Shopping három gyerekkel

Hamar kiderült, hogy kisfiamnak sokkal izgalmasabb a ruhaüzlet a babakocsiban való almarágcsálásnál, úgyhogy egyre erősödő hangjelzésekbe kezdett. Kitartásának és a terem ritka akusztikájának köszönhetően a belépésünkkor barátságosan mosolygó biztonsági őr vonásai kezdtek megkeményedni. Amikor idegesen az adóvevője után nyúlt, jobbnak láttam szabadon engedni a kis rendbontót.

Közben a középső gyerek érdeklődése – aki miatt elindultunk–, lankadni látszott. Már egyáltalán nem érdekelték a nadrágok, fogó-bújócskába kezdtek kisöccsével, majd nővérével párosító versenyt rendeztek a gyerek zokni részlegen. (Ez nevelési szabadalmam előre nem tervezett eredménye volt, amely a Házimunka és játék a nevelésben nevet viselhetné, és amelyet otthon eddig sikerrel alkalmaztam.) A zoknitartó ládát a kicsi nem érte föl, ezért meg kellett elégednie azzal, hogy almacsutkáját belepottyantja, majd sértődötten betekeredik a próbafülke függönyébe.

Felnyaláboltam egy köteg nadrágot, és betereltem a lányokat próbálni. Mivel öcsikéjük rádöbbent, hogy senki sem keresi őt a függönyben, offenzívába kezdett és húzogatni kezdte a lányok függönyét, akik a „tervnek megfelelően” sikítozni kezdtek, hogy belátnak. Ölbe vettem öcsit. Egy ideig nyugalom volt, de ez csak annak volt köszönhető, hogy a mellettünk lévő próbafülkében öltöző hölgy sokkal kevésbé volt ingerelhető lányaimnál. Ugyanis amikor kicsi fiammal a kezemben be-bekukkantottam a fülkébe, hogy szemrevételezzem az ott történő eseményeket, a szülői mintakövetés szép példájaként a karomból kihajolva ő ugyanezt tette a szomszédos fülkével, ahol a hölgy öltözött.

Elmentem egy újabb adag nadrágért. Visszatérve – okulva az előbbi sipítozásból – óvatosan bedugtam a függönynyíláson, de a hangomban érződött már némi ingerültség: „Vedd fel gyorsan, egy hangot sem akarok hallani.” Egy engedelmes kéz elvette a fogasokat, diszkrét köhintéssel. De nem a megszokott „kuc-kuc”, inkább olyan bariton… pillantásom lesiklott a függöny aljára. A két férfizoknis láb megerősítette gyanúmat. Miután sűrű elnézéskérés közepette visszakaptam a nadrágokat az úriembertől, meg kellett keresnem a lányok fülkéjét. Ezért azt kellett tennem, amiért kisfiamnak pár perce illemtanórát tartottam: lehajolva végigpásztáztam a fülkéket… de a két pár ismerős láb sehol. Kisfiam segítségére szorultam, aki diadalmasan gördítette szét a függönyt: a lányok a padon ültek fölhúzott lábakkal. Zoknikat próbáltak.

Amikor egy nadrággal elhagytuk a tett színhelyét, a kicsiny fülke – a lányok gyűjtőmunkájának eredményeképpen – csupa olyasmivel volt tele, amit nem szándékoztam megvásárolni. Az időközben körénk gyűlt alkalmazottak készségesen biztosítottak arról, hogy szívesen elpakolnak, sőt külön pénztárt is nyitnak nekünk. (Ha még pár percig ott vagyunk, talán kedvezményt is adnak.)

A biztonsági őr kitüntető figyelme által övezve végre elhagytuk az üzletet, és hazaindultunk. Épp csak egy percre ugrottunk volna vissza, hogy a kisfiam csuklójára tekert tangabugyit visszavigyem, de amikor a biztonsági őr meglátott minket az üvegen át, akcióhősöket meghazudtoló mozdulattal megfordította a táblát: „Zárva”