Schäffer Erzsébet: Az elúszott suszter esete

Amikor megláttam ezt a képet, felkiáltottam. De hiszen itt a jobb szélen, elől, a két hölgy között, fekete fürdőkosztümben, fekete hajával, a csöndes mosolyával, fehér kis kalapjában, ez Tera tánti! Végigbogarásztam a képet, nézegettem a víztől és a játéktól boldog nyakig beöltözött fürdőzőket, kerestem ismerős arcokat, talán találtam is. És közben eszembe jutott a Bivalyosi fürdőzés története, a lángoló nyárban Tera tánti megkísértése, ahogy ő fogalmazott, s a mese velem maradt. Azzal a simogató melegséggel, ami mindig elöntött, ha az emlékek sűrűjéből, valahonnan messziről Tera tánti integetett felém.

A történet, ahogy minden történet, messzire nyúlik. Abban a nagy Monarchiában a birodalom távoli városaiba vitték az újoncokat még békeidőben is. Feldmann Péter temesvári borbélylegény így került bakának Pápára. Míg leszolgálta az idejét, megismerte a kékfestő ruhájában korzózó szorgalmas cselédlányt, Fekete Katalint. Megszerették egymást, s Péter, amikor megkapta a leszerelő levelét, megkérte Katalin kezét. El is vette feleségül, el is vitte magával a messzi Temesvárra. Katalinnak a legkisebb, legkedvesebb húga volt a nevetős, táncoslábú Teréz. Egyszer meg is látogatta a nővérét, s abban a gyönyörű városban csak ámult, bámult. Katalinnak akkor már öt gyermeke volt, s a vékonydongájú, örökké borotváló borbély mellett egyre nehezedő élete. Valami betegség kínozta, az orvos pihenést és hegyi levegőt javasolt, na, de hol volt pihenés a kis borbélyüzlet szomszédságában az öt gyerek mellett. S a fiatal asszonyka várta a hatodikat. A gyerek épen, egészségesen meg is érkezett, de Katalin a gyerekágyból csöndesen elment ebből a világból. Olyan csöndesen, ahogy élt.

A táncoslábú Teréz újra elutazott a messzi Temesvárra. Őszinte szívvel megsiratta Katalint, mert ezt a testvérét szerette a legjobban. És többé nem ment haza, Pápára. Ott maradt a borbély házában a gyerekekkel. Nem feleségnek, édes mostohának.

A vőlegénye, egy derék pápai kékfestőlegény nem jött vissza a Piávé mellől. Tera tánti egyszer csendesen azt mondta.

– Tudod, kislányom, az életem végéig vártam valami hírt felőle. Akkor is, amikor már rég tudtam, soha nem fog onnan érkezni semmi, se hír, se levél.

A borbély családjában sok zsíros kenyér, még több rántott leves fogyott, de minden gyerek kijárta az iskolát, a lányok ropogósra vasalt ruhákban, a fiúk rájuk szabott nadrágokban jártak, az ismerősök csak csodálták, hogy bír Tera tánti ilyen szépen tartani, járatni, emberségre nevelni ennyi gyereket. Mert ő varrt az egész családra, ügyesen főzött, művelt egy kis kertet gyümölcsössel a Gyárvároson túl, onnan kikerült a konyhára sok minden. Minden gyerek, még a lányok is szakmát tanultak, Tera tánti ügyelt a jó modorra, tánciskolába is beíratta őket. Nyáron a Begára jártak fürdeni, meg a Bivalyosba, egy elárasztott hatalmas kavicsgödörbe, a valahai legelő helyén. Később kiépült, mesélte Tera tánti, igazi fürdőhely lett, kabinokkal, fapallós járókkal a víz fölött.

– Hát itt, a Bivalyosban – mesélte Tera tánti – itt kísértett meg az ördög, kislányom.

Egy barnabajuszos vidám suszter volt az a bizonyos ördög, negyven évesen öreglegénynek számított, s feleséget keresett, mondván, hogy meg akar komolyodni. Valaki Tera tántit kommendálta neki, aki illett volna hozzá a harminc évével, karcsú derekával, mindig derűs lényével. A bemutatás megtörtént, a suszter először elámult, aztán felkérte a kerthelység asztalától, aztán meg beleszeretett. Hogy a tánti mit gondolt, azt a hamis mosolya mögött nem lehetett még csak sejteni sem, de a susztert gusztáló gyerekeknek azt mondta, ne féljenek, bármi lesz, őket soha el nem hagyja.

Történt, hogy az augusztusi kánikulában fölpakolta Tera tánti az egész famíliát és a vasárnapi ebéd után kimentek a Bivalyosba.

– Jaj, te el nem tudod gondolni, hogy néztünk ki azokban a fürdőruhákban! Még a vállunk se látszott ki belőlük. A hajunkat kendővel fölkötöttük, vagy kalapot tettünk a fejünkre, úgy mentünk a vízbe. A fakabinokból lépcsőn lehetett beleereszkedni. Hát én ott szépen mártózom nagy óvatosan, amikor észreveszem, a palló végén ott a suszter. Csíkos dresszben, nagy integetésben. Gyorsan bebújtam a vízbe nyakig. Azért valahogy mégis csak jobb volt felöltözve találkozni. A suszter utánam lépegetett, ő is elmerült, úgy köszöntöttük egymást. Nagy meglepetés nagysád, hogy itt találom! – mondta, és lebukott a víz alá. Tetszett nekem a suszter, főleg, mert vidám ember volt, felbukva rögtön a bajuszát törölte szét szépen. A gyerekek akkor már ott visongtak körülöttem. Mikor szanaszét úszkáltak, a suszter közelebb úszott és azt mondta. Kedves Teréz nagysád, szeretném megkérni a kezét! Itt a vízben? – kérdeztem, mire azt mondta, minek ezt halogatni, és a víz alatt megsimogatta a karomat. Na, még, gondoltam, ez egy potyázó, szép kis lánykérés így mezítelenül. Azt válaszoltam hűvösen, talán illene nyakkendőt kötni, ha az ember lánykérőbe megy. És akkora csapkodásba kezdtem a vízben, hogy szegény suszter csak hápogott. El is úszott. Ő is, meg az esküvő is. Azt hiszed bántam? Egy cseppecskét sem…!

És nevetett, ahogy csak ő tudott. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>