A pipafüst – Az indiánok békepipájától Gárdonyi Gézáig

Kolumbusz Kristóf felfedező útitársai a mai Bahamákon pillantották meg először a dohányfüstöt szívó, pipázó amerikai őslakosokat. Az indiánok szokása aztán az Újvilágból az Óvilágba, Európába is megérkezett. Nagy pipaszerető hírében állt Gárdonyi Géza regényírónk vagy Jancsó Miklós filmrendezőnk is. Az „ibafai pap”, akinek „fapipája van”, nemcsak a nyelvtörő mondókában, de a hagyomány szerint valóban létezett. A dohányzásról már tudjuk, milyen egészségügyi károkat okoz, ezért nem is szabad népszerűsíteni, a pipázás mégis tagadhatatlanul nyomot hagyott az emberiség kultúrtörténetében, erre emlékezünk február 20-án, a pipázás világnapján.

pipázó festmény
Kép forrása: Wikipédia

Sherlock Holmes megfejti a titkosított üzenetet. Illusztráció, The Strand Magazine (1914 szept.-1915 máj.)

Mit láttak a felfedezők Guanahani szigetén?

Kolumbusz Kristófot és társait 1492-ben felfedezőútjukon a véletlen sodorta Amerika partvidékére, az Antillákra. A fennmaradt forrásokból tudjuk, hogy a kalandorok Guanahani szigetén az őslakos indiánok szájában füstölgő növényrudacskát pillantottak meg.

„Guanóai őslakói rézbőrű vad nép. Megragadta figyelmüket, hogy egyes indián törzsek tanyáján a vörösbőrű emberek javában parázsló farakást vettek körül. A tűzre szárított, barna leveleket dobáltak. Ennek óriási füstje támadt, és a gomolygó füstöt hosszú nádcsöveken mohón, nagy élvezettel szívták. Úgy tűnt fel, mintha megrészegültek volna. Szilaj táncra kerekedtek, aztán kábultan földre zuhantak és mélységes álomba merültek” – írja Remethey Fülepp Dezső A nagy szenvedély – A dohányzás története című könyvében.

Kolumbusz egyik útitársa, Pane Román spanyol atya nem tért haza az Óvilágba, hanem hittérítés céljából Haiti félszigetén maradt, pár évvel később ezt írta levélben egyik barátjának: „Feltűnt, hogy a bennszülöttek akkor is szertelen szorgalommal szívták és fújták ezt a füstöt, amikor azon a tájékon a moszkitónak hírmondója sem akadt." Ez már szeget ütött a fejébe – és a füstölés szertartásos jelenségei azt a gyanút ébresztették benne, hogy az őslakók füstölési szokásának valami köze lehet a pogányos bálványimádáshoz. Gyanúja nem volt alaptalan. A dohányzás ott nem csupán élvezetet nyújtott, nemcsak a szenvedély kielégítésére szolgált, hanem valóban vallásos cselekmény is volt. Az indiánok a Napot imádták, melynek a dohány elfüstölését szent áldozatként mutatták be.

De a pipa nemcsak a vallásos szertartások egyik eszköze volt, hanem a harcokban is nagy szerepet játszott: az indiánok úgynevezett „harci pipát” tömtek meg dohánnyal, amelyből a férfiak harcba szállás előtt közösen füstöltek.

A törzsfőnök ezt a harci pipát a hadjáratba is magával vitte.

A harci pipánál közismertebb békepipát (kalumet) béke, szerződés vagy szövetség megkötésekor használták. A törzsfőnök békepipára gyújtott, majd néhány szippantás után átadta a küldötteknek, illetve a törzs többi előkelőjének.

Kép
pipa
Fotók forrása: Pexels, Picryl

Az Újvilágból az Óvilágba „garmadával hozták”

Európában eleinte csak dísz- vagy gyógynövényként termesztették az Újvilágból érkezett dohányt, de a 16. század derekára spanyol és francia, majd angol földön át az meghódította az egész kontinenst. Eleinte az indiánok hagyományos, csőszerű békepipáját utánozva készültek a civilizált fehérek őspéldányai is agyagból a máig átöröklődött formában, de a száruk rövidebb, a fejük kisebb volt. A „törpe pipák” hamarosan a társadalom minden rétegében elterjedtek, az egyre növekvő kereslet miatt már 1619-ben megalapították a pipakészítők céhét előbb Angliában, majd Hollandiában.

