kép

Fotó: Virág Ágota

Nemrégiben az egyik neves nemzetközi újszülöttfotós-versenyen a legrangosabb elismerésben részesültél. Mit jelent neked egy ilyen díj?
Önmagammal szemben nagyon kritikus vagyok, de láttam egy esélyes fotómat, amit beküldtem, hogy lássuk, hányadán állok egy szakmai zsűri szerint. Ekkor kaptam egy közepes, vagyis arany díjat. Ezen felbátorodva beküldtem egy másik munkámat is, amely a kategóriájában a legjobb helyezést érte el. Több területet pontoznak: fényeket, technikát, ruhát, díszletet, és ezek összessége adja ki a végeredményt. 

Nem űzök ebből sportot, hiszen elég magasak a nevezési díjak, de amit eddig beküldtem, mindig elért valamilyen helyezést. 

Viszont nem szeretek hivalkodni, inkább a továbbtanulásra szánom az időt, mert mindig van miben fejlődni. Minden, amit csinálok, kegyelemből ered, és fontos számomra, hogy hálás legyek az elért sikerekért.

A képeid letisztultságot, harmóniát tükröznek. Minden téren ez a világnézet jellemez?
Ahogy telik az idő, igyekszik az ember egyre jobban letisztulni. A saját életemről is próbálom lefaragni a felesleges, rárakódott mázat. Hosszú folyamat, de megéri, és ez jellemzi a munkámat is: kerülöm a túldíszítettséget, a zsúfoltságot. Azt igyekszem megmutatni, hogy a baba a maga természetességében milyen szép. A képzéseken is ezt tanították: amikor már jónak látod a fotót, még vegyél el a képből valamit, és úgy lesz igazán jó. Amit Isten a saját képmására tökéletesnek teremtett, azt nem kell még csiszolni, csak meg kell találni a módot, amivel a szépségét megmutathatjuk.

Kép

Fotó: Virág Ágota

Mi az ars poeticád?
Szeretném, ha a fotózás az emberek szemében olyan „tér” lenne, ahová bizalommal lehet megérkezni. Ehhez szeretnék hozzátenni, hogy érezhessék: ez jó és maradandó élmény. Nemcsak a végeredmény számít, hanem maga a folyamat is. Fontos, hogy minél kevesebb legyen a mesterkéltség, mert a természetesség sokkal többet ad. Újszülöttek fotózásakor családi fotó is készül, amikor például az apuka megfogja a babát, ösztönösen odabújik hozzá, és behunyja a szemét. Ezeket a pillanatokat vadászom, a fotókkal az érzéseket szeretném visszaadni.

Támogatott tartalom.