Úton önmagadtól önmagadig

Lea félénk, visszahúzódó kislányként minduntalan azt hallgatta harsány és indulatos szüleitől, miként válhatna bátor lánnyá: „Ne legyél már ilyen kis élhetetlen!” Olaszos temperamentumú családtagjai házuk egyik végéből üvöltöztek át a másikba, ha kértek valamit egymástól, vagy csak információt kívántak megosztani. Mindig nyüzsgés, zajlás vette körül.

A közös családi étkezések folyamán a többiek egymást túlkiabálva számoltak be élményeikről, és senkinek sem tűnt fel szótlansága.

Hamar megtanulta, mennyire kilóg a saját családjából, így jobbnak látta, ha hallgat, és nem osztja meg gondolatait legközelebbi hozzátartozóival sem. Hogyan is érthetné meg ennyi hangos ember a csendes jelenlét misztériumát?

Az okos kislány az iskolában jól tanult, barátaival is kijött, hiszen ekkorra erényévé vált kiváló megfigyelőkészsége, amelynek segítségével ügyesen átlátta a csoportdinamikát. Néha zavarta, ha nála hangosabb, bár kevésbé rátermett vezéregyéniségek irányítják a közösséget, így azt is megtanulta, miként tud szürke eminenciásként befolyásolni másokat.

Serdülőként feszélyezni kezdte a csoportban elfoglalt helyzete, szeretett volna kibontakozni, megmutatni magát, kilépni az élet színpadára, és learatni mások csodálatát. Elhatározta, ha törik, ha szakad, népszerű lánnyá válik. Jól átgondolt terve alapján először megfigyelte sikeres társai viselkedését, majd fejben forgatókönyvet készített, komplett jelenetekben kidolgozva a saját és mások kommunikációját. Egyetlen helyzetre többféle párbeszédet komponált, annak esélyeit latolgatva, vajon melyik bekövetkezése a legvalószínűbb. Eleinte kevésbé rizikós, majd fokozatosan élesedő szituációkban próbálta ki a maga fejlesztette viselkedéses technikákat.

Pár hét leforgása alatt Lea lett az osztály sztárja.

Nemcsak a lányok, de a fiúk is a lábai előtt hevertek. A 13 éves kamasz a sikertől megrészegülve trófeaként rendezgette az órákon galacsin formájában felé érkező szerelmes leveleket, alig győzött eleget tenni a különböző meghívásoknak és közös programoknak. Sportot űzött a fiúk csábítgatásából, majd kedves nemet mondással zárta le a hódolók közeledését.

Hónapok teltek el a népszerűség mámorában, miközben Lea egyre elcsigázottabbnak érezte magát. Latolgatni kezdte, vajon megengedhet-e némi őszinteséget, előtérbe helyezve végre valódi énjét, abbahagyva a fárasztóvá és nevetségessé váló ripacskodást. Egy nap merészen próbát tett, és elkezdett teljesen természetesen viselkedni, minden megjátszás és képmutatás nélkül.

Társai elnézően legyintettek hiteles vallomásaira, témafelvetéseire: „Jah, mindenkinek lehet rossz napja.” Lea megsértődött: „Hát nektek csak ennyi kell, egy majomkodó marionett báb? És én képes voltam azzá válni a kedvetekért?” Haragja pár nap alatt lerombolta nimbuszát.

Éveken keresztül próbált önmagává válni, de folyton falakba ütközött. Végül, teljesen ellehetetlenült helyzetekben újra és újra visszatért a színjátszás bevált praktikájához, számtalan ál-személyiséget fejlesztve ki magában azért, hogy mások elfogadják. Néhány szó, gesztus elég volt számára, és már akasztotta is le az elméjében berendezett színházi öltözőjéből kellékeit.

A megfelelő kommunikáció ösvényén haladva többnyire elérte céljait, ám egyre jobban eltávolodott saját magától.

Elkeseredve kutatott valaki után, akinek megfelel álarcai nélkül, míg hosszú évek küzdelmeit követően rátalált saját ösvényére, és többé nem tévedt el. Meglelte azokat a kapcsolatokat és elfoglaltságokat, amelyek közelebb viszik saját valódi lényéhez. Egykori szerepeivel is megbékélt lassan, elfogadta azokat, mint személyiségének részeit. Ismeri azt, aki előtt bármikor megmutathatja valódi arcát, s levetheti álruháit.