Magyarországra a távolra eső tengerpart miatt kissé megkésetten érkezett meg a dohány, viszont négy irányból is körülbelül egyszerre hozták be: egyfelől az ideszegődött spanyol segédcsapatok, másfelől török és német szomszédaink és a görög kereskedők.

Jókai Mór írja Fráter György című történeti regényében, hogy Magyarországon Zápolya (Szapolyai – a szerk.) János királysága idején az országkormányzó Grítti kapott először dohányt kóstolónak ajándékba egy „görög fukar”-tól. Vagyis a 16. század harmadik évtizedében, a mohácsi vészt követően a legkiváltságosabb emberek már megismerkedtek a dohánnyal.

Bornemisza Pál, a székelyek nagy tekintélyű püspöke, később magyar királyi helytartó még 1568-ban vitte Erdélybe az első nyers dohánypalántát, később pedig Magyarországra is szállított. Nyolc évre rá, 1576-ban Báthory Kristóf erdélyi fejedelemnek a török követ ajándékozott először szárított dohányt és pipát.
„Málhás szekérsorok garmadával hozták a finom csemegét, a szárított, illatos, sárga dohánylevelet.”
A pipázás szokása igazából csak az 1650-es évek végén, II. Rákóczi György szerencsétlen hadjárata után, az Erdély földjét dúló törökök révén terjedt el ott.

Magyarországon az első pipázók a 17. század közepén bukkantak fel, és leginkább a török szomszédság honosította meg a pipázást, éppúgy, mint például a kávé élvezetét is.

Mivel rohamosan terjedt a dohányzás szokása, a nagyobb városokban a tűzveszély miatt megtiltották az utcán való füstölést. Később pedig a pipásokra – csak a közrendűekre – évi adót vetettek ki, ők mégis pipáztak. Hogy mennyire, azt bizonyítja Eger város tanácsának 1757. évi pipaadó-rendelete:

„A pipázás annyira elhatalmazott, hogy majd 10–12 esztendős gyermekek is ahhoz meg szokván rendeltetett, hogy minden pipátul ennek utána 12 krajcárt, az az egy nyári napszámot fizessenek.”

A magyar pipakereskedelem is fejlődött. Petor János görög kereskedő 1769-ben a pesti Molnár utcában török pipák árusításából vagyont szerzett.

Kép
pipázás eredete
A kép illusztráció – Forrás: Pexels/Cottonbro studio

Vérszerződés, Szent István, Zrínyi a pipákon

De ekkor már a hazai pipagyártás is javában folyt, hiszen a pipázáshoz természetesen maga az eszköz is kellett, ami munkát és kenyeret adott a pipakészítőknek. A magyar fazekasok a török cseréppipát vették mintául. Az apró, szépen formázott pipafejhez külön csatlakozott a más anyagból készült pipaszár. A cseréppipa-készítés legjelentősebb, világhírűvé vált központja az Alföldön, Debrecenben, később pedig a felvidéki Selmecbányán alakult ki. Magyarországhoz kötik a 19. század elefántcsontjának nevezett habkönnyű, művészien faragható tajtékpipák születését.

A hazai pipametsző mesterek munkáikon gyakran ábrázoltak kiemelkedő történeti személyiségeket, eseményeket, a népéletből, vagy a mitológiából vett jeleneteket.
Például a vérszerződés, Szent István megkoronázása, Mátyás király diadala, Zrínyi Miklós kirohanása megjelentek a pipákon is.

A dohányzás, a pipázás szenvedéllyé vált, és a korban tévesen egészségmentő cselekedetnek tartották. Pipás Társaságok is alakultak.

„Senki 20 alatt dohányzással éretlen száját, s ne talántán még tsak tejfeles bajuszát gyönyörködtetni ne merészelje, és ajakával megferteztetni az áldott füvet meg ne engedje a nemes dohányzó társaság, sőt az illy időtlenek szájából ki ragadván a pipát, torkára verjék, ha mind a 16 első foga ki hull is, aztán pipája öszve törettessen” – írták az egyik társaság céhlevelében.

Gárdonyi Gézától Jancsó Miklósig

„Befordúltam a konyhára,
Rágyujtottam a pipára...
Azaz rágyujtottam volna,
Hogyha már nem égett volna.”

Petőfi Sándor 1843 nyarán írt versében akaratlanul is emléket állított az emberiség életében különös fontosságra kapott növénynek.

Nagy pipaszerető volt Gárdonyi Géza írónk is.
„A pipázás gazdag embernek való, a szivarozás szegény embernek. Az igazi pipázás legtisztább és leggyönyörüségesebb módja a dohányzásnak. Hogy a gazdagok mégis szivaroznak, ennek oka az, hogy pipázni nem tudnak. A pipázás tudomány” – írta intelemként fiainak.
Állítólag a 2014-ben elhunyt Jancsó Miklós kétszeres Kossuth-díjas és Balázs Béla-díjas filmrendezőnk egészen a halálig pipázott, és szintén nagy pipás Levente Péter, az Égből pottyant mesék előadója is.

Kép
Gárdonyi Géza
Gárdonyi Géza egy archív fotón

Kétségtelen, a pipázást sokkal inkább kötjük a férfiakhoz, ám a történelem előtti időkben az indiánok és bennszülöttek között férfi és nő egyforma áhítattal eregette a füstöt pipájából.

Később azonban már nem volt olyan egyértelmű, hogy amit szabad a férfiaknak, azt szabad a nőknek is.

Greta Garbo, a különc színésznő

A történelem folyamán a férfiak többsége nem nézte jó szemmel, sőt elfogadhatatlannak tartotta, ha egy nő dohányzott. Úgy vélték, csak a kicsapongó életet élő, léha nők, valamint a prostituáltak cigarettáznak. Charles Dickens angol író megdöbbenve jegyezte fel 1846-ban – miután dohányzó amerikai és francia hölgyek társaságában töltött el egy estét –, hogy még sosem látott ehhez foghatót, korábban sosem találkozott cigarettázó nőkkel.
Pedig ennél korábban is dohányoztak már a nők: a szegények pipáztak, a tehetősek közül a „vagányabb” különcök viszont még szivarra is rágyújtottak néha. A századforduló után a cigaretta fontos része lett a női egyenjogúság kiharcolásának, és Hollywood is kialakította az új, dohányzó nőtípust: Marlene Dietrich és Audrey Hepburn filmjeikben és azokon kívül is csábosan szívták a szipkás cigarettákat. A cigaretta és a szivarka volt a kedvenc, de azért találni a pipát kedvelő híres nőket is.

„Kisfiúkorom óta dohányzom" – viccelődött a 20. század egyik legtitokzatosabb filmsztárja, a svéd származású Greta Garbo, aki amellett, hogy sokszor férfias ruhákba öltözött, cigarettázott, szivarozott és pipázott is.

„Az ibafai papnak fapipája van…”

A jól ismert nyelvtörőben szereplő Ibafa – amit a gyerekek sokszor „Ipafának” gondolnak és ejtenek is – nem egy kitalált helység, hanem egy létező magyar zsákfalu Baranya vármegyében.

A hagyomány szerint Hangai (Schreier) Nándor, aki 1864 és 1905 között volt a falu plébánosa, szeretett pipázni.

Ez adta az ötletet barátjának, Roboz Istvánnak (kaposvári törvényszéki vizsgálóbíró, főjegyző, újságíró, költő) a nyelvtörő-mondóka megírásához: „Az ibafai papnak fapipája van, tehát az ibafai papi pipa papi fapipa.”

Ezt felhasználva írta Komjáthy Károly 1931-ben az Ipafai lakodalom (p-vel, nem b-vel) című háromfelvonásos operettjét, viszont az akkori plébánosnak, Sarlós Ferencnek nem volt pipája, ezért a hívek a falu búcsúján megajándékozták egy szép fapipával 1934-ben, amelyet Gerber Béla iparművész faragott. Ezt követően a pipák gyűjtése hagyománnyá vált a faluban, 1968-ban a Janus Pannonius Múzeum pipatörténeti kiállítást hozott létre.
A kiállított tárgyak között megtalálható például az 1849-es alföldi pipafej, amelyen Kossuth-címer látható, egy 1865-ben készült pipa, rajta Deák Ferenc portréjával, valamint Károlyi Mihály miniszterelnök pipája is 1919-ből. A pipamúzeum most ideiglenesen nem látogatható, mert felújítják.

Források:

 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti